Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám
A Nyugat számára írta: Andreas Haukland
A költészet már a ködös ősidőkben fejlett művészet volt Norvégiában.
A legrégibb költői alkotás, amit ismerünk: az Edda dalok. Ezek mitológiai versek a világ keletkezéséről, az ember teremtéséről, a istenek életmódjáról és tulajdonságairól, meg a világ pusztulásáról és egy új világról, amely ennek hamvaiból támad.
Csodálatos ezekben az ősrégi dalokban a forma kereksége, a sokatmondó szűkszavúság és a mély bölcsesség.
Az istenek mellett természetesen hősökről is szólnak, a hősök nagy tetteiről és végzetéről.
Sok elveszett belőle, úgy, hogy csak töredékek maradtak ránk, nagyrészt dicsőítő énekek királyokról, vezérekről, akiket bizonyára sokszor megénekeltek. A régi pogány királyok között nem egy akadt, aki maga is regős volt és pompásan értett a verselés tudományához. Kemény harcos volt valamennyi, életük javarészt hódításban, kalózkodásban telt és hajóikkal végigfosztogatták Európa minden partvidékét. Még azután is jó darabig így volt, hogy a kereszténységet fölvették. Norvég harcosok foglalták el Normandiát Franciaországtól, utódaik máig ott élnek és onnan hódították meg később Angliát is. más vezéreik Írországot foglalták el és elkalandoztak egészen a Földközi tengerig. Egy norvég hajós, Leif Erikson, egészen Amerikáig elvitorlázott, sok száz esztendővel Kolombus előtt.
De ezek a vakmerő és kíméletlen harcosok lelkes hívei voltak a költészetnek. A költőt igen nagy becsületben tartották. A költés tudományát az ég különös adományának tekintették. És a költő-királyok éppen olyan büszkék voltak verseikre, mint harci diadalaikra.
Természetes, hogy ilyen körülmények között a költészet szépen felvirágzott és a költőnek jó sora volt.
De a régi dalköltés már a kereszténység elterjedése idején olyan teljességre jutott, hogy formakészségében megállapodva megmerevedett és élettelenné vált.
Mikor a kereszténységgel együtt a latin betű is meghódította Norvégiát és gyarmatát, Islandot, elkezdték leírogatni az ősi dalokat és az élőszóban rájuk maradt elbeszéléseket. A régi betűk, a fába, kőbe rótt runák nem voltak alkalmasak hosszabb lélegzetű dolgok följegyzésére. Csak a latin betű adta meg ennek a lehetőségét. És az elbeszélés művészete is annyira tökéletes volt, hogy ezek a leírt történetek csak úgy duzzadnak az eleven élettől, olyan kézzelfoghatóak és kerek formájúak, hogy alig akad párjuk a világirodalomban.
Nagyrészt Izlandra vándorolt norvégok írták le ezeket a saga-kat, hősök és nemzetiségek élőszóban rájuk származott történetei alapján. A legnagyobb alkotás ezek között Snorre Sturlason Heimskringla-ja, (Földkerekség) amely régi norvég királyok kalandjait meséli el.
Az egyik ilyen saga, amelynek följegyzőjét nem ösmerjük, észak egyik legnagyobb költőjéről, Egil Skallagrimson-ról szól, aki rendkívüli egyéniség és amellett mégis korának legtipikusabb képviselője volt. Óriás testalkatú rettenthetetlen dalia, kemény viking és harcos, hajthatatlan, konok és kíméletlen, valaki, aki ésszel, vagy karddal, de mindig győz, akinek tökéletesen mindegy, hány ellenség áll vele szemben, furcsa keveréke a marconaságnak és segítő, meleg jóságnak, páratlan barát és pompás regős. (Skald).
Költeménye, a Sönnetapet, (A fia vesztett) mindenki előtt föltárja a keresztény idők előtti norvég költészet csudálatos fejlettségét. Mesteri a formája és tele van mély, férfias érzéssel. Képekben gazdag, de sose túloz és olyan lágy és melegen érző, hogy szinte megdöbbenti az embert, ha költőjére és a véres korra gondol, amelyben íródott.
A sagak kora után, a középkorban nem sok nyomát találjuk a költésnek. A történetírás azonban tovább virágzott és a régi norvég nyelv csudálatos fejlődésnek indult, alig van nyelv, amely vetekednék vele.
