Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 3. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Így, két héttel túl a bemutatón, sokkal kényelmesebb és tágabb lehetőségeket ad a reflexió, - jobban is szeretem ezt. Az ember már néhány recenziót, sőt kritikát is olvasott, ezeken keresztül, ha a benyomás frissessége el is vész a vámon, megkapjuk a magunkát azon a réven, hogy az író és kritikus harcából kettős világítás teszi plasztikussá a kérdést: minő inspiráció teremtette meg ezt a darabot s minő ispirációra alkalmas
Nem is érdektelen kísérlet, az író megértésében különösképpen tanulságos: egy Molnár-darabot nem puszta szemmel, hanem az újságbírálatok többé-kevésbé felkészült szemüvegén át forgatni szemünk előtt: ilyen rikítóan markáns színekkel dolgozó szerző esetében még a színes üvegeken keresztül is éles képet kapunk. Hogy Molnárt a kor, amiben él s tulajdon élete minő indulatokra s megismerésekre kényszeríti - ezen az izgató kérdésen túl furcsa érdekességet kapunk azzal is, hogy milyen különleges és inkább az ő művészetére, mint kortársainak esztétikai világképére jellemző bölcselkedésekre és magyarázatokra kényszeríti a kritikusokat az a hallatlanul pregnáns és egyéni valami, amit Molnár-darabnak nevezünk hangban is, meg kompozícióban is.
Évek óta növekvő csodálkozással figyelem az erőfeszítést, ahogy Molnár kritikusai a talpára próbálják állítani, makacsul és rendületlenül azt a piramist, amit ez a pompás szerző egész könnyedén és természetesen a hegyire állítva egyensúlyoz az ujja végén - nem akarván belátni, hogy az artistaprodukció szépsége éppen abban rejlik, hogy ez a piramis a hegyén áll s nem a talpán. A Riviera esetében egészen világosan éreztem a kritikusok erőfeszítésének ezt a komikumát s különösen azoknál, kik nem elégedtek meg vele, hogy a hatás külső képét közvetítsék. Ezek egyöntetűen abból indulnak ki, ami, ha nem Molnárról lenne szó, tiszteletreméltó és célravezető szempont volna, - hogy valami különleges művészi élményt nyomozzanak ki, aminek formába öntésére az író mesét, a meséhez figurákat s a figurák megelevenítésére színpadi ötleteket keresett. Keserves nyomozás után verejtékes arccal, annál büszkébben mutatják fel aztán az eredményt, hozzácsapva az eddigiekhez, hogy eldicsekedhessenek: íme egyre bizonyosabb, mit akar mondani nekünk Molnár önmagáról és a világról.
Ezúttal csakugyan fantasztikus az eredmény, ahogy a boncoló méltatásokból összeszedem. Eszerint tehát a Rivierában a megváltó szegénység és a durván diadalmaskodó gazdagság tragikus összecsapását költötte volna meg egy pesszimista, de a költészet bánatos szépségében felolvadó világnézet rezignált filozófiája. Ezen belül pedig az öregedő férfi tragédiáját, akitől elrabolja boldogságát, a nőt, a fiatalabb, erősebb, hatalmasabb hím, a Természet kegyetlen törvénye szerint - s a megrabolt boldogtalan csak az utolsót lobbanó képzelet részeg mámorában vehet elégtételt magának, mielőtt félreállna az útból, hogy betöltse a Törvényt.
