Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám
Kramer-etüdöket kalapált s míg ujjai ide-oda futottak és vesződve dörömböltek, a májusi szellő be-belódult az ablakon és meglegyinté a fiú arcát. Vég halántékai kigyúltak, a meleg megindult a szíve felé és letódult az ujjaiba. A buzgó ujjak felhevültek s kissé esztelenül, az etüd szigorú rendjéből egyre másra kiröppenve, mindennemű szeszélyes, egyéni futamokba szökkentek. Régi játszó szokása volt ez Végnek s már gyermekkori első zenetanítója, öreg-öreg, szigorú Lóna nénje is (rendimádó, kisvárosi, régi özvegy) hiába próbálta tőle eltéríteni... Vég ám hamarost észrevette, hogy most is, mint annyi másszor, egész taktusokat költ a játszott zenedarabhoz, tele új és heves zenei kijelentésekkel, miknek értelmét maga sem érté. Bosszús lett s valamely aszkétikus elszántsággal, (mely olyannyira fiatal volt még, hogy át-átlépte mai pillanatait s ó jaj! egy bekövetkező életért élt...), Vég fölkelt, bezárta az ablakot s azt hitte, így kizárta szobájából a májust, mely most odakünn mosolyogva tolt egy felhőt... s arany sugarait csúfondáros, győztes könnyűséggel folyatta széjjel, forrósággá és ragyogássá, széjjel a földön, az uccákon, a kerteken s bezúdítá a szobákba... s minden fiatal emberi vérbe. Vég Sándor ám szigorú volt Vég Sándorhoz: szigorúan gyakorolt tovább... míg végül egy halkuló ütem idején a szomszéd szobából behallotta a falióra öt ütését. "Most" rebbent föl a fiú feje... s nyomban egy kedves, váró arc tűnt fel képzelete arany alkonyi fényében. Nem játszhatott tovább! s s most érezte: egész szagatott, türelmetlen játéka alatt mennyire ezt várta, ezt az időpontot... s felindultan átöltözködni sietett...
Ruhát és gallért váltott, miközben a tükör elé állott és arcát vizsgálgatta. Most is úgy találta, hogy bántóan csúnya. Habár Végnek sohasem mondta ezt senki, ő maga szentül hitte, hogy a vonásai visszataszítók. S ha bárkivel, de legkivált nőkkel beszélgetett, csakhamar úgy érezte, mintha annak szeme szánó fájdalommal pihenne az ő arcán... s e kritikus és megrökönyülő nézés fojtogatta a lélekzetét, mint valami fojtó levegő. Mivelhogy rútnak és emiatt sajnálatra méltónak hitte magát, koronként különös gonddal öltözködött. Így most is, amidőn kínos bajlódással már a harmadik nyakravalót illesztgette lenézett arculatához. "Nem a kravátliban van a hiba, hanem itt fönn, a pofában!" mormolta végül dühösen, "ezt kéne lehántani, kioperálni, fölcserélni. Mint adhatott a sors embernek, aki építi az életét, ekkora állati orrot!" S Vég tehetetlen dühében morcos grimászt vágott s arca grimászát indulattal zúdítá a tükörbeli képmása felé... s hirtelen kollégája, a vállas Récey ötlött eszébe, akinek már férjes asszony a szeretője... mily fantasztikus az ilyesmi az ő számára...
A fiú orra valóban rendkívüli volt; már az orrcsontban sajátosan széles és lapult s lefelé szétterpedt, mint egy kisebbfajta orángorr. Szája keskeny és fájó íve alig volt észrevehető e monstruózus orr alatt. Ám kicsi szemei nyugtalan fényben égtek s fekete ragyogásuk nedves volt, mintegy örökös könnyben úszó. Szintén sötét volt arcának bőre s a fiatal, feltörő vér játékaitól tisztátalan. Persze, hogy a szótlan Vég arca csúnya volt s minden ízében alakulóban. Amit a fiú nem láthatott, az arc élete volt, mely beszélgetése közben suhant ki rája, az arc egész kifejezésére más tónust varázsolva...
Végre is felöltözött s csakhamar a körúton sietett tova. A meleg város levegőjében a májusi új fény csókjaira feltárult lakások boldog lélegzetei kóvályogtak. S a fényben és illatokban vidám nők s férfiak, heves kocsik és villamosok úsztak, tolultak előre s zöngtek és bongtak a tavaszi alkony meleg áramain, mint nyárban a zümmögő legyek. Vég Sándor friss reményekkel eltölten lépegetett. "Ha minden jól megy" - gondolgatta az ezerszer átgyönyörködött gondolatot - "úgy hat év múltán okvetlen kikapom a diplomám... s ha mindjárt az akadémiára fel sem érek, de más neves zeneiskolákban azidőtájt is megürül majd egy-egy szilárd tanári szék... s hat év múltán Annust föltétlen elvehetem. Kezdetnek ez is édes és boldogságos... De Annus... akar-e majd... engem... párul... Valószínű" - fűzte hozzá ezúttal is -, "hogy arcom... az én szörnyű arcom... hat év alatt legalább annyira elfogadható, emberi arccá válik, hogy Annus nem fog visszataszítónak látni... talán még meg is szeret... talán egy szépséges, a maihoz hasonló májusi alkonyon minden zavar nélkül odaléphetek majd hozzá... és megcsókolom... a száját... és ő is visszacsókol... és az eljegyzésünk lesz ez a csók... Ó ez a csók... ez a jövőbeli, nagyszerű összeborulás, mely hosszú lesz... puha... meleg... és édes... aminőt sohasem éltem... s csak valamivel később... Annus egészen az enyém lesz, ő..." S az érő, izgalmaskodó fiú képzelete ruháiból kibontakozó most az elképzelt ifjú lányt, akit szeretett... s annak zsönge tagjait forró képzelete egyenként átszemlélte és átsimogatta...Ám csakhamar föleszmélt, ájtatos szerelme elszégyellte kissé magát... s gondolatainak más, illőbb utat szabott.
