Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám

Reichard Piroska: Walburga

A háború második évében, mikor Németországban hazafias cselekedet lett a semlegesek és szövetségesek kenyerét enni, a viharos Közép-Európának éhségárama a német lányok ezreit sodorta Magyarországra.

A budapesti konyhák edényeit Mädchen für alles-ek súrolták buzgón, de felületesen; német Mitzik kavarták csudálkozva a magyar rántást; s a Dunaparton, Erzsébet-téren meg Múzeumkertben Kindergärtnerin-ek szapora raccsolása hallatszott, amint párosával, hármasával összebújva, az édes hazai nyelvű pletyka mámorába merülten elfelejtkeztek a rájuk bízott gyermekekről.

És jöttek német nevelőnők is, fiatalok és pápaszemesek, ajkukon Lissauer "Hassgesang"-jával, és harc nélkül foglalták el francia és angol elődjeik pozícióit, hogy a serdültebb gyermekek németes kiejtéssel tanuljanak franciául és angolul.

Hogy Walburgát mi hozta Pestre: éhség, honleányi felbuzdulás vagy ösztönös kalandvágy, mely e zavaros időkben oly könnyen öltözködött hazafias színekbe, mindvégig nem derült ki. Érkezését hosszabb levelezés előzte meg, melyben Óhegyi György gyárigazgató neje a VI. felsőben olvasott német klasszikusokat modern regények szavaival kevert nyelvén igyekezett megmagyarázni, milyen "igényei" vannak avval a hölggyel szemben, akire állandó gyöngélkedése miatt három serdülő lánykája szellemi vezetését rá akarja bízni.

Walburga levélpapírján hétágú korona aranylott; iskolai bizonyítványai elárulták, hogy Freiin Walburga von Schönaich-Altau, ki 1893-ban született, nemcsak a német irodalmat ismeri kitűnően, de a francia és olasz nyelvben és irodalomban is "kitűnő". Walburga tudatta, hogy énekel és zongorázik s hogy először hagyja el özvegy édesanyját, mert "az idők komolyságától áthatva minden tudásával mások javát akarja szolgálni".

Walburga a felfedező útra indulók örömével és bátorságával szállt vonatra Münchenben s kissé összetörten, megtépázva és átfázva a hosszú utazástól, de azért jókedvűen s a szokatlanság izgalmától csillogó szemmel érkezett meg az Andrássy útra egy januári napon. Az Óhegyi-család nőtagjai napok óta alig beszéltek másról, mint a "bárónő"-ről. Olyan-e, mint az arcképe? És hogyan fogják szólítani? És meg lesz-e elégedve szobájával, melyet a három kislány - tizenhárom, tizenöt és tizenhat évesek- előlegezett szeretete megható buzgalommal ékesített fel. A szobalány és szakácsné, kik az előbbeni nevelőnőt, mint valami kényesebb és jobban fizetett cselédet, gyűlölték és ösztönszerűen bosszantották, némi megilletődéssel vitték a bárónő bőröndjét a hallból szobájába.

Walburga mindennek örült és mindennel meg volt elégedve. A család első benyomása megkönnyebbült öröm volt: hogy épp ilyennek képzelték.

A lánykák igen boldogak lettek volna, ha jelen lehetnek a kipakolásnál, de diszkrét anyjuk szigorúan visszatartotta őket; szerencsére, mert a látvány nem lett volna éppen "nevelő" hatású. Időbe került, míg a ruhák és fehérneműk tömkelege szétválasztódott. Övek, gallérok, zsebkendők váratlan helyekről bukkantak elő. A fogkefe elbujdosott cipők és sámfák közé, Sachs-Villatte francia-német szótára rizsporban fürdött. A fenékről még néhány könyv s egy záros doboz került elő. A dobozból kivette ékszereit, egy keretes férfiarcképet, egy pár ezüst evőeszközt meg kis ezüst serleget - keresztanyja első ajándékait, melyekkel az idegenben talán ösztönszerűen az otthont akarta szimbolizálni, vagy amelyeket könnyen értékesíthető voltukért praktikusabb célokból hozott - a doboz pedig leveleivel és képeslapjaival a szekrény aljába vándorolt. A bőrönd fenekén már nem volt egyéb egy csomó szétszóródott exlibrisnél.

Walburga vagy tíz könyvet hozott magával s vagy ötszáz exlibrist, melyeken rokokó-kastély előtt nagy tölgyfák alatt rokokó-leány olvasott. A néző megindultan kereshetett az exlibris és a Schönaich-Altau-család ősi hajléka közt valami mélyebb kapcsolatot, Walburgának csak egyik első flörtje, egy akadémiai festőnövendék jutott róla eszébe.

Mikor a lánykák bejöttek, már minden a helyén volt. A férfiarckép az éjjeliszekrényen állott.

- Mein Bräutigam - mondta ábrándosan ellágyulva Walburga, mikor Elly, a tizenhatéves, kezébe vette.

"Schneidig" német vaskeresztes főhadnagy nézett szembe véle.

- Fritz von Herrsching - tette hozzá Walburga s Elly még nagyobb tisztelettel nézett rá. Később elmondta, hogy a francia fronton harcol s azontúl csak Fritz vagy mein Fritz néven szerepelt.

Az asztalon ott álltak a könyvek: Sachs-Villatte szótárjának két nagy kötetén Sacerdote olasz nyelv- és olvasókönyve és tetejében vaskos német irodalomtörténet. Tőlük távolabb pár kecsesebb alakú és kacérabb színű kötet: Courts-Mahler és testvérei: az "örök szerelem" egynapos tiszavirágai.

A két könyvcsomó úgy feküdt egymás mellett idegenül és összefüggéstelenül, mint ahogy nem volt összefüggés Walburga és "műveltsége" között. Ez a műveltség a német fegyelem és "Drill" remeke volt. A percnyi pontossággal betartott tanórákon hiánytalanul gömbölyödött le üde ajkáról mindaz, amit valaha német és francia klasszikusokról megtanult. Egy szót sem változtatott meg s egy szót sem adott hozzá: honnan is vette volna? Amit csak valaha belétömtek, el volt raktározva agyában, mint tőke, melyből élni lehet;külön helyen a "nyelvtan", külön az "irodalom", "műtörténet", "történet"; egyik nem tudott a másikról s mihelyt a tanóráknak vége volt, elkomolyodott arcára visszatért az örökös kacagás és Walburga nem tudott egyikről sem. Schiller, Racine, a "Kunst", e távoli és furcsa "tárgyak" délelőtt 9 és 12 között vannak s olykor délután 3 és 5 között; hozzátartoznak a "szükséges rosszhoz", mely megnehezíti az ember életét; de aztán szerencsére meghalnak és csak az élet él! Este 7-kor Goethe nevének hallatára oly méltatlankodva nézett volna fel, mint az iskolás gyermek, ha például magyar órán földrajzi kérdést kap s a választ sehogy sem tudja előkotorni agya távoli fiókjából, mely csak másnap 9-től 10-ig lesz nyitva.

