Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám · / · José Maria Gabriel y Galán: Magvetés
A harmat bő, áldásos balzsama
Végighullott már széles a határon.
A hűvös-nyirkos szántó törté rögén
Fázlódva jár az ember. Pitymallik már.
Ezt hirdeti a fölrezzent pacsirta,
A hűs barázda-ágyból szárnyra kelve
És fönn az ég lebegő útjain
Trilláit zengő gyöngysorokba fűzi.
Már kél a nap, az égő reggel napja,
Már kél a nap, az áldott reggel napja,
A fakasztó nap, a csiráztató,
A vetés napja.
Se tanuja, se köszöntője más,
Csak két dalos: a pacsirta meg én;
És tükre sincs, csak egy parányi tócsa,
Meg a harmatcsöpp, fűszálak hegyén.
Díszben merül föl, aranykoronásan,
Felhőt hasítva, diadalmasan,
S a csókjától szétporladozó harmat
Csak a pára már: a föld lehellete.
S megjöttek már a ballagó igával
Béreseim is, halkan dudorászva,
Az áldott reggel igéretessége
Föl-fölfakasztja keblükből a dalt.
S jönnek nagy-lassan, sorjában az úton
A kabolák meg az ekék,
s az ökrök járma az égremeredő
Ekék szarvával megannyi kereszt.
Sulyok-ütések, balták, bárdok
Kopácsolása hallik,
Meg füttyszó, biztató, s nevek,
A barázdába lépett ökröké.
És még valami halkan zizegő nesz,
Mint rostából kipergő gyöngyöké,
Mikor a búzás zsák száján kinyílik
A magvetők szent aranylegyezője.
Megállok a halomtetőn
S gyönyörködöm: ez az én magvetésem.
És hallgatom, sóváran hallgatom
A földbesikló ekevas neszét,
S nyomában lágy, oldalra-zubogását
Az omló, puha rögnek.
Hallom zihálva fúvó ökreim;
Feketén fényes, csüngő ajkukon
Vékony szálakban függ a tiszta nyál,
S el nem szakad a tempós ballagásban.
Hallom kimért, bús, méltóságos léptű
Patáik súlyos csuppanásait,
S a nyűgölődő szíjjak szűkölését,
Mely jármaikat fényesre csiszolja.
Hallom a lágyan remegő
Édes fuvallatot,
S hallom az élet mélységes szavát,
A megfeszített munka némaságát.
És mintha e lankás mezőség lelke
Szólalna meg a széles-egy tagon:
Fölcsendül a szántóvetők dala,
Szétárad a szántóvetők dala,
S édes dolgokról szól az ének,
Igaz javakról szól az ének.
Puhán terül szét, szeliden,
Mint hogy ha légi mása volna
A hullámos kasztiliai róna
Egymásba hajló lágy lankáinak;
Vagy mintha tiszta, komoly lelkek mélyén
Bölcs gondolat hulláma ringana.
S e zsongó, édes hangok
Hozzám is szólanak
A tiszta örömök szent gyönyöréről,
Az enyhe bánat jóleső könyéről,
Szerelmes feleség termő öléről,
Apák és dédek ősi örökéről,
S derűs életről, munkásról, szilárdról,
Mint azoké, kik most a puha földet,
Temérdek erejű barmaim mellett,
Döngő, kemény, vasléptekkel tapossák.