Atyjára gondolt, az egyszerű, rendes, szürke kis kereskedőre, e kissé túlzottan mérsékelt, túlzottan vigyázó, túlzottan visszariadó emberre, aki munkájában oly szigorú, ám szíve meleg életet él, estélyi meséiben buzgó odaadással az ősök élete iránt, a régi nagyatyák sajgó tűrései és a csengő örömélettől való örök idegensége iránt... s egyre a távoli pusztákra nézve vissza, melyen egyikük, jobbján tenger gyerekét, balján egy szál tarisznyát hordozva, negyven mosolytalan évig vándorolt, mint egykor a bibliai nép, vacogó szomorúsággal, idegenül az örömhöz s valamely isteni megbüntetettség érzetének örökös, bénító, lelki szolgaságában... Az ő atyja már rég ez országba települt, ahol vidéki boltocskáját egy élet munkájával a nagyváros főútvonalára plántálta át s lombos vállalkozássá növeszté... bár az önlebecsülő, aggódó, visszarettentő természet átremegett egész létén... S Vég szerető hévvel gondolt anyjára is, aki atyjának olyannyira hasznos üzleti társa s mégis olyannyira más, mint sok más asszony: nedves ragyogású, sötét szemei a kassza és a vacsora órái után lírai versekbe mélyednek... S bátyjára gondolt, a csöndes és buzgó üzletes fiúra, aki atyjának szakasztott mása... s öreg-öreg Lóna nénjére, a régi zenetanítónőre, aki őt először oktatta a fehér-fekete zeneszerszám zengő mesterségében... s aki oly szigorúan ütött halavány ujjacskáira, valahányszor azok ki-kibomlottak a pontos gyakorlatból... s játékos kedvvel szertebolyongtak a billentyűkön... de ez már végtelen rég volt... S Vég örömmel gondolt egész családjára, e rendes és buzgó, minden zsenialitástól távol, ám polgári derékségben virágzó családra... s örömmel gondolt e rendes család örömére, ha ő kész lesz... rendesen elnyeri a zenetanári diplomát... s feleségül nyeri a szép és rendes Annust... S ez a gondolatban annyiszor elimádkozott s olyannyira bizonyosnak látszó kifejlés újólag boldogságos lázba hozta a sovány Véget: arca kipirult s oly vak és mohó sietéssel kelt át egy kocsiúton, hogy egy jármű majd elüté; a kocsis visszahajolt, felé rivallt s gorombán káromkodott. Vég úgy tett, mintha nem hederítene rá: méltóságán alul-valónak hitte a durva emberállat esztelen indulatával szembeszállni... Átnemesült, csakis az ő egy-nemes céljára törő ember-voltának ez az imígy most újólag áttapasztalt érzése, ez az előkelő és büszke érzés még fokozta jókedvét... s néhány perc múlva hevesen csöngetett Annuséknál.