Zsuzsa, a tizenötéves, a Zeneakadémiára járt és Walburga mellette ült, mikor gyakorolt. Bachot játszani és hallgatni szintén a "kötelesség" és "műveltség" rovatába tartozott; az ő ujjai alól csak "érzelmes" kis dalok és friss tánczene röpült szerte. Dallamosabb és üdítőbb volt a nevetése, mely az óra végén felcsendült. Ha egyéb dolga nem volt, Walburga mosolygott, csacsogott, a mosoly nevetésbe fúlt, a kacaj mosolyba halt el, hogy a következő pillanatban új, hangosabb életre ébredjen.

A "társalgás" egy nap németül, másnap franciául folyt s Walburga fáradhatatlanul csacsogott mindarról, amiről nem érdemes beszélni. A vidámság hozzátartozott arcának berendezéséhez: a röpködő sötétarany hajhoz, nem nagy, de csillogó, erősen kék szemhez, fitos orrhoz és hullámos, erős szájhoz, melyen látszott, hogy éhes és szomjas az élet minden örömére és habozás nélkül, vakmerőn beleharap. A kacagás minden külső ok nélkül temperamentumából áradt, akaratlanul, öntudatlanul szinte, mint virágból az illat. S ha olykor valami borzalmas háborús hírre szeme gyerekesen kerekre komolyodott, a következő percben váratlanul nagyon mulatságosnak látott valamit, mi eddig fel sem ötlött s egyszerre lehullt róla a szomorúság. Vidámsága ösztönszerűen védte magát. S alig vette észre, hogy az átkacagott hetekből hónapok lettek.

Lassanként kialakult Walburga helyzete a családban. Kató - a tizenhároméves - rajongóan szerette, amint csak vidám és szép gyermekek tudják szeretni a szépséget, ifjúságot és vidámságot. Ösztönösen érezte, hogy Walburga éppúgy irtózik a nyelvtantól és egyéb "tantárgyaktól", mint ő. Mintha valami véd- és dacszövetség lett volna köztük: én feladok, te megtanulod, mert ezt kívánják tőlünk, de mi ketten tudjuk, hogy ez nem fontos; nem, nem ez a fontos az életben... Ez kettejük titka volt, amelyről még ők ketten sem beszéltek soha. De olykor szenvedélyesen megcsókolták egymást.

Zsuzsa idegenül testvérei közt s idegenül a családban, iránytalan, tapogatódzó, forrongó vágyaival és magára-eszméléseivel megértésre szomjasan olykor önmagának is idegenül, tizenöt évének halálos komolyságával és kérlelhetetlenül szigorú ítéletével már az első napokban visszazárkózott.

Elly nagylány akart lenni és a Walburga barátnője. Úgy gondolta, az első lépést megtette mindkét cél felé, mikor egy színházi estre a Walburga szobájában a Walburga ajakfestékével és rizsporával szépítette ki magát. A púderen átütött gyerekes izgalma, a rouge lejött ajkáról a teával, de a hála és bizalmasság megmaradt. A legelső alkalommal négyszemközt megkérdezte Walburgát, szokott-e csókolózni vőlegényével. A válasz csak dallamos nevetés volt, de Elly megértette. Olykor tikon elnézte "Fritz"-et és izgalom fogta el, ha levél érkezett tőle. Egy levelét egyszer nagy szívdobogással sikerült kicsempésznie egy könyvben. A levél unalmas harctéri eseményekről beszélt: halálokról, fáradtságról és szenvedésről. Két ember megszokott, megállapodott viszonyának hangja volt; inkább emlékezés, mint vágyakozás. - A papa ír ilyenféleképpen, ha úton van - gondolta Elly. A levél nem volt eléggé szerelmes. Csalódottan, lehűlve csempészte vissza.

A kis törékeny Óhegyiné finom, szőke homloka elkomorult, ha Walburgáról kérdezősködtek barátnői. Igazán nem akart igazságtalan lenni, hiszen Walburga jómodorú, kedves és mindazt tanítja, amire vállalkozott; de a férjét idegesíti ez az örökös hangos vidámság, ő meg maga sem tudta miért, gyanakodva várakozott. Szerda este, mikor Walburga szabad délutánjáról hazajött, idegenkedve fogott vele kezet. Az is bántotta, hogy öccse, mit a minisztérium "nélkülözhetetlen"-nek nyilvánított s ki eddig nagy nélkülözhetetlenségében szinte láthatatlan volt, most egyszerre oly gyakran mutatkozik náluk.

Nyár elején Óhegyi és Óhegyiné több bizalmas megbeszélés folyamán abban állapodtak meg, hogy Walburga még kísérje el a gyermekeket a Tátrába, de szeptemberre ismét idősebb nőt keresnek.

A ciklon után, mely helyenként simára borotvált foltokat hagyott a Tátra ősi, bozontos üstökén, Ófüred körül még sűrűn hevertek a hatalmas fenyőszálak s Ófüred sárga fövénye kietlenül, árnyéktalanul vakított az izzó napsütésben, de Lomnicon egy szál fenyővel sem volt kevesebb. És egy vendéggel sem. Lomnicon nem látszott meg a ciklon és nem látszott meg a ciklonok ciklona: a háború. Csak éppen hogy fent a platón, a pompás Palota-szálló előtt, betegszabadságos katonatisztek "liegéztek", szerte a park fenyvei közül egyenruhák bukkantak ki és polgári családok helyett üdülő tisztek családja teniszezett, flörtölt és táncolt este a nagy teremben. A polgári vendégsereg leszorult szemben, vagy száz méterrel alacsonyabban, a Bethlen-házba.

Akiket elkeserített a társadalomnak ez a kettészakadása, nyugtalanul keringtek a Palota-szálló körül. Walburga is már az első napokban felfedezte, hogy a Palace-tól hamarább eléri az ember az erdő sűrűjét, mint ha lent a Bethlen-háztól indul. S hamarább kiér a kis tanyára, Matlárháza mellé, honnan naponta pompás tejszínes tejet kell hozni a kis gyönge Óhegyinének.

A Palace platójának szélén két újdonsült hadnagyocska liegézett: sápadt kis szőke és nyúlánk fekete, kondorhajú. Mindketten úgy kerültek haza a harctérről a tbc. jóvoltából, mely halasztást adott nekik gyorsabb és hangosabb halálfajok elől.