Ez az a talp, amin a piramisnak állnia kellene. Már e rövid összefoglalásból is látható, hogy talpnak legalább is szegényes - vagy, hogy a képben maradva, felhasználjuk a kínálkozó hasonlatot, túlságosan is lapos - ennek a piramisnak lúdtalpa van. A kritikusok nem jó szolgálatot tesznek Molnárnak jóhiszemű bizalmukkal, amikor felteszik róla, hogy ilyesmire akart építeni. Molnárra nézve nem előnyös az a beállítás, hogy témája "költői" és általában, hogy Molnár egy "költő", - mert lépten-nyomon ezt emlegetik, azt a gyanút keltve, hogy inkább védelmére, mint magyarázatára. Molnárnak azonban nincsen szüksége arra a védelemfajtára, mely az írásművészet hiányát és tökéletlenségét lappangó költészetnek gyanítja. Nincs szüksége rá s így a védelem csak árthat neki. Mert ha költészetnek nevezem azt, hogy a szegény embernek fáj, akkor, enyhén szólva, ez költészetnek egy kicsit gyenge költészet. Költészet, költészet, elismerem, de ismétlem, nem jó költészet. Mindennek erős és mély és hatalmas - igazságnak, filozófiának, megismerésnek, belátásnak - csak éppen költészetnek sovány, felületes és gyenge. Mert amilyen jó dolog bölcseleti igazságnak az, hogy az erős legyőzi a gyöngét, olyan gyenge ugyanez a tétel költői igazságnak - és amilyen jó dolog prózai szomorúságnak, hogy a szegény pontosan ezért szomorú, olyan gyenge dolog ez költői szomorúságnak. Hogy ez mennyire így van, mutatja az ellenpróba - prózai értelemben fokozni lehetne ezt a szomorúságot azzal, hogy a hősnek, azonkívül, hogy a babáját elveszik, mondjuk, még a lábát is kitörnék és mondjuk, tüdőbajt és bélcsavarodást kapna hegyibe: a költői szomorúságot ezzel nem lehetne fokozni. Szeretném valahogy szerényen és óvatosan figyelmeztetni a kritikus urakat, hogy ne dobálózzanak olyan könnyedén ezzel a "költői" jelzővel. A költészet fogalma mégis csak az úgynevezett verses műfajokból alakult ki, a jelző használásakor egy kicsit gondolni lehetne a fogalom forrására. Kérem, attól, hogy egy indulat, még ha vágyindulat is, sőt még ha a legerősebb vágy, a szerelmi vágy indulata is az illető - szóval, hogy is mondjam, ha egy indulat nagyon erős és forró és őszinte, attól ez az indulat még nem lesz költői indulat. Való, hogy a költészet szervének a szívet szokták megjelölni - de a költészet hőfoka talán mégsem azonos a szív hőfokával, mélysége talán mégse azonos az emberállati ösztönök mélységével. Mély ösztön, mély indulat, szívből felbuggyanó vágy és vágy és vágy és élet és élet és élet - ez még nem költészet. Mondok valamit, a költészet talán nem is mély dolog, a költészet sokkal inkább magas dolog. És nem is meleg dolog, sokkal inkább hideg dolog. Magas és hideg, mint a havasok. És az a mély és meleg igazság, hogy az öregedő férfinak mennyire fáj, hogy a pirospozsgás fiatal lány otthagyja őtet, ez az "alapigazság", ez az "ősi igazság", ez az "ősi törvény", ami a Neandervölgyben, hol fajtánk tragédiája kezdődik, igazán nagyon érdekes és megható expozíciónak bizonyult - ez a mély és meleg igazság a költészet magasabb légkörében, ahol már nem ilyen egyszerű a dolog, ahol nem éppen csak öregedő hím és viruló, fiatal nőstény áll szemben egymással, hanem esetleg az is szóba kerülhet, hogy ki ez az öregedő hím és ki ez a fiatal nőstény, - ahol az öregedő hím esetleg ragyogó, fénylő, halhatatlan, örökifjú Szellem és Világosság is lehetne, a fiatal nőstény pedig esetleg jelentéktelen kis muslinca, mely tucatjával röpköd a fény körül - ahol tehát azzal, hogy öregedő férfi és fiatal nő, a tragédia még nincsen meghatározva és eldöntve, mint a Neandervölgyben és a darwinizmusra alapított hülye, émelygős francia drámákban - szóval, ez a falrengető általános titkos alapigazság odafönt a költészet havasán, könnyen bizonyulhat unalmas és lapos és érdektelen esetlegességnek.