A leány anyja fogadta, Sándor anyjának gyermekkori barátnője, négy gyermek felnevelésében kissé korain megszikkadt asszony; halk szavában odaadás buzgott. "A fiúk nincsenek itthon" sajnálkozta, "kirándultak az iskolával." Vég föllélegzett. A három zabolátlan diákgyerek rendesen csak bosszantotta. Voltaképpen a kislány miatt járt el a gyerekekhez. "Azért jó, hogy jön", örvendett az anya, "Annus valami számtannal bajlódik és erősen várja magát." "Majd megcsináljuk" mosolyogta Vég, miközben átléptek a gonddal kifésült ebédlőn, melynek levegőjét befőtt és hervadt ibolyák szaga szálldosta. "Itt van Sándor", hívta az anya a kislányt, benyitva a melletti ajtón. Annus a csöpp szoba közepén asztalra hajolva bajlódott. "Jó, hogy jön", fordult meg ő is mosolygó komolyan, "egy furcsa feladatot kaptunk, valami háromismeretlenű egyenletrendszer..." S magyarázta a súlyos kérdést. "No én még kinézek", jelzé az anya, "mit szól Sándor, megint magunknak kell csinálnunk mindent." Vég csodálkozott. "A Lidi szakácsné már nincs itt?" "De igen", búskodta a fáradt asszony, "csak most másodnaponta az István-kórházba kell kijárnia a beteg testvéréhez, aztán késő estig mindig odamarad." Az asszony eltűnt. "Legjobb lesz angol módon megoldani", magyarázta a feladatba pillantva Vég s egy papíron számítani kezdett. Néhány perc múlva Annus a kezére tette a kezét; a kis keze meleg és keskeny volt s Vég megakadt. "Most már én is tudom, mutassa csak", szólt a kislány s a ceruzát elvéve a fiútól, maga folytatta. Komolyan számolt s ahogy az írásba merült, sötét szempillái alól két árnyék lopózott le a finom gyermekbőrére... s hajának legelülső fürtjei lehimbálóztak a papiros fölé. Vég csodálva látta ezeket a rakoncátlan hajcsomókat s mögöttük az egész, rövid, de tömött lányhajat, mely a leboruló alkonyi órában úgy ragyogott, mint az arany méz... s körülötte fűlt és ragyogott az egész halavány szobácska. Furcsa kis szoba volt ez: a fehér állványokon egy nemrégen kinőtt gyerekkor néhány babajátszótársa vigyorgott még, kedves, felfújt pofával; néhány polcemelettel alább már egy forradalmian új szerelmi regény címe volt olvasható... s úgy rémlett, a halavány szoba egész, nippekkel teletűzdelt, bájos élete ugyanígy az ifjú lány átmeneti életének minden zavarától volt terhes, tarka és melegen kavargó... ó az egész szoba maga volt a tüzelő várakozás. Vég szemei lassan kigyúltak s hevesen a mellette lélegző, író leány hajára és félig meztelen karjára osontak vissza, karjára, mely fehér, gyöngéd volt és álomszerűen finom... s a fiú hirtelen fojtó vágyat érzett, hogy akár a kisujjával is a gyermeket megérintse... E pillanatban, mint ahogy az e szigorúan közösen élő kispolgár-család otthonában megszokott volt, váratlanul ugrott fel az ajtó... s a küszöbön ismét az anya állott, ezúttal kalapban és köpönyegben. "Annuskám", szólt, "Weinerékhez kell mennem; ha apus vagy a fiúk este előbb jönnének, mint Lidi, úgy a konyhában mindent odakészítettem, vigyázz, hogy a tea ne főljön túl soká. Isten vele!" nyújtotta a kezét Vég felé, "tudni fogja most már ez a csacsi lány?" kérdezte mosolyogva, hálásan a tanításért, miközben gyöngéden megbökte a kislánya fejét. "Gyere fiam, zárd be az ajtót!" figyelmeztette még, s újólag búcsúzást mosolyogva kiment Annussal. Ajtók csukódtak... s végül a fiatal lány ismét megjelent.
- Elment! - mondta kissé zavart mosollyal, jelentősen... "Miért jelenti ezt?" kérdé önmagától Vég s a gyermekre nézett. Az ifjú lány vérbeborult arccal s megfeszült mosollyal állott előtte; a mosoly lelke már elszállt az arcból, bár a mosoly külső rajza még rajta merevült: a kislány arca női várakozás kínjában izzott s ajkai nedves bíborban fénylettek, mint a felhasadt eper. Vég e pillanatban, e váró arc előtt, hirtelen egész valójában átérezte a váratlan eseményt, melyet e népes család életében évek óta meg nem érhetett, melybe a véletlen hullámcsónakja most e gyermekkel együtt belehajózta; átérezte, hogy: egyedül vannak ketten e lakás lezárt, langyos révében, talán hosszú órákra egyedül, hosszú évek óta először, először azóta, hogy e gyermekre amúgy gondol... S amint a két fiatal most fürkészen s kissé lázbetegen egymás szemébe nézett... az egymás megijedt, új örömök sejtelmeitől felkavart és eltorzult arcán megdöbbenve látták felrajzolódni a kettőjük egyedüllétét, oly boldogan, oly felujjongva, oly átremegve, mint az első bibliai pár a meztelenségét láthatta meg... s ez a látvány, ez a szenzációs, első egyedüllét nyomasztó volt, új volt, félelmetes... nem bírták el... a lány a papiroshoz szökött s hevesen számolni kezdett. "Nem ismerem ezt a lányt", gondolta Vég elámulva... s szívébe ismeretlen fájdalom suhant...