Ennek a kornak világi költészete jórészt népdalok, balladák formájában élt a régi nép ajkán, egyrészük tréfás, másik komoly.
A norvég középkor extatikus vallási hangulata legerősebb a Liliom és Asmund Frägdagjiver című költeményekben, mindkettő a Boldogságos Szűzről és a túlvilági elragadtatásról szól, tele víziókkal, poézissel.
A norvég nép mesékben is igen gazdag. Nem mindig könnyű megállapítani, melyik milyen korból való, melyik eredeti, melyik más népektől átvett. De némelyikről egész bizonyosan tudjuk, hogy igen-igen régi. A Hófehérke meséje, amely különféle változatokban a világ minden országába eljutott, eredetileg norvég mese és kb. ezer év előtt íródott Harald Haarfagre (a széphajú Harald) királyról és kedveséről, Snefriedről.
Mikor a reformációt, Luther tanát a királyok ráerőszakolták a norvég népre, úgy látszott, kiveszett, megfulladt minden költészet a többi művészetekkel együtt.
A régi vers és próza egyaránt feledésbe merült. Helyébe száraz, unalmas, lélektelen vallási költemények kerültek. És néhány zsoltár kivételével jóformán egy se élte túl a sivár, szürke napokat, amikor íródtak. De a nyakas parasztok ajkán és szívében rendületlenül élt tovább a leíratlan dal és mese.
Ámde a dal lelkét legföljebb csak elkábítani lehet, megölni, agyonverni soha. És aléltságából felkel újra, amikor legkevésbé várják.
És föl is támadt, Peder Dassban. Ez a különös ember Észak-Norvégiában Halogalandban élt. Pap és kereskedő volt egyszemélyben és egyéniségének különös varázsa valósággal fejedelemmé tette a kiterjedt községben, amelynek lelkésze volt.
Könyve, az Észak harsonája (Nordlands Trompet) közös kincse lett a népnek. Könnyen pergő, pompás versekben a Nordlandot (Észak-Norvégiát) írja le. A vidéket, a ép életét, a létért való küzdelmét, karakterét, munkáját, szokásait. Az egyes versek szájról-szájra jártak már Észak-Norvégia minden falujában jóval, mielőtt könyvben megjelentek volna.
És ma is elevenen élnek, sok száz évvel a költő halála után.
És, noha időben messze van tőlünk, megvan az arcképe, amit korabeli művész festett róla és életének minden adatát ösmerjük [*] - halála után a nép fantáziája mondai hőst formált belőle, mitológiai alakot, akinek a pokol fejedelme is szolgálni és engedelmeskedni kénytelen.
Ő az új norvég költészet apja.
Van egy korszaka a norvég történetnek, amelyet "négyszázéves éjszakának", vagy a "sötétség századainak" is mondanak. Ebben a keservesen hosszú időben, amely Norvégia virágzásának korszakára következtet, az ország Dániával egyesítve volt. A két ország királyi családjainak összeházasodása következtében kapcsolódott egybe a két nép sorsa. De ez az egyesülés valóságos szerencsétlensége volt Norvégiának. A királyi család norvég ága kihalt és német örökösök vették át a két birodalmat, akik inkább a délibb vidékeket, Dániát választották lakóhelyül. Kjóbenhavn lett a kormányzás székhelye és a norvég érdekek háttérbe szorultak. Pestis és más nyavalyák tizedelték a norvég népet. Norvég nemzet és birodalom tetszhalottként hevert, mintha már csak a végét várná.
Természetes, hogy dal és művészet nemigen virágzott ekkoriban. Azok, akik szellemi életet éltek, mindakét birodalomból Koppenhágába gyűltek. A norvég szellemi élet fejlődésével senkise gondolt.
De még ez a keserves időszak se tudta elapasztani az életerős költői vénát a norvég nép lelkében. Ezeknek a századoknak legnagyobb északi költője Ludvig Holberg [*] , a norvég föld fia volt. Vígjátékai semmi esetre se maradtak Moliére alkotásai mögött. Kiváló történetíró és kellemes szatirikus is volt és egy sereg latin epigrammot is írt.
Életét nagyrészt Koppenhágában töltötte, mert ott volt a két ország egyetlen egyeteme és a szellemi élet központja.
