Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám · / · Bohuniczky Szefi: A kis bojtár
Az ozsonnamaradék még ott volt az asztalon, a tiszttartó már pipát eresztett utána, felesége a maradék-kalácsot tördelte: jó lesz a tyúkoknak, így szokta ezt mindig.
Az előttük terülő kert a beérett nyár gazdagságát ígérte, mögötte hosszú kukoricás látszott, már magasan hordta címerét.
- Holnap kezdjük az aratást - mondta a tiszttartó -, de kell is sietni, hogy mire a gróf gyün, csűrben is álljon minden.
Az asszony szavába vágott:
- Csak a fogatot se feledd reggelre, - aztán szomorkásan elgondolkodott, látszott, hogy csak a saját gondja gyötri.
Idegeskedő, sovány kis asszony volt, tíz évi házasságuk nem termett gyermeket, pedig várták egyre keserűbben, azért voltak a nyári fürdőzések is: gyógyítani ezt a száraz meddőséget.
- Jól van fiam, ez már az én gondom - felelt a tiszttartó. - Jancsi hatra előáll. Aztán meddig van szándékod maradni?
- Mint tavaly: négy hétig - felelt kicsit szégyenkező szelíden. Aztán hallgattak, mint olyan beszéd után, mely hiábavaló elkedvetlenítést hagy a kedélyen.
A kis kerti ajtó erősen csikordult, ropogó szoknyák verődése ütődött feléjük.
- Ni, Kati jön - mutatott az asszony, a beszaporázó kicsiny cselédasszonyra.
Az meg már beszélt is:
- Hallottam, utazik a tekintetes asszony, elgyüttem hát kérdezni: lesz-e rám szükségük?
- Most rögtön nem, Kati, de ha mosnak mondtam már, izenjenek magáért, később a kertben is akad már majd dolog, - felelte az asszony.
- Meg aztán instállom, a tekintetes uramhoz is gyüttem - mondta tovább, a keszkenőjét szégyenkezve húzogatva magán. - Megkérdem, akadna-e egy kis feles takarmány az idén is: szép a jószág, de elaszik, ha nem szánják. Megszolgálom aztán, meg ki is érdemeltem idáig.
Bogárszemét a tiszttartóra szúrta, hogy az a bőre alatt érezte perzselni. Pödrött egyet a bajuszán és közelebb lépett az asszonyhoz:
- Nagy cigány vagy te, hé, de azért az erdőszéli dűlőt megint neked adom.
- Menjen Kati, menjen a konyhába, kap egy csésze kávét - biztatta az asszony, hideg megfeddéssel fordulva el urától, kötényébe szedte a morzsát és úgy vitte a csirkéknek.
Kint a verandán a férfi maradt egyedül, az asztalra nehezült, úgy áradt belőle a nevetés. Valami mintha beléjegyúlt volna, olyan jókedvűen mustrálta a dolgokat. Aztán úgy maradt tovább, várta, míg a cseléd visszaropog megint.
Az meg jött is nemsokára, látszott, csak most nyelte le a kávét, a köténye csücske még ott kefélt a nedves ajkakon:
- Köszönöm instállom még egyszer, csak izenjenek, ha köllök - és megint úgy beléparázslott a szeme, még az apró fogait is mutatta.
- Olyan vagy, mint a tűz: jó dolga lehet az uradnak, - mondta a tiszttartó.
- Nem panaszkodik senkinek, instálom, - felelte hetykén s már menésre rántotta vállait. A sok szoknya ropogva pergett utána, kemény, inas, apró lábai könnyedén porzottak.
A tiszttartó is felnyúllott, most látszott, milyen szép szál ember: a cselédség büszkesége, mert parancsolni tudott, attól a mély baritonjáról riadt még az állat is, valóságos vihar csörgött utána. Vette kalapját, a mezőre indult megnézni a rozsot, még mielőtt ráfennék a kaszát.
Már alkonyi arany sárgult mindenre, a széles utakon hazafelé mozgó, kifáradt fogatok kerülgették egymást, a kimelegült állati pára előttük füstölgött, a levegő szinte meghajolt a súly alatt és a kiizzadt béresek a szekerek mélyén pilledten nyújtóztak.