Aki nem látta Walburgát, mióta januárban kiszállt a Nyugati-pályaudvaron, az akkori "unternährt" arcocskát most csak nevetéséről ismerhette volna meg. Színes, meleg, délies szőkesége ragyogott a tarkavirágú "dirndli"-ruhája formásan feszült kivirult testén. Szeme a kondorhajúra villant, mikor a három lánykával befordult mellettük az erdei útra. A fiú felkönyökölve, égő szemmel nézett utána:

- Már tudom, kicsoda.

A kis szőke, szájában hőmérővel, nevetett.

- Walburgának hívják. Azt mondják, bárónő. Meg fogok ismerkedni vele.

- Nem szaladnál mindjárt utána?

- Meg fogok ismerkedni vele - makacskodott a fekete - három napon belül! - tette hozzá, magának kényszerítő határidőül.

- És aztán? - gúnyolódott a szőke.

- És aztán? - gondolkozott - egy hét múlva az enyém lesz. - Egy kicsit maga is megijedt ettől a kijelentéstől, de csak annál jobban ragaszkodott hozzá -: Egy hét múlva. Fogadjunk!

- Fogadjunk! Mibe?

- Száz cigi. Dritte sorte. Osztrák.

- Áll!

A fiú egész délután Walburga nyomában csavargott s a Bethlen-ház teraszán uzsonnázott Walburgáékkal szemben.

Este 38-at mért s hirtelen lerázta a hőmérőt, mintha evvel mindent jóvá tenne.

- Csak menjenek a gyerekek uszodába, én magam is elhozhatom a tejet! - mondta másnap Walburga Óhegyinének. A kislányok elszaladtak s Óhegyiné hálásan mosolygott.

A fekete fiú nyugvószéke napról-napra többnyire üresen várakozott. Egy ebéd után kimerülten, húnyt szemmel feküdt a fiú a kis szőke szomszédságában, aki gúnyos irigységgel figyelte.

- Már szóltam, hogy megkapjad a cigarettát - szólalt meg egyszerre.

- A felét neki adom - nevetett a kondorhajú.

Óhegyiék régi ismerősei közül fent a Palotában laktak Szirákék is. Szirák Antal tüzérfőhadnagy - egyébként egy nagy gépgyár főmérnöke - gorlicei áttörés óta nem tudott végleg rendbejönni idegeivel. Mióta férje bevonult, Sziráknénak minden általános, elméleti elgondolása a háborúról, minden határozatlan borzalma, rettegése és kétségbeesése abba koncentrálódott, ahogyan férjét féltette és sajnálta. Most szinte percre se mozdult mellőle. Úgy bánt férje szabadságával, mint a zsugori aranyaival: őrizte és nem tudta élvezni. Melankóliára hajló természete nem érezte a pillanat szépségét: múlását érezte csupán. Minden nap lemorzsolódott egy darab a nyolc heti aránylagos nyugalomból és biztonságból. S már látta előre férjét lent az olasz fronton a hosszú őszi és téli hónapokban; érezte az állandó rettegést, a szívdobogásos félórákat, mikor a levélhordót várja; négy szobája feneketlen csendjét, azt a rettenetes ürességet, melybe év év után minden belevész... Mi lenne, ha egyik szobáját odaadná Walburgának?... Ismerős családoknál taníthatna, nála laknék és cserébe együtt töltenék az estéket. Franciául beszélnének és olvasnának... jól belejönne ismét, voltaképp rég vágyott ilyesmire, de passzív természete megvárja mindig, míg a dolgok maguktól adódnak. Most íme itt van...

Mielőtt szólt volna róla, a terv tovább szövődött: tanulhatnak titkon egy kicsit olaszul is. Hiszen valamikor a háború mégis csak véget ér s ők már évek óta terveznek egy nagyobb olasz utat... Firenzéről olvasott könyvek, római látképek megelevenedtek, Nápoly, Szicília felragyogott... igen, tanulni fog, meglepetésül férjének...

E tervbe kapaszkodva nem érezte magát többé oly elveszettnek a jövendő napok magányában.

Óhegyiné helyeselte, Walburga örül az ígérkező szabadabb, mozgalmasabb életnek. Már kicsit beszélt magyarul, sok infinitívusszal, tegezve, mindenfajta rag teljes megvetésével, s maga mulatott legjobban németes kiejtésén.

- Ikkén érrülni. Szérrétni Dunápárrt - raccsolta nevetve, nyomatékul, a hosszú német tárgyalás végén.

És szeptember elején Walburga bőröndje ruhástul, könyvestül, megnövekedett levélcsomóval és összes elhasználatlan exlibrisével átvándorolt az Andrássy útról a Ferenc József-partra.

Férje elutazása után Szirákné bánatában nyakába vette a várost, hogy órákat szerezzen Walburgának. Olyan emberek módjára, kiknek szinte semmilyen feladatot sem juttatott az élet, egyszerre fontosnak érezte magát és fáradhatatlan buzgalommal írt, telefonált, kereste fel barátnőit, ismerőseit és megelédegetten jegyezte fel az eredményt: hétfő és csütörtök, ebéd, francia, dr. Lernerék; szerda és szombat, ebéd, német, Wallóék...

Csupa új ember, más és más lakás, ismeretlen kis lányok, nagy fiúk, séta egyik óráról a másikra, változatos tarka élet az eddigihez képest, és Walburga este frissen, kedvesen számolt be első benyomásairól. Gyermeki gondtalansága természetesnek találta Szirákné váratlan gondoskodását, mint a napsütést, az ég kék mosolyát, melyben könnyűszárnyú madarak cikáznak. Új ismerőseinek jóleső kíváncsisága még jobban felvillanyozta. ha vőlegényéről kérdezősködtek, egy pillanatra elkomorodott:

- A francia fronton van; én meg itt... Ilyen az élet! - S hangja már újra csicsergett és csattogott.

Egy este, a meleg, napsugaras szeptember közepén, tábori levelezőlappal kezében nyitott be Sziráknéhoz. Egy régi ismerőse, Fritz egyik legjobb barátja, utazik át Pesten s három napig itt marad. Ezt a három délutánt és estét véle szeretné tölteni. Szirákné megértőn bólintott s a következő három estén egyedül üldögélt erkélyén. Tagadhatatlanul hiányzott neki Walburga, bár lassan melegedő, magába zárkózó természete még határozatlanul, figyelőn állt vele szemben. Neki oly idegen volt a kitörő jókedv, mohó életöröm, mely egy jó szótól, egy szál virágtól, egy ismeretlen férfi simogató pillantásától már magasra lobban. Talán éppen ez az idegenszerűség vonzotta, a könnyűség, a gyermeki önzés, mely a világnak e szörnyű katasztrófájától csak csinos fiatal tisztek kardcsörtetését hallja...

Egyik délután pillanatra látta Walburgát vállas, magas, fiatal tiszttel tovasietni a dunaparti fák között. Homloka hirtelen szigorúan összeráncolódott: mintha járás közben összesimultak volna... Nem, biztosan rosszul látta, hiszen vőlegényének barátja...