Annus végül leejté a tollát, miközben arany hajzatú fejét csuklójára hajtotta. Lélegzete szinte átmelegíté a néma szobát, melynek fénylő, világos bútorain a bebukó napfény utolsó, arany tükrözései játszadoztak. "Hagyjuk ezt a rémes feladatot", szólt most hevesen felszökve, "inkább mutatok valamit." Szekrényéhez röppent s piroszöld, súlyos selyemsálat húzott elő. "Egy kolléganőmé", magyarázta titkosan, "neki a nagybátyja hozta Törökországból, de én meg fogom tőle venni... ám nehogy anyámnak szóljon, ki köztünk szólva, roppant skrupulózus nő. Képzelje csak: délután, iskolából jövet, nekem besötétedésre mindig otthon kell lennem... hát nem szörnyű ez? Most tegyük föl, hogy valaki, mondjuk maga, egyszer megvárna és ki akarnánk sétálni a Hűvösvölgybe... teljes lehetetlen! De kerüljek csak ki az iskolából!" kiáltá dacosan, miközben az ablak közelébe, a nagy állótükörhöz libbent s a sálat gyönyörködve gyöngéd vállai köré igazítá, "biztosítom, hogy minden megváltozik. Nos mit szól?" kérdezte a fiút, világos szemeit ragyogtatva s pajzánul illegve a tükör előtt, "ugye szép? No szóljon már, jól áll?" "Nagyszerűen áll..." bizonygatta Vég s elámultan érezte most: e lány valahová megérett, megteljesedett; valami ismeretlen távolból szól a hangja...istenem... ez volna a csöpp Annus, a jövendőbeli öröm, akiről scak úgy, megkérdezése nélkül tervelni lehet? Nem, nem, ez nem a gyermek már, ez egy új Annus, aminőnek még sohasem látta: ez a karcsú, felmagasodó gyermek, ez a hívő, kokett, forró hangú szűzecske egy kicsi asszony már, tele ígéretekkel, melyek vészesen követelnek s tele közeli, megrettentően közeli örömök sejtelmeivel, melyek már oly világosak a szívében, mint egy-egy mély asszonyi tudás... Igen, ez az ismert gyermek itt előtte egy kicsi asszony már... s hogy ezt most meglátnia kellett: micsoda meglepő pillanat... micsoda felzaklató megismerés... "De hiszen onnan nem is lát!" kiáltotta most a kislány zúgó, fehérfogú mosollyal, "ide jöjjön, egészen közel kell jönnie..." Vég tétován feléje indult. "Mi ez?" cikázott át a fűlő agyán, "miért beszél így s miféle az óhajtása?" s végre megérkezett a tükörhöz. A kislány most hirtelen hátat vetett a tükörnek s arccal feléje fordult. Finomka arcán keresztülperzselt a fiatal vér, a világos, vad kék szeme csillogott, mint meleg esőtől telecsókolt nefelejcspár, karcsú nyakát és fejét kérdő, hívó mosollyal félrebillenté s merően a fiúba nézett... "Nos?" kérdezte lágyan, odaadóan, s a harmatos, piros szája vérbő mosolyból hirtelenül különös gúny véres hieroglifjévé görbült. "Nos?" kérdezte halkan, "nem mer közelebb jönni?" A nem mer két szavát megnyomta... s egy utolsó pillantással árnyékolva be barátját, lezárta szemhéjait... s úgy állt, állt várva, mialatt egyik előretolt apró lába a türelmetlenség monoton topogásába fogott... Vég szívébe beléhasított a kérdés: "hol tanulta ez a lány mindezt?... S micsoda sajátos, micsoda megérett a pajzán vádja: nem merek..." De nyomban utána felbúgott benne valami nagy ujjongás: az élet ujjongott benne, nagy, dobogó rivalgással ujjongott; a pillanatot köszönte, mellyel a királyi élet ez órában megajándékozta, néki ajándékozva annyi odaszánt, szomjas, robotos, remetés évet... A boldogság hát nem is oly késői, itt áll, ragyog, füllik előtte, már ma, már most, ebben a pillanatban, ebben a karcsú és hirtelen kibomolt szépségben, ebben a remegő és ragyogó lány-amforában, aki - igenis, semmi kétség, - rá vár itten, őrá, hogy ő most azonnal odalépjen hozzá és megérintse, hogy - igenis, semmi kétség (nézd csak az édes szája és minden tagja remegését) - a váró szája azonnal megérintessék az ő felindult szája által... "Egyszerre mennyi szépség!" gomolygott a fiúban az elragadtság, "itten... előttem... végettem..." S Vég hirtelen előlépett, forró kezei, mint két tűznyelv, belekaptak a lány karjaiba, bódult feje feléje zúdult s a szája megvonagolva a másik, a váró száj felé törtetett, mint egy nagy, vörös izzású szén. A lány ösztönösen hátrább lépett, fejét fel és hátracsapta s arcának puha fürtjei hátrazilálódtak, mint egy-egy hátrahulló kis arany zászló. Vég követve a hirtelen vonakodót, lábujjhegyre állt, arca felnyomult a lány hátrahajtott arca fölé s szája a száját kereste... E pillanatban a védelem-játszó lányfejecske gyöngéden nekikocódott a tükörnek, Vég a tükörbe pillantott... s megpillantotta magát a tükörben...
Ó, a kép kegyetlen volt, elrettentő volt és belevágott a szívébe. Orra, a kép orra rendkívüli volt; már az orrcsontban sajátosan széles és lapult s lefelé szétterpedt, mint egy kisebbfajta orángorr. Szája keskeny és fájó íve alig volt észrevehető e monstruózus orr alatt. Kicsi szemei nyugtalan fényben égtek s fekete ragyogásuk nedves volt, mintegy örökös könnyben úszó. Szintén sötét volt arcának bőre s a fiatal feltörő vér játékaitól tisztátalan... s ó jaj, most mindez a lihegő csókvágytól még szokatlanul eltorzítva...