Ez a hosszú és látszólag élettelen korszak csak a XIX. század elején ért véget. A francia forradalom hullámai végre északra is elhatottak. A norvég nép új életre ébredt. Hosszú aléltságából egyszerre feltámadt, frissen és sértetlen erőben. Norvégia elszakadt Dániától. A nemzeti eszme hatalmas hullámai egyre jobban elöntötték. Kristiániában (a mai Oslóban) külön egyetemet állítottak. Az intelligencia már nem menekült Koppenhágába, hanem otthon maradt. A költők serege hirdette a szabadság és honszerelem himnuszát. Drámák és elbeszélése magasztalta, elevenítetté meg Norvégia régi dicsőségét. És ugyanakkor a nép felé fordult a költő érdeklődése, a norvég paraszt felé. Norvégiának megvolt az a kiváltsága, hogy a paraszt sose volt jobbágy. A norvég paraszt szabad ember volt mindig, aki büszke a szabadságára és nemzetségére. Most aztán kiderült az is, hogy a népélet a poézis kiapadhatatlan forrását őrzi, amelyből a költő szüntelenül újra meríthet. Balladák népdalok és mesék gazdag kincse tárult fel. A parasztban tovább élt, gyarapodott a költészet a látszólag annyira halott és sivár periódusban is.
És a népköltés hatása alatt tovább alkottak a költők. Balladák íródtak a parasztélet motívumaival. Prózai elbeszélések alakjai is parasztok lettek. A régi fejedelmek és hősök mellett ők voltak az új írások hősei.
Sok értéktelen dolog is volt ezek között, ami feledésbe merült.
De Welhaven balladái örökre élni fognak. Ő az újabb irodalom legnagyobb formaművésze. A versei formában makulátlanok és amellett teli vannak szilaj romantikával és könnyű bájjal.
A nép tudatában azonban mégse ő a kor költőóriása, hanem Henrik Wergeland. Ez aránylag fiatalon halt meg, de rengeteg, jórészt olvashatatlan költemény maradt utána. Nevét minden gyerek ösmeri Norvégiában, de alig egy pár olyan verse van, amit olvasnak is. Költészetére Shakespeare hatott igen erősen, a népekről, szabadságról való felfogására pedig a francia forradalom.
Mint költőember, szónok és publicista, a szabadság, egyenlőség apostola volt.
Izzó, fiatalos, kaotikus fantáziája egy sereg hatalmas verses művet termelt. A teremtés, Az ember, Messiás. De alig olvassa őket más, mint az irodalomtörténet írói. Még akkor se olvasták őket, mikor megjelentek.
Szabadság- és igazságszeretete ösztönözte arra is, hogy pártot foglaljon a kirekesztett zsidók mellett, akik addig nem juthattak be Norvégiába. Egész forró temperamentumával és szónoki készségével hirdette a zsidóság ügyét. Megírta két meleg és szép drámai költeményét, A zsidó-t és a Zsidólány-t. Ezeket még ma is szívesen olvassák. Nemcsak agitáló írások, hanem csupa tűz és poézis mindakettő. El is érte, hogy a zsidók más polgárokkal egyenlő jogokat szereztek Norvégiában. Sírján norvég zsidók emlékszobrot is állítottak, hálából.
Wegeland olyan sokoldalú, olyan változó hangulatú ember volt, hogy kaotikus és szinte hozzáférhetetlen dolgai mellett megírta csudaszép prózaversét, Van Hysom virágszálát, amit minden teremtett lélek ösmer. Formájában, tartalmában egyaránt páratlan Az én violám is, amit halálos ágyán írt meg, valamint Egy norvég udvarház című páratlan költeménye.
Amit költeményeiben a gondolatszabadság, igazság és tolerancia magját iparkodott népe lelkében elhinteni, úgy a valóságban, a szó szoros értelmében is vetőmagot szórt. Elment a szegény emberek közé, zsebeit telerakva virágpalántával és virágmaggal és elmagyarázta, hogy kell a szép és hasznos növényeket tenyészteni.
A jómódú polgárság megvetette és üldözte, de a szegények és árvák istenítették.
Szobra Oslóban áll és a nép örökre odaszámítja a halhatatlanok közé.
