Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 3. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő · / · Osvát Kálmán: Erdélyi elbeszélők

Osvát Kálmán: Erdélyi elbeszélők
Első jelentés az új erdélyi irodalomról
III.

"Les origines de la littérature transylvanienne" - ha ezzel a címmel (a nemzetközi nyelv használata is szimbolizálja minden felmenő és oldalági kapcsolat hiányát...), mondom, ha ezzel a címmel tanulmány írását kérném több erdélyi írótól - semmi kétség - igen változatos, egymásnak ellentmondó adatokból, nevekből és ítéletekből összealkotott "történelmek" kerülnének elém, de - egy pozitívumban, és egy negatívumban - valamennyien egyeznének is. Ezerkilencszáztizenkilencben kezdődnék minden elbeszélés, és egyikben sem lenne szó Apácai Csere Jánosról, Tolnay Lajosról, Petelei Istvánról. Sőt az élők közül sem: Dózsa Endréről, Szabolcska Mihályról (hacsak nem a kombattans - olvasók sorában).

Nem mondom: a karácsonyi, húsvéti ünnepi számok jóllakott hangulatában visszaszáll a múltba egy-egy nosztalgiátlan riporter-emlékezés, de jóhiszemű erdélyi író tudja, hogy mondvacsinált tradíciókkal hasztalanul erősítgetné gyökeretlenségét, a regényírásának semmi köze Tolnay Lajoshoz, a novellájának Peteleihez, s a vezércikkének sem - Bartha Miklóshoz. A theológiai fakultánsok körül - néha élvezetes dialektikáva - folyó bölcselkedés fel-felemleget régi hagyományokat, "a lelkiismereti szabadság klasszikus tradícióit", az irodalmi társaságok nekrofiliája sem ismereten ezen a tájon, de tényeken nem lehet szavakkal változtatni (meg nem is szégyenletes tényekről van itt szó): a mai erdélyi irodalom amerikai előzménytelenséggel épült, és itt, nem mondom, hogy minden, de mindenki 1919-ben lett, még az is, aki már előbb is volt! Amivel dehogy is vitatom el Berde Mária, vagy Ligeti Ernő, Nyírő József, tompa László, Reményik Sándor erdélyiségét, csak állítom, hogy erdélyiségük: új erdélyiség; hogy irodalmiságukat új erdélyi szellem végzetszerűen determinálta, mit annál is könnyebben tehetett, mert átalakításra: gyúrékony fiatal masszát kapott. Hogy irodalmilag ez az új erdélyi szellem, milyen szemmel látható jelekkel mutatkozik? - az ámulat friss képességét említeném legelébb. Szorgalmas, könyv mellett töltött évek, legkomolyabb tanulmányok nem hiányoznak az írók előéletéből - a Berde Máriák, Áprily Lajosok kultúrája komoly mértékkel is mérhető, de mintha a feszült atmoszférájú Erdély intő szelleme jelennék meg nekik (s nemcsak nekik, mindeneknek): "Igen, igen, de most nem erről van szó! Erdélyben - és az egész világon! Ma másról, többről, fontosabbról van szó! Az irodalom, az igazi, mindenkoron is több volt, mint bentfentesség, passe-partout felmutatás, de ma, még eredendő-magánál is több legyen!"

(Notabene: "Szent Szégyen" című kis regénye után - otthon még - Berde Máriát korholtam, hogy nem mindig ügyel eléggé a Szellem intéseire. Hogy ingadozik a tanúságtételben: primer foglalkozás az írás, mint a halászat, mint a földmívelés; s valamint félig-meddig halászat, félig-meddig szántás elképzelhetetlen, úgy félig-meddig irodalom sem képzelhető. Most - messziről - úgy vagyok vele, mint az erdélyi olvasó szidalmazásával. Öröm gondolni rá, hogy van, hogy vannak Erdélyben, komoly intelemre méltók.)

Ilyen komoly egy sajátság mellett, mindjárt egy komolytalan: a negéd! Az ámulat kiterjesztése -önmagukra. Többmintíró, tettekkel-tényező mivoltunk kiteregetése; vezércikkben, versben: leplezetlenül sűrű "én"-publicisztika, regényben, novellában kritikátlan, kackiás mindent merés, egész író habitusunkban elfogadása és szóhozjuttatása annak a fontosságnak, amelyet az erdélyi olvasó tulajdonít nekünk. (S még ilyesmi is: "Személyileg is vagyunk az olvasónak, kicsit komázhatunk, tetszeleghetünk.").

S a súlyosabb, a még súlyosabb hibák?

Felvonulnak majd, egyéni méltatás során. Itt most nem mérlegeltettek tehetségek és tehetségdefektusok, csak pár mentő, magyarázó szó esett dolgokról, mik sose következtek volna be, ha véletlenül -