Másnap este Walburga elbeszélte, hogy a Gellért-szálló terasza milyen kellemes... barátja elvolt ragadtatva a Halászbástyától, és a Ritzben milyen jól lehet vacsorázni; nagyszerű fiú, kedves és jókedvű, sohasem gondolta volna... Vár...Hűvösvölgy... s hogy nézték őket a nők, igazán szép fiú... és a Margitsziget - sűrű ásításokkal ugrált három nap emlékei közt s mint jóllakott gyermek, beszéd közben, mosolyogva, majdnem elaludt ültében.

Walburga már csak Ilmának szólította Sziráknét s a két nő együtt üldögélt minden este, de a magány és egymásrautaltság nem hozta őket közelebb. Sőt, mintha minél többet volnának együtt, annál jobban nőne az idegenség, és Szirákné olykor szinte ellenségesen nézett Walburgára.

- Nem a kor teszi - gondolta - öt-hat év felnőttek közt alig számít és nem faji és nem intelligenciabeli különbség ez... Valami más lehet, rejtettebb és lényegesebb...

Éjjel-nappal szél rázta, eső csapkodta az ablakokat. Szemben a parti fák s a Gellérthegy érett, rőtarany pompája lucskosan pusztult, s a Duna szennyessárga tükrét ripacsosra fúrták az esőszálak. Szirákné számolgatta: tíz éve férjnél a tizedik ősz, melyet itt e lakásban lát... Az őszben nem az elmúlást érezte, hanem az örök visszatérést, az állandóságot, az ismétlődés bizonyosságát az örök változásban. S most mintha egyszerre megértette volna a maga lényének alapját: ezt az állandóságot, megbízhatóságot, változatlanságot a változásban; s véle szemben a másik: az örökváltozó, a pillangószerű lélek, az emléktelenül, könnyedén szertecsapongó - Walburga. A feleség és a szerető, - gondolta hirtelen. - Nem, hiszen nem tud róla semmit, és mégis, ha a valóságban nem is: a lényegben bizonyára így van. Lelke, mely csak egyszer, egyetlen férfi számára nyílhatott meg, most éppen az ellentétesség alapján világosan meglátta a nőt, akinek minden férfi lehetséges párja, aki után minden férfi megfordul, akiért a férfiak megtesznek mindent, akinek megbocsátanak mindent...

Ezentúl némi megvetéssel és némi irigységgel gondolt rá, mintahogy a velünk ellentétes és nálunk szerencsésebb természeteket nézzük.

De mire Szirákné azt hitte, hogy megfejtette, a nyugtalan és nyugtalanító Walburga újabb rejtélyt adott fel neki. Mintha a természetnek és ösztönéletnek e ragyogó gyermeke a sötétülő és rövidülő napokkal, a tűnő fénnyel együtt fakult és fogyott volna: tavaszi, nyári gazdag virágzása elenyészett.

A nyugati fronton a franciák szeptemberi áttörési kísérlete óta "aránylagos" csend volt, ami véres állóharcot jelentett, naponta ezernyi ezer sebesülttel és halottal mindkét részről. Walburga vőlegénye hetek óta nem írt. Walburga nem panaszkodott, de esténként nagy kendőjébe burkolva, fázósan, fáradtan kopogott be.

- Mégis tévedtem, - gondolta Szirákné - mégis több benne a szeretet, mint az önzés; több az érzés, mint az érzékiség. - Bűnösnek érezte magát Walburgával szemben; most csak a szenvedőt látta benne gyöngéd melegséggel igyekezett jóvá tenni, amit ellene gondolatban vétett.

Csak úgy üldögéltek egymás mellett a nagy kályhánál; a francia együtt-olvasás különben sem vált be: szellemi érdeklődéseik nagyon is távol estek egymástól. S most még a másodesti olasz órákat is szívesen elengedte volna Szirákné, ha nem tart tőle, hogy Walburga ebben aggodalmai jogosultságának beismerését fogja látni. A zongora hetek óta elnémult. Csak úgy üldögéltek egymás mellett, az új érzelmi közösség melegében, gyakran szótlanul, s csak Walburga hosszú, húzós köhögése szakította meg időnként a lanyha csendet. Ilyenkor Szirákné anyáskodó gonddal figyelt Walburgára, s egy napon titkon telefonált háziorvosuknak, dr. Lernernek, hogy tartsa egy kicsit szemmel és alkalmilag vizsgálja meg Walburgát.

Egy délután Szirákné éppen férjének írt. A karácsony közeledésével fokozódott izgatott szomorúsága. Hát nem valószínű, hogy hazajöhet ünnepre?... Még egy karácsony, melyet egyedül kell átélni... Rámeredt a fénykörre, melyet az íróasztallámpa vetett, és rámeredt a szóra, mely oly üresen és értelmetlenül visszhangzott benne: élni... átélni...

És ekkor kopogott be Walburga. Talán csak a szokatlan óra okozta meglepetés volt, hogy akaratlanul felállt és elébement, talán megfeszült idegei felfogták a gyászhírt, mielőtt a felgyúló villanynál meglátta a lány kisírt arcát s hallotta a kiújuló zokogást; úgy érezte hogy már Walburga halk kopogásakor tudta, amit a müncheni levél sírvavigasztalón tudat: hogy Fritz von Herrsching hetek óta ott porlad valahol a francia földben.

Átölelve a zokogó Walburgát szótlanul sírt; siratta az ifjút, akit sohasem látott; siratta a hervadozó lányt, kinek könnyei végigfolytak nyakán; siratta magát, férjét, az életet, az egész világot, fájdalmas, heves, egyre keserűbb zokogással. Mikor eszmélni kezdett, valami furcsa szégyenkezés sajgott benne, amiért - nem merte egészen végiggondolni - amiért az ő férje élt... mintha bocsánatot kellene kérnie e lánytól, kire most a legnagyobb gyász szakadt... S megfogadta magában, hogy ezentúl még inkább segítségére lesz s még jobban fogja szeretni. A gyermektelen asszony lappangó anyai érzése most kitört s körülölelte Walburgát. Levetkőztette, lefektette a magatehetetlen, összetört leányt, teát főzött neki, borogatást rakott fejére, órákig ült ágya mellett - szemben a Fritz eleven pillantású arcképével - s Walburga szótlanul hagyta, hogy kényeztessék. Két napig feküdt hunyt szemmel, szótlanul, s harmadnap elindult ismét óraadó körútjára.

Walburga kívánságára Szirákné senkinek nem szólt Fritz von Herrsching haláláról. Szirákné úgy érezte, ebben a hallgatásban a maga fájdalmára féltékeny, mélységes szeretet van, egy félreismert lélek előkelő gyásza. S mikor férje megírta, hogy semmiképp nem szabadulhat haza, még csak a két karácsonyi napra sem, úgy fogadta e hírt, mintha valamit letörlesztett volna a maga adójából, s fájó örömmel gondolta el, hogy legalább Walburgának nem okozhat fájdalmat az ő öröme.

