Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám · / · Bohuniczky Szefi: A kis bojtár
Másnap fellélekzett, mintha tüdeje új levegőből kapna fujtatást. Mohó kedvvel dolgozott, közben fütyörészve könnyített a kedvén, mert valami igen kellemes érzés bizsergett benne végig:
- Ez az igazi élet, a szabadság: szoknyarabság nem férfiembernek való, - gondolta és amint karjait a levegőbe lóbálta, érezte, hogy evvel a sok erővel kezdeni kell valamit.
Délután a kapás napszámosok felé gyalogolt. A nap lefelé járt, de még gazdag aranyat hintett az érett kalásztengerre. A tövén álló gabona illata, mint kicsurgatott méz, a levegőbe áradt édesen, még fülledtebbé téve a forró délutáni zsibbadást. A tiszttartó pihenni dőlt egy fa alá, végigheveredve, hogy a napon izzott pázsit a hátába tüzeljen. Olyan édes ringatás volt ez, hogy elszunnyadt mellette. Csak úgy félálomban jutott el hozzá egy-egy dalfoszlány, a közeli dülőn dolgozó kapások nótája, asszonyok voltak nagyobbrészt, a sokszínű keszkenők szellőben szárnyaztak, mint tarka pillangót. Néha fel is nézett rájuk, csak úgy álmosan, de ez jóleső, kis kényelmes idegesség volt, érezte, hogy nagy baj nem lehet belőle.
Ellustulva várta, míg a nap takarodóra áldozik. A sokszínű keszkenő most csoportba verődött, a kapák vállra villantak és a nótázó nép izzadt párát szellőzve indult feléje.
- Adjon isten jó estét, tekintetes urunk, - köszöntöttek rá jókedvűen.
Kati is köztük volt, vörös színt izzott, mint egy apró cigányalma.
- Adjon isten, - fogadta a tiszttartó és tapogató mosolya közéjük izgatott, de a tekintete csak Katit verte közelébb: Ez megállt, mintha valami igéret váratná.
- Hát megnézted-e már az erdőszélit, Kati? - kérdezte a tiszttartó.
- Meg, instálom, de vasárnap már kaszát is fenetek rá az emberrel.
- Derék fehérnép vagy, hallgass hát! Kijönnél-e ma este, a nagy szalmáson várnálak?
Az asszony nézése csak a földet túrta konokul:
- Nyolc után lehet csak, kezit csókolom, előbb a világosság nem igen áldozik - mondta aztán.
- Volt-e már jó szeretőd? - kérdezte a tiszttartó, egyet ízelgetve az asszony mellein, de az elugrott sebtiben:
- Már ne szemtelenkedjenk mindjárt, nem vagyok én afajta, - s ment is már szaporán.
- Meleg, buta állat, - mondta a férfi félhalkan - olyan a pofája, mint a mázas bögrék - és nyelte a járását, míg csak el nem mosta egy távoli útkanyarodó.
Az asszony itt letért, szaporázva verve maga mögött a port, hogy mielőbb a háztájékra érjen. Már messziről hallotta a hazaterelt disznók röfögését és mintha a gondjai ezzel még jobban nőnének, már futva ment a kert felé. Bent az udvaron jóízű tejszag fogadta, mert csak az imént ért a tehén is haza és a gazdag tőgy illata még a levegőben édesült. Az ura a pitvar küszöbén üldögélt, a három pőrén öltözött lánygyerek ott szaladgált mellette.
- Adott-e kend a jószágnak? - kiáltott az asszony messziről. Az csak a fejével bólintott és kedvetlenül sodorintott a bajuszán.
- Már az én vacsorám is gyühetne, - mondta, mikor az asszony odaért a küszöbre...
Az nem felelt, a tűzhelyhez sietett felrakni a délről takarított babot s míg az melegült, a szobát söpörte, mert cselédnek se gusztus így piszokban enni. Aztán egy-kettő tisztába mosdatta a két apróbb gyereket, a legnagyobbra meg húzott jó párat, miért engedte így szennyesülni a kisebbet. Tisztogatott még jó pár vöröshagymát, aztán kiáltott az embernek:
- Gyühet már kend, forr a vacsora.