Hogy helyesen megítélhessük Norvégia szerepét az európai szellemi életben, számba kell vennünk népességének csekély voltát. Alig hárommillió lelket számlál ez az ország. És ebben a kicsi országban seregestül támadtak olyan lángeszű emberek, akiknek híre egész Európát bejárta, ott van Abel, a matematikus, Grieg, a zeneköltő, meg a nagy kutatók és fölfedezők: Nansen és Amundsen.
Welhaven és Wergeland után egy új költőpár indult győzedelmes útjára, akiknek híre sokkal messzebbre terjedt. Ibsen és Björnson. Björnson egykettőre népszerű lett, paraszttörténeteit mindjárt felkapták, most is ezeket olvassák leginkább összes alkotásai közül.
Nagy regényei sokszor olyan eszmék körül mozognak, amelyek akkor igen aktuálisak voltak ugyan, de ma már nem keltenek eleven érdeklődést.
Ugyanezt mondhatjuk egyik-másik drámájáról is.
De versei élnek a norvég nép ajkán. Björnson nagy költő volt, egyik-másik verse a legkülönbek közé tartozik, amelyet norvég nyelven valaha íródtak. A nemzeti himnusznak is ő a költője.
De egyéniségének a hatása mégis sokkal nagyobb volt, mint írásáé. Fényes szónok volt és ellenállhatatlan, lenyűgöző erő áradt belőle.
Amíg élt, Norvégia koronázatlan királyának nevezték, halála után pedig Wergeland mellett foglalt helyet a nép szívében.
Kortársa, Henrik Ibsen, kétségtelenül a legismertebb a norvég írók közül. Drámáit a világ minden színpadán játsszák. De míg Björnson hazájában egy csapásra népszerű lett, Ibsen jó ideig csak ellenségeskedést és meg nem értést talált honfitársai között. Életének csak a második felében adták meg neki otthon azt az elismerést, ami régen kijárt volna és akkor is csak ímmel-ámmal. Csak amikor Európa már ünnepelte, csak akkor hajolt meg előtte tulajdon hazája és csak akkor kezdte nagyjai közé számítani. De a nép szívét máig se hódította meg. Mihelyt Európában megváltozik a hangulat vele szemben, otthon, Norvégiában is bizonyára nyomban elejtik. Sose hízelgett népének, olyan volt, mint egy szigorú tanító, aki mindig fegyelmez és rendreutasít. És szellemi arisztokráciát hirdetett egy demokratikus korban. És noha ízig-vérig norvég, honfitársai közül sokan a hazátlan idegent, az internacionális költőt látják benne.
Ibsennel és Björnsonnal egyidőben élt Jonas Lie, az eredeti és igen jelentékeny regényíró. A családok költője lett és ma is a legnépszerűbbek közül való. Kétségtelenül igen nagy hatása volt az irodalomra. Írása könnyed, jóízű, meleg és tele van az otthon, a család szeretetével. De ez a könnyű stílusú, kedves lelkű költő voltaképpen forradalmár. És hazájában is nagyobb forradalmi hatása volt éppen az otthonra, a családra, mint akármelyiknek a norvég írók közül.
Ő maga is sok mindent átélt. A tengerre vágyott, de holmi kicsinyes szempontok miatt ott kellett hagynia a tengerészakadémiát és jogot kezdett tanulni. Ügyvéd lett, komplikált üzletekbe bonyolódott és tönkre ment. Végre is regényeket kezdett írni. Ilyen viharos múlt után persze volt is elég mondanivalója.
Fölséges hajósregényei vannak: A háromárbócos, A kormányos és felesége. De legkülönb regénye: Egy otthon Giljén, amelyben egy hivatalnokcsalád életét írja le. De talán seholse fokozódik úgy a fantáziája, mint a meséiben, amelyekből 2-3 gyűjtemény is megjelent. Ezeket igazán minden nyelvre le kéne fordítani.