- Igen: utálnivalóan csúf vagyok, - érzé hirtelen - nem csoda, hogy szökik előlem, nem kellhetek neki!... s ha kellek, úgy ő téved: velem, általam csak csúffá válhatik ez a pillanat, ő is csak csúffá, ő, aki ragyogó... nem, nem szabad, nem lehet! - végezte ki fiatal üdvösségét a sovány Vég, miközben a forrongó kislány, restellve a habozó fiú körötte felejtett karjait, némán kisurrant a kezei közül...
Vég megrendezte a gallérját... krákogott... s miközben belül zakatolt a lelke, kifelé mindenféle nyájas és szerény képeket vágott, ami meglehetősen bután hatott. S mintha egy szavaikat szigorral figyelő, ismeretlen, szomorú szellem ült volna le a kettő közé, beszélgetésük száraz s akadozó lett... alighogy besötétedett, Annus anyja is hazatért, ki rokonait nem találta... s Vég csakhamar eltávozott... A magára maradt kislány lámpát gyújtott s olvasni kezdett. Koronként fölnézett s világos szemei a villanykörte izzó világába révültek. "Miért nem csókolt meg?..." S majdnem hangosan kérdezte a hangos ragyogású lámpavilágtól: "Miért nem csókolt meg?...", mintha a lámpavilág az ő furcsálkodó, felzavart vérű és boldog fejecskéjében is bevilágíthatta volna ezt a kérdést:
- Miért nem csókolt meg?... micsoda furcsa szamár... kár, pedig egészen csinos fiú...
A fiú? igen, a fiú zúgó fejjel ődöngte át a májusi este utcáit. A szíve úgy tele volt... felpattanásig tele valami megmagyarázhatatlan, új kínnal... s tele valamely heroikus büszkeséggel. Úgy érezte a szívét, mint egy nagy hős, mint valami szent ember! Úgy érezte az élete lüktetését, mintha az ő élete valami külön, rendkívüli világ lett volna: messzeszáguldó világ, ki inkább sanyarog, de megvárja felnövekedését, hogy méltó, illő legyen egy másik, viruló világgal való egyesülés szépségéhez. Nem, őt nem borítják el az élet zavaros hullámai, más ő, magasba sudarazik föléjük s visszadobja a pillanatot, mely a véletlen önkényeitől kusza, melyben a szépség vágya a momentán lehetségesség esztelen foltjaival köt békét, mely csupa zsivajgó diszharmónia... igen, ő a harmóniát keresi ebben a kusza életben, az életfölötti és alig betekinthető szépséget akarja élni, igen, ő, a legrútabb, a szépség egyesülését akarja a szépséggel, igen, ezért távoli és homályos az ő boldogsága, ezért ragyogó és megtisztult, mint a beérhetetlen csillagok... ezek is láthatók, mégsem megfoghatók, vannak, bár soha el nem érjük, tudjuk őket és mégsem ismerjük s ha beszélünk róluk, csak a sejtelmünk beszél... Igen: szép és felséges lesz az ő távoli boldogsága, feldagasztja a szívet, győztessé koronázza majd a rendkívüli ifjúságot, mely ma rágondol... "de akkor miért sajog úgy a szám? Igen, bennerekedt az kívánt csók, az a meg nem esett csók... büszke és boldog vagyok, hogy így esett, hogy végtelenül szebb egyesülésre vágyom, mint ami máma csapódott az életembe s mégis: miért, miért sajog úgy a számban az a belétörött csók, amit nem csókoltam belé a puha szájába... Ó szép, szép kis gyönyörűm, létemből kivesző hajnali fény... lemerült, elmúlt szépség... Több vagyok, mint a zavaros város, több, mint az értelmetlen világ, több, mint a vak mohóságú, szegény ember s mégis: miért karikázik a véremben az az emberi, ki nem csókolt csók, miért feszegeti a bőröm, miért szurkál belülről kaput a testemen, ahová csak eljut, a lábujjamtól a homlokomig, a homlokomig, mely tüzelő és súlyos, mintha egy hegyet cipelnék benne... Az életfölöttiség súlya ül a homlokomban, mint egy cukros mázzal bekent gránitkő: szám nem ismeri még a jó ízét, de fejem ismeri már súlyát, mely rögtön, rögtön leteper itt az aszfaltra..." S Vég feje mellére csuklott... s ahogy a fiú aztán erővel fölnézett, egyszerre szemeibe rontott a májusi este millió fénye, mint millió, gúnyos, fölpezsgő emberkacagás... "El fogom bírni ezt a nagy sorsot?..." ijedt föl a sovány Végben a szívdobogás...
