Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám · / · Bohuniczky Szefi: A kis bojtár

Bohuniczky Szefi: A kis bojtár
III.

És megtörtént ez többször is, míg az őszi nyirok, magától értetődőn, véget nem vetett mindennek.

A tiszttartó is hazaérkezett, mert itt volt a betakarodás ideje. A levegő már szálas ökörnyálat hozott, szedőt lesett a megpirosult alma és hiába ébredt rózsaszínű hajnal, már nem üdvözölte vidáman pitty-palatty.

Kati csak úgy bejárt dologra, mint azelőtt, kicsit elgondolkodó volt, de a keze szapora, szerette is mindenki. Csak éppen a szakácsné piszkálta gúnyosan:

- Már megint, mintha gömbölyödne, lelkem...

- Aligha úgy nincs, - hagyta rá békésen.

Aztán szó igazát hozta magával az idő.

Már tavasz meleg takarította a téli havat, tiszttartóék kiülhettek megint a nyitott veranda-asztalhoz, igaz, csípett még kicsinyt az idő, de a tekintet már kedvét járhatta egészen a határig. A kert öble részegítő illatot zsúfolt magából, messziről a zöldellő mezők bársonya intett jókedvű ígéretet, közelben csibék kaparásztak és mindenből kiáradt valami igen szédítő igézet.

- Csak valami közbe ne pusztítson, jó termést remélek az idén, - mondta a tiszttartó belemerült nézéssel. Az asszony közelebb húzódott, olyan magát kínálón hajtotta fejét a férfi vállára.

- Az én csibéim is sikerülnek idén, látja öregem, mennyi van, - mondta dicsekedve, aztán még jobban rádőlt az urára; - dupláját eresztettem, mint máskor, eladásra is szánok legalább kétszázat.

- Ugyan, mire való az? - fortyant fel a tiszttartó mérgesen - mindig csak a takarékot tömi, nem tudom, minek a számára? Amink van, azt meg kell zabálni, majd a fene spórol idegen fajzatnak.

Az asszony elsápadt, látszott, hogy rögtön sírásba fúl; belefájdult igen, hogy minden beszéd csak az ő magtalanságára van célozva, de az indulatot most legyűrte, mert az uradalmi csordás állított széles nekivadultsággal eléjük.

- No, János, mi a baj? - kérdezte a tiszttartó.

- Nincs, kérem, semmi, inkább igen is nagy a szerencse - lelkendezett az bolondul. - Fia született a Katinak, fia bizony!

- Hát isten éltesse! - mondta a tiszttartó, belevörösülten nagy indulatában.

- Hát kérem, igen nagy szerencse ez egy ilyen szegény embernek - lelkesült tovább a csordás, - mert most már a pályámat is jobban szeretem; lesz kis bojtár a csordához, de lesz ám! Most már a magam cselédit nevelem, nem köll idegen család fattyaival veszkődni...

És olyan igazat nevetett, hogy a tiszttartóra is átragadt; együtt nevettek boldogan.

Csak az asszony fordult messze tőlük, most már nem tarthatta tovább, fölcsukolva folytak könnyei.