Ahol tehát nem az, hanem fájdalmasan hangoztatott törvény, mint Molnárnál, ott nem lehet költészetről beszélni. Hiszen éppen az a baja ennek a különben brilliánsan elgondolt írói alkotásnak, hogy egy kicsit nagyon is mellőzött benne minden költészetet. Elvégre, mégsem vagyunk a Neandervölgyben - és ha a közönség elégedetlenül és bizonyos lappangó rosszérzéssel megy el a színházból, ennek az az oka, hogy a szerző, valami gyermekes szadizmus ösztönének engedve olyan kegyetlenül és mohón bántalmazza a nagyrészt vagyontalan nézőt, amikor a vagyon birtokosának hízeleg, hogy ezzel, túllőve a célon, egyszerűen a darab sikerét kockáztatja. A nézőtér, ismétlem, rendszerint vagyontalanokból áll, ezeknek valami keveset okos író mindig nyújt a "szegények kincsé"-ből, a költészet vigaszából. A lenézett és kigúnyolt régiek úgy csinálták ezt, hogy megtették a szegényt jónak, a gazdagot rossznak, aztán úgy fordították a dolgot valahogy, hogy a jó megkapta a jutalmát, a rossz pedig elbukott. Lehet, hogy ez hazug modorosság volt - de én nem látom kevésbé modorosnak azt a "naturalista" kényszert, mely szerint mindig és kivétel nélkül a jónak kell gyengének és legyőzöttnek, a rossznak erősnek és diadalmasnak lenni. Az a bizonyos "morál" meg "tanulság", amitől úgy irtózik a "kegyetlen igazságért" rajongó modern író, végeredményben igen praktikus valami volt - annak a kölcsönhatásnak öntudatlan felismeréséből származott, amit, művészet és élet között, egyre nagyobb csodálkozással, egyre világosabban, egyre több tapasztalatból vagyunk kénytelenek megállapítani, abban a fokban, ahogy a közlekedés és értesülésszerzés fokozása egyre több adatot szolgáltat az életről, szemben a régi emberrel, aki több művészi alkotást ismert, mint életadatot. Ezt a kölcsönhatást ismervén, egyre valószínűbb, hogy nem közönyös, jelentéktelen szempont annak a vizsgálása, vajon melyik a művészibb, hatás: ha, mint Molnár darabjai után, azzal megy el a gazdag férfi és az önző fiatal leány, hogy jól tette, ha kegyetlen és önző volt - vagy a szegény férfi és önzetlen fiatal leány megy el azzal, hogy költői erényekkel szemben mégse olyan csúnya az élet, mint amilyennek érezte.
De minek keressük a költői erényeket olyan műnél, ahol a hiányzó jelenlevő írói erények képráztatóan szembeszökőek? Ha a piramist nem akarjuk erővel talpra állítani, nem követelünk Molnártól olyasmit, amit ő nem is ígért soha, zavartalan élvezettel és gyönyörűséggel bámulhatjuk a hegyére állított piramis merész produkciójának szépségét. Nem értem, mit akarnak az erőszakos magyarázatokkal. Az az állítólagos "gondolat", hogy a gazdag és erős legyőzi a szegényt és gyöngét, gondolatnak egészen köznapi és útszéli és unalmas és terméketlenítő és eredetietlen - ellenben az a színpadi ötlet, hogy valaki, aki ellenségével nem mer szembeszállani, dühében hősködve szembeszáll az ellenség tehetetlen árnyékával, egy róla készült viaszbabával, összeszidja és legyőzi és belelő - színpadi ötletnek elsőrangúan mulatságos, pompás, eredeti, újszerű, zseniális - műfajszerűen a legjobb, legnemesebb vígjáték-anyag, shaw-i, moliére-i, csaknem cervantes-i trouvaille. Inkább az a kár, hogy túl sok "gondolati" képletet tákolt hozzá, utólag, szerző és rendező - sokkal tisztábban, világosabban, ragyogóbban meg lehetett volna csinálni, ha kritika és művészet kölcsönhatásától (ez külön fejezet!) meg nem félemlítve hallgat az egészséges érzékre, amely megsúgta volna, hogy egy jó tréfa mindig többet ér, mint egy rossz gondolat, egy jó vígjáték mindig művészibb alkotás, mint egy rossz vers. Ennek az átérzése talán tisztábbá tette volna a dialógusok dialektikáját is, ezt a nagyon egyéni, molnári stílust, melynek meg vannak az erényei és hibái - valami túlédes zamat, aminek kicsit émelygős utóízét nem tudja teljesen elfeledtetni az ingerlő fordulatok és elmésségek bőséges sava. Valahol a keverésben van a hiba.