Vasárnap, hétköznap, ünnepnap csendes egyformaságban múlt. Egy darab egyszínű, szürke szomorúság, melybe szabályos időközökben határvonalakat rajzoltak a felkelések, lefekvések; s estéről estére, mintha soha el sem mozdult volna onnan, nagykendőjében, fázósan, köhögősen ott gubbasztott Walburga a kályha mellett.

De mintha jobb étvággyal enne, színesebb lenne arca. S Szirákné, bár minden szavával és minden tettével vigasztalni igyekezett, most titkon mégis valami sértődést érzett, hogy alig hat hete és íme, máris felejteni kezd...

Január vége felé egy délben dr. Lerner jelent meg Szirákéknál. A háziorvos és régi barát érdeklődésével kérdezősködött, mit csinál és férje mit ír, Szirákné pedig szórakozottan válaszolt; érezte, hogy ez csak bevezető formaság s idegeskedve várta, az annyira elfoglalt orvos váratlan látogatása mit jelenthet.

- Én nem is kérdem, doktor úrék hogy vannak, hiszen Walburgától hallok mindég magukról.

- Walburga, igen, Walburga! - kapaszkodott a névbe Lerner doktor és elkomolyodva nézett szembe Sziráknéval - éppen róla akarok beszélni.

- Csak nincs komolyabb baja? A köhögés -

- Nagyságos asszony egyszer szólt, hogy tartsam szemmel. nem akartam addig beszélni a dologról, míg nem voltam föltétlenül bizonyos.

- De hát mi van Walburgával?

- S közben azt hittem, nagyságos asszony is észreveszi. Most kötelességemnek tartom megmondani, mert annyira szívén viseli az ő dolgát.

Szirákné szótlan zavarban nézett az orvos szájára.

- Walburgának gyermeke lesz.

- Az... nem lehet! - tiltakozott önkénytelenül Szirákné és izgalmában felállt.

- Mondom, nem akartam előbb szólni. Walburga nem mint orvoshoz járt hozzánk. De most több szimptómából föltétlenül biztosnak tartom.

Szirákné fel-le járt a szobában.

- Nagyságos asszony nagyon meg van lepve és talán... Nos, én nem ismerem Walburga életviszonyait. Csak annyit akarok még mondani, hogy mi, orvosok, sok mindent látunk és másképp ítéljük meg a dolgokat -

- Ilyen fiatal lány, előkelő család -

- Éppen ezt akartam még mondani: fiatal nő egyedül az idegenben... Beszéljen vele nagyságos asszonyom... én annak idején rendelkezésükre állok, tanáccsal és segítséggel... Majd elhelyezzük valahová... csak ezt akartam még mondani...

Szirákné megszorította az orvos kezét, hálából és búcsúzásul, és nem is tudott róla. Csak mikor az előszoba ajtaja is becsapódott, vette észre, hogy egyedül maradt.

Ha Walburga véletlenül otthon lett volna, Szirákné kitörő felháborodásra örökre kisöpörte volna szobájából. De déltől estig szerencsére hosszú az idő.

E délutánon örökre szétfoszlott és eltűnt az új Walburga, a mély, a komoly, a szenvedő és gyászoló, a Szirákné ízlésére átidealizált Walburga és a foszlányokból, melyek most mind-mind más színt és más értelmet kaptak, összeállott a régi Walburga, a könnyelmű, a gyermekmódra felelőtlen, a pillangómódra ösztönszerűen csapongó, aki most váratlan események fekete hálójába bonyolódott. Vacsora a Ritzben, önfeledt mámor... beesett arc és elnémult kacagás... Az élet túlságos árat fizettet még kedvenc gyermekeivel is. Furcsa, szomorú, zűrzavaros napok, melyek szétsodornak összenőtt embereket és összedobálnak idegeneket; tövestől kicsavarják jól megalapozott, hosszú, nyugodt jövőre berendezkedett családok virágzó életét... Tavaszi offenzíva, melynek megindulására szívdobogva gondol: Őszi offenzíva, melynek megindulására szívdobogva gondol... Őszi offenzíva, mely egy fiatal német tisztet eltemetett francia földön, egy másikat orosz földre kergetett s egy nemakart, nemvárt, nemkívánt német gyermeket küld most Budapestre... Talán mégis van valami titkos összefüggés a dolgokban, van Gondviselés, mely a kusza szálakat kezében tartja és számon tart mindent és mindenkit, azt is, ami emberi szemmel elveszettnek, veszendőnek vagy fölöslegesnek látszik... S talán jó a jókhoz és ha ő most gondoskodik erről a szerencsétlen lányról és arról a kis hivatlan lényről, hogy egészségesen induljon el a számára kijelölt útra, cserébe megtartja néki férjét és épen, egészségesen adja vissza...

Nem volt ilyen világos, tudatos szerződés, amit Szirákné a Gondviseléssel kötött; nem mondta ki: én jó leszek, hogy te is jó légy; egyoldalú szerződés volt, alázatos, áhítatos, magábaszálló fogadalom, melytől a sors ismeretlen hatalmától való rettegése mégis megenyhült és amelytől meglágyult és megnyílt minden, ami lényében szigorúan és mereven zárt volt.

Mire este lett, talált meleg szavakat, megnyugtatókat és biztatókat és Walburga feloldódva zokogta ki magát. Lehullt róla a nagykendő és formátlanodó teste menekülőn simult Sziráknéhoz, amint végül halkuló sírással hajtogatta: Csak az anyám meg ne tudja!... csak anyám ne...

Ezen az éjjelen Szirákné álmatlanul hánykolódott. Az egész nap izgalma ott remegett még idegeiben s az újonnan vállat feladat gondja - könyörtelen fekete pók - tervekkel szőtte tele az éj üres sötétjét.

Walburga pedig kisírt bánatával, hónapok óta először megnyugodtan és megkönnyebbülten, az igazak mély és mosolygó álmát aludta.

Walburga szinte szemlátomást gömbölyödött; arca megtelt, megszínesedett és kiderült. Szirákné ismét bejárta az ismerősöket, hogy Walburga még néhány hónapig megtarthassa óráit. Talán valóban szerették és szánták a szerencsétlen szép leányt, talán csak nem mertek nemet mondani ott, ahol a komoly, elegáns és kifogástalan Szirákné igent várt: egy-két család kivételével - mindig akadnak buzgó apostolai az erénynek - a dolog elintéződött.