A májusi este, igen, a májusi este volt a sötét és folyékony pokol, mely rázilálta magát a városra s összegabalyítá a csúnya és szép jelenségeket, az össze nem illő házakat, a fákat és a lámpák lángoló csillagait. Az élet óriási bahhánsnő szenvedélyével borult le a városra s fölötte mint fekete hajzata kusza fonatait bontotta ki a május éjet... s e hajfonatok közt tehetetlen lázban bukdácsolt az emberi testek forró lüktetése. Mindent megbabonázott a beköszöntő, új évszak éjszakája. A fák új lombjaiban sercegett, búgott, panaszkodott a keletkezés, a növekedés, az érzés feszítő vajúdása s a gyökerük-maró fájdalom, hogy nem borulhatnak össze... De az illatok összeborultak, az illatok, melyek a nyugati hegyek erdeiből és a langyos folyóból szálldostak elő, ibolyaillatok és orgonaillatok, bomló rögszagok és az aluszékony hullámok izzatag esti vízillatai és az utcák felkavart pora és a nők testillatai és gonoszló parfümjei, soknemű, ezernyi szagok, kik egybesereglettek s lettek egyetlen bénító és felzaklató tömött illattestté... De az emberek összeborultak a májusi este lenehezülő illatteste alatt, belevájták az orrukat s a kezükkel megragadták egymást a fuldokló életben... s férfi a nővel nyílt összefogózkodásban hancúrozott át a gőzölgő utcákon... Igen, Vég jól látta már: a májusi estén párokba verődött a teljes város és az emberi párok mosdatlan s boldog száján s szükségből s véletlenből összebukó száján felgügyögött a nevetés, ahogy a kávéházakból kibomolva átpajzánkodtak a forró levegőn... s ahogy ölelkező testük besurrant a parkok és biztos kapuk alá, a házak mélységébe... ahol a fiatal férfiak hamar megütött, süllyedő élete a fiatal nők testével bizonyosan mint egy-egy forró és nagyszerű mentőövvel burkolta magát körül. Ó még a házak fejei is eltakaróztak a magasban: bizonyosan a házak is megtalálták egymás száját... s az ívlámpák fényes léte is egymásra kacsintott s aztán fájdalmas vibrációkkal tüzelt, mint egy-egy démoni szem, mint a város esti szellemeinek óriásszeme, férfi- és nőszem, melyeknek kinyúlt és egymásbafutó fényei, egy-két emelet magasságban, a telefondrótok zengő húrjai között egymásra találva, heves ragyogású fénycsóvákkal üzenték szerte a nekipezsdülő embertenger, a felajzott éji elektromosság, az egész ziháló májusi életörvénylés millió ölelkezésű nászát. Igen: minden csókolt és szeretett, minden egymásra talált és üdvözülő tömeg lett a meleg tavaszi este sötét zuhatagában, melyben a töprengő lassan kóválygott előre... "Nem bírom el..." - sírt fel benne a májuslátó emberi fiatalság... s Vég lelke beborult, ahogy képzeletében a vállas Récey tűnt fel újra, akinek már férjes asszony a szeretője... s ahogy képzeletében felpiroslott az imént elmulasztott, puha lányszáj... s ahogy hirtelen egész, sejthető, eljövendő élete felkígyózott a szemei előtt: csupa elvonuló, piros asszonyszáj, mint valami vörös szalag, a minden bizonnyal szintén elmulasztandó szájak vég nélküli, kétségbeejtő sorozata. Hova lett a nagy, a heroikus, az életfölötti élet büszke önérzése? Csak a kín harsogott az ereiben, csak a kínt érezte, körülötte a májusi ragyogás a testére tapadt, égette, mint egy tüzelő vasing... s benne magát látta, a maga emberietlen arcát, a reménytelent, aki teste és lelke minden izületében ugyanez az arc... s akinek valaha is eljöhető, csókos órája semmirevaló ábrándozás. "Ó jaj, s ha nincsen semmi a világon a gyönyörön kívül?" - kérdé a fiú önmagát zagyván... s bensője feljajdult: "Mi lesz akkor?" S most valaki megérintette a karját: egy vígra festett nő volt, látta a gázlámpa sugarában, mámoros volt, mintha teste barázdáin keresztülhörgött volna fél Budapest. "Gyere..." - duruzsolta a nő befűtött hangja. Vég visszahőkölt... most vette észre, hogy sikátorokba tévedt... hogyan? Fájdalma keserű grimaszt paskolt a nő édelgő tekintetébe:
- Éppen te kellesz most! - izzott ki a száján a feldúlt szó - végtelenül nevetséges, annyira lehetetlen! Nem, kérem - magyarázta - ez ugyanoly lehetetlen! Magánál és vagyok a százszorta szebb s így épp annyira nem illünk össze... ó buta, buta élet...
... S míg utálkozva tovasietett, hazabujni, el a májusi éjszaka elől és el a perces üdvösség ellen rohamozó saját élete elől, mert úgy érezte, az éjszakával csakúgy, mint az életével, utálkozó viszonyban áll... a nő értetlenül bámult utána:
- Micsoda furcsa szamár... pedig egészen csinos fiú... ( dünnyögte s végül vállát vonogatva, újra lesbe állt.