Ez az éjt közelítő kábultság a tiszttartóra is átragadt, jólesett volna elesni a mezőn, kilihegni ezt a megbutult agyvelőt, de erőt vett magán, tovább ballagott a csűr felé.
Itt lányok mérték a tavalyi gabonát, zsákokba kötve, hogy mázsára rakhassák, de szedelőzködtek is már, itt volt az ideje, hazafelé tartani.
- No azt a párat már csak nem hagyjátok ott szégyenre, - szólt rájuk, a félretolt zsákokra mutatva.
- Igen nehezek, fene se bír vele, - mondta egyik nyelvelve.
- No, a szeretőd nehezebb, mégis csak elbírod, - nevetett nagyot a tiszttartó s már hagyta is őket, hadd kuncogjanak azok is utána.
Jókora túrt csinált az elnéptelenett mezőkön, most egyszerre olyan frissnek, erősnek érezte izmait, hogy kimerülni kívánt, megkerülte tehát az egész gazdaságot, elégedetten szemlélve az eredményt.
- Gyühet a gróf, az idén ugyan nem piszkál, - gondolta azzal a gyönyörködéssel, melyet az előtte hullámzó kép lobbantott beléje. A távoli mező alján mint óriás égő kazal ébredt a hold, már csillagok is látszottak és az alkony iménti kábult csendjét a beérkezett éjszaka kórusa zsongatta. Felébredt az a különös koncert, melyben elmerengést lágyít az alig ébredt szellő játéka és a búzatáblák titokzatos zöreje, míg a gondtalan tücsöklárma és a távolabbi mocsarak békafontoskodása megőrzi a lepihent dolgok realitását.
Késő este lett, mire hazafelé tartott. Ekkor már komor volt, olyan átmenet nélkül kedvét vesztette. Nehéz este lesz, érezte magában és minél közelebb ért, csak annál keserítőbben lökődött belőle a hangulat. Az asszony még ma este biztosan rávarrja magát azokkal az ismert ízetlen panaszaival, hogy a csókolásig érzékenyítse őt és így még ízetlenebbé tegye magát. Mert ugyan igen szelídnek látszó, alázatos kis asszony volt, a meddő nők szerény meghunyászkodásával, úgy látszott, mintha csak az ura akaratát lesné, de szemei állandó sértődöttséget viseltek és keskennyé apadt ajkán volt valami vádló hallgatás.
- Mintha bizony a meddőségért engem okolna, pedig hát szolgálhatok neki elég zabival, - gondolta a tiszttartó és bunkósát a lépcső kövébe vágta, mielőtt a lakásba indult volna.
A feleségét szanaszét osztott dolgok között találta:
- Hát még az egyszer megpróbáljuk, fiam, talán az idén megsegít az isten, - mondta az asszony csendesen, aztán magát mentve, hozzátette még: - de most utoljára, aztán nem pazarlunk rája pénzt, fogadunk inkább valakit örökbe.
- No persze, de hát már a vacsora is gyühetne, - mondta a tiszttartó kedvetlenül, éhesen.
Az asztalon paprikás csirke zsírosodott bő tejfölben úsztatva feléjük. Utána édes lepény jött, mert a férfi igen cukrosszájú volt.
- Látom, fiacskám, a kedvenc falataimat csinálta, - mondta az erősen felgyúlva, - de már akkor abból az erős csopakiból is hébereztethetnél egy üveggel és megcsípte az asszonyt jelentőségteljes mosollyal.
- Hozok én, hozok, - sietett az készséggel, látszott rajta, hogy ezen az estén felolvadna maga is, csak megtarthatná továbbra ezt a nagy darab embert magának. Még az ölébe is ült később, úgy köllette magát ügyetlennek látszott vérhiányos kacérsággal.
- Hát el köll készülnöm, ha már így rám varrta magát, pedig a pénzt félti csak tudom - gondolta a tiszttartó, az italt gyorsan hajtogatva.
De hiába, berúgva is csak igen száraznak érezte a felesége soványságát.