Mikor Szirák, ki levelekből már ismerte a tényállást, tavaszi szabadságára hazajött, csodálkozva figyelte, hogy felesége sokkal nyugodtabb és elégedettebb. Pedig voltak nehéz útjai, kellemetlen útjai is: kijárni a babakelengyét az amerikai missziónál, megtalálni a helyet, hová Walburga azokra a hetekre visszavonulhat és helyet találni a gyermek számára is. Míg a belvárosi irodáktól eljutott a külvárosi viskókig, voltak napok, mikor ránehezedett szívére a város, a sok-sok sivár kőketrec, melyekben összezsúfolva él ember-ember hátán s egymástól mégis oly messze oly más-más sorssal, annyi céltalan szenvedéssel, reménytelen reménnyel. Fojtogatta a szomorúság-nyomorúság, feneketlen szomorúság és nyomorúság és riadtan menekült volna haza tehetetlen részvétével, ha nem kapaszkodhatott volna meg a kijelölt cél korlátjába.

Walburga arcáról elmúlt a bánat és elmúlt a ragyogás: arcvonásai lassan elmosódtak. Nem látszott rajta sem várakozó öröm, sem mélázó elgondolkozás, ami úgy megszépíti áldott asszonyok eltorzult vonásait. Arca szántóföldekre emlékeztetett, megtermékenyült, termő, aratásra érett szántóföldek végtelen, öntudatlan nyugalmára.

Budai csendes kertes házban volt az Anyák Otthona, emberbarátok alapítványa, hivatlan gyermekek születési helyéül. Az udvaron szárítókötelekre aggatott pelenka-sorokat lengetett a májusi szél. Fiatal nők - Walburga sorsának osztályosai - jöttek-mentek nehézkes mozdulattal, fiatal anyák figyelték bölcső fölé hajolva gyermekük álmát; a házban langyos tejszag és gyermekszag terjengett s váltakozva mindenfelől gyereksírás hallatszott, a szülőszobából pedig szívtépő, szinte nem emberi sikoltozás. Walburga pár nap múlva mindenkit ismert és tudta mindenkinek történetét. Ha Szirákné meglátogatta, többnyire a kertben találta. Ölbetett kézzel üldögélt az enyhe napfényben, virágba borult fák és bokrok között. Talán az órára gondolt, melyben életet fog adni; vagy a férfira, ki nem is tudja, hogy kettejük életének folytatása lesz; talán a gyermekre gondolt, ki ebből az idegen házból lép ki ismeretlen sorsába; vagy talán csak az eget nézte és a pergő szirmokat. Walburga nem sírt és nem panaszkodott; csöndes egykedvűséggel nézett nehéz napjai elé, mintha múló álom volna körötte minden, amiből megszabadítja a biztos felébredés; vagy mintha féligfelejtett álomban, egy messze másik életben egyszer már mindezt átélte volna s most már behúnyt szemmel is végigmehetne útján...

Június derekának egyik reggelén megtelefonálták Sziráknénak, hogy Walburga egész éjen át vajúdott. Mire Szirákné kiért, Walburga mellett a bölcsőben kis fiú sírt; egészségesen, hangosan, követelőn sírt a kis apátlan, hazátlan árvák árvája.
 

Óbudai városszéli házikóban lakott Kecskés Istvánné, ki Walburga gyermekének gondozását elvállalta. Férje a gázgyárban dolgozott; a jóképű, bőmellű asszony takarosnak, megbízhatónak látszott. Rendes, tiszta volt a házatája is. A ház körül két nagyobb gyerek szaladgált. A harmadik, a szopós, egy hónappal idősebb volt kis német tejtestvérénél. Walburga kissé sokallta, amit az asszony kért - hirtelen kiszámította magában, hány órát kell havonta adnia, míg ezt a pénzt összekeresi - de nem mert szólni; tudta, hogy Szirákné a lábát lejárta, míg ilyen jó helyet talált. És szinte megkönnyebbült, mikor az asszony távozott a gyerekkel. Fent járt már, de halvány volt és nagyon megcsappant. A virulás helyén arcán valami szenvedő szépség.

Szirákné és dr. Lerner tartották keresztvízre a kis fiút. Keresztlevelében a Freiherr Georg von Schönaich-Altau név ékeskedett. A keresztelő pap magas, kövérkés, öregedő ember volt; kedélyes vörös arcára széles mosoly ült ki, mikor a gyermek születési adatait megtudta. Egy óvatlan pillanatban megsimította gyérülő őszülő haját és szerelmi ajánlatot tett Walburgának. Walburga megrázkódott, mintha hernyó hullt volna nyakába. A pap kövéres, vörösarcú, öregedő ember volt. És Walburga még fáradt és sápadt; és a hosszú, húzós köhögések helyett halk, apró köhécselések kínozták.

Tanítványai nyaralni széledtek, kis megtakarított pénze fogytán volt, hát hálásan fogadta Szirákné meghívását, hogy pár hétig egészen az ő vendége legyen. De Szirákné kosztján sem szedte össze magát. Szeme lázasan csillogott és Lerner doktor megállapította: tüdőcsúcshurut és sürgős légváltozásra van szükség... Walburga keservesen, gyerekesen zokogott. Szirákné rábeszélte, hogy utazzék anyjához, aki Reichenhall mellett nyaral. Lerner doktor biztatta, ott pár hó alatt kigyógyul. Míg vissza nem jön, a gyermekről majd gondoskodnak ők: Szirákné, Lernerék s még pár család, ahol Walburga tanított. Szirákné majd mindent elintéz... Walburga ismét zokogott, a meghatottságtól és örömtől; írt anyjának és készülni kezdett az útra.

Egy délelőtt elment útleveléért a konzulátusra, aztán pár apróságot kellett még beszereznie és Szirákné ott találta egy kirakat előtt a Belvárosban. A kirakatban drága zöldeskék kalap pompázott. Walburga sóvárogva nézte:

- Biztosan jól állana... És csak nem mehetek úgy haza, hogy még új kalapom se legyen! - mondta komolyan.

Szirákné a gyermekre gondolt, ki idegenek kegyelemkenyerét fogja enni és bosszúsan hallgatott.

Walburga másnap az új kalapban jött haza. Igaza volt: a kalap jól állt; szeme szokatlan, titokzatos zöldeskék csillogással merengett szerte alatta.

Walburga első leveléhez anyja is írt: meleg, hálás köszönetet küldött Sziráknénak kedvességéért, jóságáért. Walburga pedig tudatta, hogy az állandó kis láz még tart s orvosa szerint pár hónapig pihennie kell. Sokat gondol Pestre és Budára is; hogy vannak az ismerősök és hogy van a kis Georg? - Szirákné minden héten meglátogatta a kis fiút, eleinte csak vállalt kötelességből, aztán lassan ébredő szeretetből. A gyermek szépen fejlődött. Megállapodásuk szerint úgy írtak róla, mint kedves közös barátnőjük gyermekéről. Ha valaki olvasta volna a két nő levelét, úgy érezte volna, hogy Szirákné több melegséggel ír a fiúcskáról, mint amennyivel Walburga kérdezősködik felőle.