A hazaérkező az ablakhoz ténfergett, kitárta s rajta kihajtotta súlyos fejét. Az illatozó kert sötét és titkos birodalomként terjedt el az ablak előtt... és a májusi csillagok halavány ragyogása ezüstbe vonta a hallgató cserjéket és rétségeket. Almavilágok fehér ezrei sziporkáztak a fényben, mint a friss hóval meghintett ezernyi gyémántszemek. A csillagfényes májusi éjban minden fa, cserje és fűszál értelmet kap a mozdulatlanságban, árnyéka jelentőségesen nő... nő... és azt érezzük: az egész ragyogó növényi élőlény azonnal megindul. És minden hevesen lélekzett és illatot sóhajtott ezen az éjen. Más illat volt ez, mint az uccáké. A kert illatozása nem testi volt, de álomszerűen légies és megfoghatatlanul édes. Gyöngéd rezzenésekkel indult el az éji szellő a távoli ligetek felől, átkóválygott a kerteken és elhozta a messze illatokat, amik duruzsolva megszólaltak. Hallottátok már az éjszakai illatok beszédját? Az új iriszek és jácintok buja illatszavát, az esti harmattól elaléldozó gyermeki rózsák és az elbújt gyöngyvirágok végtelen finom mondanivalóit? De néha megerősödik az éji kinyilatkozás: a tücsök újra megindítja kihagyó beszédjét s távol egy kakukk izen sürgetős szerelmi hívást. a leghangosabbak mégis az illatok, hangjuk édessége könyörtelen és belefúrják magukat az izzó emberi vérbe. Ó, rossz a fiatal vér sorsa: nappal a nap zavarja, éjjel az illat háborítja és soha sincsen nyugta. Vég az ablakra ült, messze kilóbálta magát rajta és felajzott, vergődő testét belefüröszté az illatba és az éjszakába. De ahogy belérévült a kertbe, itten, a cserjék és nedves füvek illatozásában, sokszorosan és újra érezte a májusi éj szerelmi vajúdását, mely elöntötte az egész földet s melyet ő... - ó jaj - nem akart érezni többé. De az ezüstös bokrokon, ahogy rájuk tekintett, vörös virágok gyúltak, csupa pirosló annusszájak nyíltak és az éj feketéjén átvöröslő fényükből magasba csapott egy különös tűz... "Hát itt sincs nyugtom?" - kérdé a fiú lázas bánattal... s a kertajtóban hirtelen Annust látta, a török sálban és szertebomladozó hajával... ő szinte lement hozzá, megfogta gyöngéd kezét, néhány lépést akertbe haladt vele, a szemközti boróka-bokorig jöttek, ő ráhajolt... a lány feje a bokorra zuhant... s a borókából, íme, ez nem képzelet, fekete test bonlott elő... "Egy macska" - suttogta Vég az ablakban - "nem képzelet, de valóság ez." S figyelte a sötét gomolyt, mely lassan, alig kivehetően, óvatosan és szimatosan kúszott előre a félhomályos pázsitszőnyegen... A szemeit nem lehetett látni, de érezni lehetett, mintha a szőrös homloka alatt párolgott volna... s merően nézett és kúszott egyazon célpont felé. S végül megállt, ugró állásba merevült, egész testét lefeszítve, mint egy kölyöktigris... és hirtelen ívben felugrott. S Vég ebben a pillanatban látta meg a másik fekete gomolyt, a nőstényt, aki csak nemrég érezte borzongva a közeledő édes veszélyt... és most már nem is volt többé menekülése. És a két fekete gomoly összebomolt, egymásba folyt: a két nagy macska egyetlen fekete szörnyeteg lett, az eleven, forró élet két örök pólusának egyetlen, néma és rettenetes kéjű ölelkezése... az Élet örökkévaló, igaz násza örökkévaló önmagával...
Vég lecsúszott az ablakfáról. "Hová bujjak el most?" kérdé, a látottól egész valójában felzaklatva és megdöbbentve. "S ha már ezt is láttam, azt is szeretném tudni, hogyan éljek? Ez a vad féreg itt az ablak alatt végleg és csúfosan megalázott. Igaza van: így kell élni!..." S a következő pillanatban sajgó gyötrelmet érzett: olyvalami reális fénnyel, mint a szobatárgyak merev, estélyi fénye, világlott föl előtte a bizonyosság, hogy soha, soha ily tisztán ösztöni, gondolattalanul boldog, állatian merész szerelmi ugrásra az ő vérében dobogó élet megérni nem fog. "Minden életfölöttiség, minden életbeli harmóniakeresés hazug és magam-áltató fantasztikum" nyögte, "az élet nem műremek s buta és hazug, aki műremekké akarja élni... s az igazság annyi, hogy az én emberi életem lendületben, nyers egészségben nem ér fel ennek a nyomorult nyivákolónak az életével. Dehát akkor minek hordozzam?" - kérdezte s a testét előredönté valami brutális erejű fájdalomhoz érkezett el, mely a májusi öngyilkosok halálba hívó kisérteteit lopja a fiatal agyvelőkbe... ezekben a pillanatokban kell eldőlni a kérdésnek: a fájdalom gyermeke életre vagy halálra született-é? A gyötrelmében lefelé bukó fiú keze akaratlanul a zongorába fogózott meg, mely nyitva-felejtett állkapcsaival, mint valamely kitárt szájjal elaludt fenevad, terjedt előtte széjjel s fogai, a hosszú sorozat billentyűk, kísérteties mozdulatlansággal csillogtak a tárt ablakokon beszóródó májusi csillagfényben.
