Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 3. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Egy úr és leánya megkorbácsol egy kéregető koldusasszonyt és ennek gyermekét. A szegény nő erre megátkozza a gonosz családot - s íme a hitetlen és szívtelen úr szörnyethal.
Valószínűtlen történet? Strém István is sejthette, hogy szkeptikus lényünk alighanem naivnak fogja érezni az átok ily gyors beteljesedését. Biztos módszerrel segített rajta: - egyszerűen fokozta a dolog valószínűtlenségét. Oly tüntető gyorsasággal pergeti le az eseményeke, hogy megérezteti: itt nem a mindennapi valóságról, hanem laboratóriumi példáról van szó. S ezzel az esemény megrajzolása, amely naturalista ábrázolásban valóban naivnak hatna, fölényessé válik, sőt egy kis ironikus ízt is kap.
Mert ez a szerencse: a spiritiszta hittételt bizonyítani akaró Strémben egy rafinált művész artista-ösztöne is lakik. Biztossággal találja el mindig azt a hangot és tempót, amellyel a legnyaktörőbb örvények meredélyén is áttáncolhat. Azt persze nem éri el, hogy az átkok betűszerinti beteljesüléséről és a lelkek újjászületéséről szóló tétele iránt érdeklődést és hitet ébresszen bennünk. Annál kevésbé, mert a - pedig fontos -utójáték kissé kidolgozatlan és elsietett.
S mégis a darab hét felvonásának olvastakor gyönyörűséggel érezzük, hogy költővel állunk szemközt. Ha "A jégvirágos ablak" gondolati tartalmát naivnak és idegennek találjuk is, a részletek - amelyek voltaképpen az eszmei váztól függetlenül is felfoghatók - megkapnak friss és sajátos lírai életükkel. Igen, mondjuk ki a félelmetes izmus nevét -: ez ama hírhedt Expresszionizmus; de kevés írást ismerek, amelynek expresszionizmusa oly meggyőző volna, mint ezé. Pedig Strém írása csupa szeszély. Irónia és olvadó rajongás vegyül benne szervesen össze. A fájószívű Gazdag, aki öt perc múlva főbedurrantja magát, így invitálja be a nézőket hideg felesége elé: "Csak befelé, csak befelé, hölgyeim és uraim! Itt látható a nem csonka Milói Vénusz!" De aztán - komplex és mesteri vegyület - odaadó lírai kiáltások jönnek, egy becsípett képzelet röpködése a világ minden színei között, kínai pagodáktól, a Tátra alkonyi csodáitól Grönland gejzíreiig. Azt hiszem, Strémben valami rózsaszínű mámor csaponghat, valahányszor tollat vesz a kezébe. Persze, a dialógusa sem gondolatok kerékfogainak pontos egymásba-kapcsolódása. A logikának ezt a kényszerét sem fogadja el. A dialógus nála az, hogy az alakjai labdákat dobálnak egymás felé, labdákat, amelyek nem is keresik a találkozást egymással. Csupa játék ez és szabadság. Az idő és az évszakok is a élek játékának tárgyaivá válnak. Egyik mondattól a másikig tavaszból tél válik és viszont - a darab itt egy ügyes és bátor rendezőnek hálás és érdekes feladatokat nyújt -, máshol két mondat között ezer év telik el. Naturalista ellenőrizni akarás, itt paraszti félreértés volna; e dráma világának saját törvényei vannak: csak ezeket nem szabad Strémnek megszegnie s nem is szegi meg őket. A mondatok csillognak, mint üvegkristályok a napban. A darab legigazibb, legstrémibb passzusai: himnusz az élethez, amely játék és könnyű mámor.