A három nagy költő mellett volt még egy negyedik is ebben a korban, Alexander Kielland, akit csak azért említek, mivel együtt szokták négyüket emlegetni. Regényei mind bizonyos szempontból íródtak, nagyrészt agitációs tendenciával, akkor nagy jelentőségük volt, de maradandó értékük nincsen. A nagy írók mellett egy darabig új költő nem tudott szóhoz jutni. A fiatalok és újabbak szinte eltűntek a nagyok árnyékában. A nemzet elhárította még a gondolatát is annak, hogy a négy költőóriás után támadhasson még olyan, aki méltó örökösük lehet. Arne Garborg és Knut Hamsun is soká idegenek maradtak a norvég nép lelkétől, noha a külföldi és az otthoni kritikusok egyaránt elismerték őket. De a nemzet valahogy a régiek elárulásának érezte, ha az újaknak hódol.
Most, hogy Garborg meghalt, a norvég népnyelv legnagyobb költői közé sorozzák és szinte istenítik. Hamsun könyvei pedig óriás példányszámban jelennek meg.
Garborg jelentékeny írótalentum volt és bár a szélső nemzeti párthoz, a népnyelv hívei közé tartozott, alig van költő, aki nagyobb érdeklődéssel követte volna a külföld eseményeit, irodalmi mozgalmait, amelyek nyomban visszhangot vertek írásaiban. Rendkívül intelligens és finomtollú költő, de nem nagyon eredeti. Miden írása idegen hatás alatt keletkezett.
Hamsunt eléggé ismerik most már jóformán mindenütt. Híres volt már, mielőtt a Nobel-díjat megkapta volna, de azóta még nagyobb lett a híre. Ő volt a második norvég költő, aki Nobel-díjat kapott.
Itt nincs módom jellemezni gazdag munkásságát. Hozzáértők Pant tartják a legszebb könyvének. Ez a prózai költemény Észak nappalairól és éjszakáiról, tavasz-nyár váltakozásáról, világos nyáréjeiről és hosszú téli sötétségéről a legcsodálatosabb dolgok közé tartozik. De nem azzal a könyvével hódította meg a nagyközönséget. Az anyaföld áldása tört neki utat a népszerűséghez és a Nobel-díjhoz.
De a legfrappánsabb, legeredetibb talentum a mai norvég írók között Hans E. Kinck. Egyáltalában nem népszerű és könyvei a legkisebb példányszámban jelennek meg. Súlyos, szinte bőségben tobzódó - könyveit nem könnyű olvasni. Sokszor úgy érzi az ember, hogy homokhegyen kell átfúrni magát a benne lévő aranyszemeket. De megesik, hogy órákig csupa csillogás, ragyogás. És a legsikerültebb alkotása igazán színtiszta arany; homok, salak nélkül való.
Gazdag munkásság van már eddig is mögötte. Regényeiben a tudat alatti életet kutatja, próbálja feltárni magát az ősforrást nemzedékek és egyesek lelkében. Legfőképpen a norvég léleknek ezt a legmélyét kutatja, a legtitkosabb mozgatókat, ösztönöket, amelyek nemzedékről-nemzedékre szállnak, ezer meg ezer egyesen át irányítják gondolatainkat és tetteinket.
De idegen népek, földek is érdeklik, főleg Itáliával foglalkozott. Van egy hatalmas verses drámája Machiavelliről, meg egy bájos színműve, amely Boccaccióból vett motívumra épül. Itália népével és irodalmával cikkekben és tanulmányokban is foglalkozott.
Az írókra igen nagy hatása van, de a nagyközönség nem olvassa - még eddig.
Szívesen és nagy elismeréssel emlékezem meg itt egy nemrég elhunyt prózaírónkról: Tryggve Andersenről. Alig van norvég író, aki annyira ura lenne a formának, olyan biztonsággal fogná meg a dolgokat, mint ő. Nyelve a lehető legegyszerűbb és mégis olyan, mintha öntve lenne a gondolatokra. Nem nagyon termékeny író, kevés könyve van.
A tanácsos úr idejéből című regényében egész sereg életkép van a tizenkilencedik század elejéről. Ennek a könyvnek bizonyára meg volna az értéke másutt is, mindenütt, ha idegen nyelvekre lefordítanák.
Igen népszerű, de nem nagyon termékeny író Hans Qanrud. Paraszt-történetei és gyerekmeséi legkedveltebbek közé tartoznak.
Sokat olvassák Johan Bojer könyveit is. Különösen a polgári publikum szereti az írásait. Munkái közül elismeréssel említem Az utolsó viking-et, amelyben a lofothalászok életét írja meg. Legutolsó könyve a norvég kivándorlók itthoni életéről és amerikai farmalapításáról szól.