Nem igen beszéltek, a sápadt petróleumlámpa mohó falásra vetett csak világot. Az ember bajusza belógott a levesbe, fel se tekintett, míg csak le nem került bele egy cseppig. A gyerekek nem kaptak meleget, fagyott zsírral kent kenyeret majszoltak és ropogtatták a nekik szeletelt hagymákat. Már a legkisebb is körmözött egy falatot. Kati ezt az ölében őrizte, úgy leste az urát, amint az a kenyeret nekiizzadtan temette. Szólni akart hozzá, de a napi kemény munka benne is visszafogta a hangot, pedig mára még egyéb is hátra van és minduntalan a tiszttartóra kellett gondolni, el is röstellte magát és nem tudta, sort kerítsen-e hát rá igazán. Mert igen beléje lágyult ez a közel csámcsogó erősszagú ember. Olyan igen kívánta jókedvre csinálni, felé kínálta hát a legkisebb magzatot, de az csak a kezével legyintett, pipát tömött inkább, hogy visszaüljön a küszöbre.
- Hát kendnek mi baja, nem gyötröm magamat én is egész nap? - fakadt rá Kati, mikor már ágyba dugta a három gyereket. Mert még mindig a fejét törte, hogy jókedvet csináljon az embernek. Akkor biztos, ő is itthon maradna, úgy sincs sok kedve a szalmáshoz, már minek köllene neki az ilyen flanc... De az ember csak hallgatott.
- Hát mondi kend, vagy nem mondi? - pattant fel most mérgesen, mire az ember is lökte a szót magából.
- Hát hányszor mondjam már, hogy férfigyerek hiányzik itt. Mit ér az ilyen ruhapusztító lányféle. Míg élek, magamat koptathatom mindenre, nem lesz itt segítség, hiába sínylek bojtárt a csordához, tudom már, veszkődhetek síromig idegen fattyával.
- Hát hiszen jártunk eleget doktorhoz, mit jár a kend szája, csak ne átkozza már ki isten haragját, míg azok ott benn egészségesek - mondta Kati szelíden, csendesen.
- Igaz, de nem sok kedvem ehhez a pályához, mióta elment a reménység - mormogta az ember, aztán hozzátette még kedvetlen komoran:
- Miért nem fogi rajtad már több gyerek?
Az asszony nem felett, csak tekintete lobbant föl egyszerre:
- Még el mék kicsit hazulról, beszélgetni híttak a kastélyba - és oda se nézett az emberre, ha már ez olyan mulya, kedvét vesztett. Bepördült a szobába csak éppen, hogy pendelyt cserélt frissiben és megmosta a kezét szagossal, aztán nyitott is már kifelé.
A küszöbön megállt még, hízelkedő ravaszat sandított, az embere kilyukadt bakancsát szemlélte:
- Csizma kék magának, nem gyerek, veszünk is az őszi vásárban, bedolgozom én azt szívesen.
A csordás csak hallgatva bólogott: új csizmán megáll a gondolat.
- Hát hiszen megjavulhat még a maga sorsa - mondta az asszony most már csintalan jókedvvel és szaporázva hagyta az udvart mögötte.
A hold a síkságra fehérlett és árnyékot festett eléje. Az ment előre, néha meg is állt, mert okosan, szépen ki akart valamit gondolni, de sehogyse sikerült, inkább hát számított ravaszan, okosan:
- Húzzuk a hasznát is, ha már így mocskolom magamat - és már sietett szívesen.
A tiszttartó a szalmás tövéből kiáltott:
- Melegem van, Kati. Neked is?
- Csak annyi baj legyen, - felelt kacéran és melegült hozzá készséggel.
Nyugalom áradt mindenütt, mély álomban pihent a természet, csak a szoknyák verődtek hangosan.
- Váljék egészségére, tekintetes uram! - mondta később Kati jókedvűen.