Walburga második levele hetek múlva jött. Pár kilót hízott, de még gyakran van hőemelkedése. Egyelőre nem gondolhat a visszatérésre. Pedig elmúlt a nyár s tanítványai már bizonyára otthon vannak. És sorban kérdezősködött a közös ismerősökről: X-ék megjöttek-e? És Y kisasszony igazán férjhez megy-e? És a Z-család még egyre gazdagszik?... A sok név és sok kérdés között egy rövidke kérdésben szinte elveszett a Georg neve.

Szirákné kedvetlenül tette félre a levelet és hetekig nem válaszolt.

A kis Georg már megismerte Sziráknét: felült és nagy kék szeme rámosolygott. Az első hó lehullt s Walburga Münchenből írta harmadik levelét. Már sokkal jobban van, de anyja hallani sem akar róla, hogy visszamenjen. S egyelőre még nem is elég erős. München most olyan érdekes a hosszú távollét után. Írt a társaságról, mulatságokról, olyan sikkesek a divatos táncok, és a színházakban mindenütt annyi ember, mint még soha, mindenki felejteni akarja a háborút és - ugye? - igazuk van... A levél ide-oda csapongott vidáman, könnyedén; természetes, közvetlen üdeséggel, az ember szinte kihallotta belőle Walburga régi hangját, nevetését. Az aláírás után még pár szó: Mit csinál Georg?

Erre a levélre Szirákné nem tudott válaszolni. A hónapok múltak, elseje után újabb elseje következett s egyre kínosabb lett figyelmeztetni barátnőit, ha egyik-másik elfelejtette idején átadni a fiúcska számára szükséges összeget. Néha úgy érezte, szándékos ez a feledékenység.

Új nyár derült s Georg egyéves lett. Járni kezdett; kis ruhák kellettek, kis cipők és fehérnemű. Szirákné szívesen adott, egyre többet. Olykor lázadó keserűség fogta el, hogy miért nem övé ez a kedves és szép gyermek; s lassú tervezgetéseiben már-már örökbe fogadta. Majd ha férje hazajön... ha javulnak a viszonyok... ha béke lesz...

Egyelőre a viszonyok egyre rosszabbodtak. S mintha nemcsak az élelmiszerek és ruhaneműek lettek volna fogytán, hanem az emberi türelem, szeretet és megértés is. S egy rossz napon férjétől kedvetlen, nyugtalanító levelet kapott Szirákné; a lány meg eltört egy drága vázát - nászúti emléket - s ráadásul feleselt és felmondott; délután pedig megjelent Kecskésné és a tartásdíj felemelését kérte ismét; a feje fájt s kint végtelen őszi eső pergett: valamibe bele kellett fojtani keserűségét s hideg, szemrehányó levelet írt Walburgának, melyben burkoltan s mégis nagyon érthetően tudtára adta, hogy ideje lenne eljönni és rendezni ügyeit.

A levélre nem jött válasz.

A leszerelés után megértette Szirákné a régi igazságot: hogy a háborús évek kétszeresen számítanak. Nem ugyan hivatalban, nyugdíjban vagy egyéb anyagi vagy erkölcsi eredményben, hanem idegekben, vérben, életerőben. Kétszeresen, ha nem háromszorosan vagy négyszeresen is. Szirák Antal, aki négy év előtt elment, csupa fiatal terv, ambíció és életkedv volt zavartalan, boldog házassága keretében; és Szirák Antal, aki hazajött, törődött, fanyarkedvű, akadékoskodó ember volt, agglegényi megrögzött szokásokkal és szeszélyekkel. Hazajött és Szirákné nem érezte, hogy négy keserves évnek legmélyebb kívánsága teljesült... A vágyak mindig másképp teljesülnek...

Ez a négy év nyitott, mély seb volt a világ testén, amely kimerülten vergődött és halálosan szomjúhozta a békét, csendet, rendet; a gennyedő seb pedig egyre lázasabb lett, a beteg érverése egyre lüktetőbb s álma egyre kaotikusabb.

És mindenki belesodródott a káoszba: általános bajok és egyéni bajok furcsa csodálatossággal fokozták és enyhítették egymást.

Az emberek világmegváltó tervekkel jártak és riadtan kuporgatták apadó vagyonkájukat a nőttön-növő nincstelenségben.

Egy téli estén Szirákné némán hallgatta barátnői panaszait.

- Mit ír Walburga? - fordult hozzá váratlanul Lernerné, hangjában ingerült izgalommal.

- Nem ír.

- Márpedig, kedvesem, én kijelentettem az uramnak, többé egy fillért sem adok. Egy fillért sem!

- Úgy van!

- Elég volt!

- Mindenkinek elég a maga baja! - röpködött egyszerre mindenfelől.

És Szirákné érezte, hogy régen visszafojtott indulatok törtek elő az első szabad szóra.

- Írd meg, kedvesem, hogy gondoskodjék a gyermekéről. Az ember maholnap a maga gyermekeit sem tudja ellátni! - mondta keményen Lernerné.

- Majd írok neki. - Maga előtt látta a szőke fiúcskát és elmosolyodott. A szomszéd szobából férje megtört, fáradt hangja szállt felé.

Ettől kezdve Szirákné egyedül gondoskodott a kis fiúról.

Már a második tavasz mosolygott a kis Georgra. Ott tipegett a ház körül maszatosan a többi kis maszatos Gyurikkal és Jancsikkal és nem tudta, hogy háború volt és béke lett. Ismerte és szerette a szép nénit, aki minden héten hoz valamit. Anyának szólította Kecskésnét és apának a mogorva embert, aki este néha úgy kiabál. Kis ujjával vonalakat húzott a porban és nem tudta, merre van Kelet és merre Nyugat és nem tudta, hogy vannak valahol házak, amelyeket Münchennek hívnak. És nem tudta, mi a kommunizmus - Kecskéséknél különben senki sem tudta. Anya naponta órákra eltűnt - ott állt valahol szegény egy kis ennivalóért - s Georg néha sírt az éhségtől. S mikor este riadtan összebújt a többi gyerekkel, nem tudta, mi az a fehér pénz, ami miatt apa kiabál és ki az az idegen poronty, akit szitkozódva emleget.

Kecskésné már nem bírta tovább. Megmosdatta, felöltöztette a gyereket és bevitte Szirákékhoz.

- A nagyságos asszonyék sétálni mentek, - mondta a szakácsné.

Kecskésné nagyot nyelt. A nagyságos asszony sétál, nem fájnak a lábai a sortállástól.