Van egy asszonyíró, akit nagyon megbecsülnek és túlbecsülnek: Sigrid Undset. Háromkötetes regénye a középkorról hihetetlen népszerűségre tett szert, azt hiszem ennél jobban túlbecsülni sose sikerült még könyvet Norvégiában.
Szerencsétlensége a norvég nemzetnek, hogy nagyjai közül sokan meghalnak fiatalon. Legeredetibb talentumú írónk, Sigbjörn Obstfelder, harmincéves korában elhunyt. Ő volt a szimbolikus irodalom egyetlen képviselője nálunk. Van egy szép szerelmes-története, A kereszt, tele együttérzéssel a szerelmesek gyötrelmei iránt, és teli mélységgel, poézissel. Hamsun Viktoria-ja mellett A kereszt a legszebb norvég könyv, amely a szerelemről íródott.
Észak-Norvégia sok kiváló írót adott a nemzetnek. A régi időkben Peder Dass, később Jonas Lie és a ma élők közül Hamsun, észak fiai. A mai fiatalok közül Edward Welle-Strand az, aki talán a külföldön is népszerű lesz idővel. Északnorvég regényei, a halászéletről, a heringfogásról fönn a fjordokban, a Jeges-tenger fókahalászairól, lebilincselően érdekesek, mozgalmasak és bizonyára mindenütt a világon szívesen olvasnák őket.
A drámaírók közül elsősorban gunnal Heiberget kell megemlítenem. Két legszebb műve az Erkély és A szerelem tragédiája. A párbeszédek pregnánsan egyszerűek s amellett mélységes poézis van bennük. Legkitűnőbb nyelvművészeink közé tartozik. Futtában fölemlítem még Nils Kjär-t, a nemrég elhalt essay és drámaírót, aki a legügyesebb tollú, legnemesebb íróemberek egyike volt.
A norvég regényírók közül többen is voltak olyanok, akik itt-ott drámát is írtak, így pld. Hamsun is. Bojer is megpróbálkozott ezen a téren, de nem nagy sikerrel.
Peter Egge, a kitűnő regényíró, szintén írt vígjátékot és drámát, amelyek sikert arattak. Hans Aanrund-nak is van egynéhány igen jó vígjátéka.
A legifjabbakról még bajos ítéletet modani. A drámaírók közül Helge Krog és Ronald Fange azok, akiket meg akarok említeni.
A líra is nagyban virágzik ma Norvégiában. Amikor Ibsen a próza egyeduralmát hirdette, a líra egy darabig látszólag kihalt. De Nils Collet Vogt-ban újra életre kelt. Később Wilhelm Krag és Obsfelder lettek az ifjúság ünnepelt lírikusai. Ma pedig Hermann Wildenvej és Olaf Biell ragyogó verseit szavalják, olvassák lelkesedéssel.
Az első lapp származású írónk Matti Aikio és ilyen szempontból említést érdemel. A lappok Svéd és Norvégiában élő nomádnép, rokonai a finneknek és így a magyaroknak is. Aikio regényeiben ennek a népnek az életét írja le.
A norvég irodalomnak egy külön részét teszik a népnyelve írt könyvek. Ezt a nyelvet a különféle élő dialektusokból alkották meg, de voltaképpen egy vidéken se él ebben a formában. Nagy költői vannak, a legnépszerűbb és legkülönb közöttük Garborg. A legeredetibb egyéniségek Vije és Sivle.
Jelentékeny regényírók is vannak a mai írók között: Kristofer Updal és Olav Dium. Főleg az utóbbi igen kiváló. Könyvei, a többi népnyelvű költőével ellentétben, élő dialektusban íródtak és a norvég irodalom legkiválóbb alkotásai közé tartoznak.
Ebben a rövid áttekintésben természetesen csak a norvég irodalomnak egy kis részével foglalkozhattam. Az óriási gazdagságból kiválogattam azokat, akiket a legjellemzőbbeknek és legnagyobbaknak tartok. Cikkem inkább csak útmutató azok számára, akik a norvég irodalmat közvetlenül meg akarják ismerni.
(Fordította: G. Beke Margit)
[+]
[*]
[*]