Teljes magafeledten a zongora elé ereszkedett le a kétségbeeső s akaratlanul ütött le egy-két hangot: a délutáni etűd hangjait. De már azonnal az első taktusok után ujjai elhagyták az előírt motívumot, s gyöngéden, szokása szerint, szertevetődtek, mint a szellőűzött sziromlevelek... s nyomukban idegen és furcsa hangok fakadtak fel. Ám a veszendő fiú akaratlanul és mély ösztönből ujjait most nem hívta vissza, mint eddig szokta, ó, nem is volt akarata vagy gondolata többé... megdúlt lénye teljesen átbomlott s beléfolyt a hangokba, amik először lágyan és halkan, később egyre keményebben és hangosabban születtek meg és sorakoztak és tolultak elő az ujjai alól. S a hangok összetüremlő áradata előbb csak nyers volt, mint a messze szélzúgás, előbb csak a fiú tömör kétségbeesése, a perc fojtó kínja áradott belé, bárdolatlanul, minden motiváció nélkül, a puszta vad érzés, mely a zongorán csak az erős és gyenge ütések váltakozásában, a nyögő és zúgó hangok zűrös összejajdulásában szólalt meg. Ha valaki hallotta volna e hangokat: éreznie kellett volna, hogy itt a játszó az élete minden vergődését beléjük játssza, csak külön zenei életük nem volt még e hangoknak. De a játszó Vég szelleme csakhamar tisztulni kezdett: minden ledobott hang elragadott egy cseppet az elmúlt percek súlyának tömegéből, mely szívén tornyosodott. S a fiú lassan meghallotta, amit játszott, s ujjai rendezték és ismételték a hangokat, melyek egyre szervesebben, egyre ragyogóbban illeszkedtek, összetartozást, színt, vért és életet kaptak a hangok... s a sovány és boldogtalan Vég egyszerre meglepett gyönyörrel hallott zongorahangokká kiszakadó boldogtalansága ritmusai között megszületni egy réveteg melódiát...
Kezdő, félénk kis melódia volt... s ahogy megjelent a többi hang bozontos erdejében, előbb csak egy-két tagocskáit nyújtotta előre a fák között, mint valami félénk és különös mozgású gyermek. De csakhamar nőtt, karjai nyúltak e melódiának és elkezdtek keresztülnyúlni az egész hangerdőn. S Vég csak játszott, ámuló remegéssel s a melódia kitárt karjaiba belesodorta egész felindult, hitetlen fiatalságát. Játszott... és hangok beszéltek, egyre érthetőbben és emberibben és Vég azt érezte: szól, szól, beszél, ami ő benne maró fájdalom és végetnemérő vágyakozás: a vad május éjszakája, a kibomló és határtalan csóközön, a rútság éledő bénasága, a szerelmi egyesülés elképzelt, csodálatos üdvössége. S oly hűs, oly édes, oly szédítően hatalmas volt e zenebeszéd... és érezni, hogy meg tudja mondani az ő kínját... s Végben, kínja sötét és hörgő akkordjai közepette a boldogság zokogott fel, amidőn ott a májusi éjhomályban, fekete zongorája fölött először gyúlva teremtésre, megindult a könnye és mint ezüst gyöngyszemek áradata patakzott le a felzavart billentyűkre... s e saját zenéje és boldog sírása között mily halovány lett az egész múlt: Annus szépsége efemer sugárzással oszladozott, apja és anyja csodálkozó arca letűnt, bátyját már nem is látta, csak elhalt Lóna nénje menekült láthatóan, fonnyadt kezeit borzalommal tapasztva össze... S a fiatal Vég, nagy messzeségbe szakadva már a képektől, féktelen mohósággal csak játszott, játszott, játszott, rágörnyedve a zongorára és ujjaival belézilálva minden emberi kínját és reménységét...
De ezekben a percekben még nem tudta, hogy a félénk melódia, ami kamasz szíve konvulzióiban s megújhodó kezei varázslatában e májusi éjszakán megszületett, egy hatalmasabb, csodálatos melódiának lesz a magja. És nem is sejtette, hogy sok-sok évekkel később, amikor már régen és bőven megérintette volt a fiatal nők száját, ugyanez az első és kezdő melódia fog felcsendülni a műben, amelyet "Májusi szimfónia" néven nyújtott át az emberiségnek... tele a májusi vágyak minden szerelmes szenvedélyével... s felháborogva e szenvedélyt a csillagok forgásához hasonló, ama végtelen szigorúságú rend égi zártságában, mely a leghatalmasabb művészi remekek jellemzője. Nem nőtt a világ legnagyobb muzsikusai közé, de a legbecsesebbek után az ő nevét is emlegették... s a műben, amelyet szerzett, soha el nem múló erővel zengett föl a földön és véren végigszántó vad tavasz forradalmas örvénylése... s az a határtalanul egyszerű gyönyör... az a keresetlen szépségű harmónia... amely a gondolattalan, együgyű emberi testek csókjában egyesül s fogan élő boldogsággá... de melyet őneki az élet emberi valóságában soha, soha, de soha megérnie nem lehetett...