A szakácsné vacsorára terített. Itt azért nem éheznek. Kecskésné körülnézett a jól berendezett lakásban és a maga kínos-keserves szegénységére gondolt. Elöntötte a keserűség. Őt ugyan ne piszkolja többé az ura!

- Mondja meg a nagyságájának, - tört ki egyszerre harcias hangon - hogy itt a gyerek. Nem tartom csak kékpénzért!

A gyerek sírni kezdett. Kecskésné szíve megsajdult, de forrt benne a düh, szinte fojtogatta, mikor rekedten kivágta:

- Vagy tán kékért se!

A gyerek bömbölt. Kecskésné, mintha kergetnék, átvágott az előszobán és becsapta maga mögött az ajtót.

A kisfiú belefáradt a sírásba, megivott egy pohár tejet, elmajszolt egy darab kenyeret és könnyel-nyállal összemázgált arccal elaludt az ebédlődíványon.

Mikor Szirákék hazajöttek, a szakácsné ragyogott a kárörömtől.

- Itt volt az óbudai asszony, - újságolta már az előszobában - és itt hagyta a gyereket. Hogy azt mondja, csak kékpénzért tartja. Vagy talán úgy se!

Szirák arca idegesen elvonaglott, Szirákné elsápadt. A vacsora komor némaságban folyt le. Szirákné hol az urára nézett, hol a gyerekre.

- Holnap elmegyek a német konzulátusra, - kezdte végül halkan - hazaküldöm az anyjához.

Feszülten nézte férjét. Ha meglágyulna a pillantása, ha egyetlen szóval mondaná, hogy tartsák, legalább egyelőre, itt... Szirák idegesen gyújtott rá cigarettájára.

- Nem lesz olyan könnyű! - mondta ingerült gúnnyal.

Szirákné hosszan, szomorúan elnézte az alvó fiúcskát. Aztán fekvőhelyet igazított neki és levetkőztette. Éjjel álmatlanul hallgatta a gyermek könnyű lélegzetét és reszketett: csak fel ne sírjon! Csak meg ne zavarja férje álmát! Reggelre tervének minden részletét átgondolta és elgondolta a levelet is, melyet Walburgának írnia kell.

A konzulátuson nagy tömegen fúrta át magát és sokáig kellett várnia, míg beszélhetett a másodtitkárral, kit Walburga olykor emlegetett.

A fiatalember szája csaknem tátva maradt a csodálkozásról:

- Kérem... hogyan?... Schönaich-Altau kisasszonynak gyermeke van?...

Szirákné megmutatta a keresztlevelet. A gyermek német alattvaló. A változott viszonyok közt lehetetlen tovább itt tartani. Ha egy gyermekkertésznő vagy egy ápolónő utaznék e napokban...

A másodtitkár tárgyalt a titkárral; újabb félórák múltak; emberek jöttek-mentek. Egy fiatal nő Münchenről beszélt. Szirákné szívdobogva szólította meg. A lány nevetve utasította vissza: hogy ő egy gyerekkel utazzék, aber wo denken Sie hin?...

- Nem lesz olyan könnyű! - sóhajtotta Szirákné és nem tudta, hogy férje szavait ismétli.

Végül megjelent a kis titkár. Tehát adnak útiköltséget a kísérőnek. Tessék naponta eljönni, talán akad vállalkozó, hiszen itt megfordul mindenki, aki Németországba utazik...

Másnap Szirákné kézenfogta a kis Gyurit s úgy ment el a konzulátusra. Harmadnap akadt egy idősebb, komoly ápolónővér és negyednap reggel a pályaudvaron Szirákné könnyes szemmel s mégis megkönnyebbülten adta át a megszeppent kis fiút. A nővér játékkal, cukorral megvesztegette Gyurit, és Szirákné a négy nap izgalmától és fáradságától testben-lélekben összetörve be sem várta, hogy elinduljon a vonat.

Dél volt, mikor a nővér Gyurival s a gyermek kevéske cókmókjával Walburga anyjának lakásához ért. Az ajtón hiába csengetett és kopogott.

- Az öreg bárónő elutazott - magyarázta a portás felesége.

- És a fiatal?

- Az nem lakik itt. Férjhez ment.

- Itt Münchenben?

- Igen. Kint laknak Schwabingban. Karl Müller cipőgyáros.

Félóra múlva kertes villalakás ajtaján csengetett be a nővér. A lány csodálkozva nézett végig rajta és a gyermeken.

- Igen, itthon vannak az urak. Éppen ebédelni készülnek.

Karl Müller - hízásnak eredt, hirtelenszőke, ötven év körüli úr - karosszékébe kényelmesen befészkelődve olvasta újságját. Walburga letette a kézimunkát és felállott.

- Egy levél Budapestről, Szirákné asszonytól - mondta csendesen a nővér s keze a gyermek fejét simogatta, aki riadtan kapaszkodott szoknyájába.

Walburga izgalmában leült és holthalványan nézett a férjére, aztán táncoló kézzel felnyitotta a levelet és kezére hajtotta szédülő homlokát.

Müller úr ebben a percben mindent megértett. Vastag nyaka is kivörösödött s homlokáról letörölte a hirtelen kiütközött izzadságot.

A szobára ránehezedett a déli hő.

Walburga arcán némán folytak a könnyek.

Müller úr érezte, hogy ez a döntő pillanat. Mostanáig reszketve dédelgette boldogságát; a vidám, könnyűszárnyú, hímes pillangót, mely az ő vaskos vörös kezére szállt... s ó jaj, ki tudja, mikor libeg tova... Mostanáig alázatos hálával hunyászkodott meg Walburga előtt. De most ütött az órája. A mérleg egyet billent, most ő volt fent és Walburga mélyen, mélyen lent a zuhanó serpenyőben.

- Gyuri éhes!... Gyuri éhes! - sírdogált be a fiúcska a csendbe.

Walburga eltakarta arcát. Müller úr megszólalt, már onnan fentről, hangjában leereszkedő, akart jósággal:

- Mit mond a gyermek? - kérdezte németül.

Walburga összeszedte erejét, hangja könnyesen rezgett:

- Éhes.

A férfi a csengőhöz lépett:

- Terítsenek meg neki. Velünk fog ebédelni.

Walburga egyszerre beszédes lett. Megköszönte a nővér jóságát. Maradjon náluk ebédre. Igazán nem lehet? De, ugye, eljön majd hozzájuk? És melegen szorongatta kezét.

Mikor a nővér távozott, Walburgából kitört a zokogás. Gyuri ijedten bámult, Müller úr tehetetlenül állt, állt s végül Walburga vonagló vállára tette kezét. És Walburga megcsókolta a vaskos, vörös kezet.

A lány behozta a levest.

Walburga asztalkendőt kötött Gyuri elé és leesett vállal, meghúzódva ült le mellé.