Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 3. szám

Palmer Kálmán: Visszaemlékezések Greguss Ágostra

Múlt századbeli reneszánszunk kiemelkedő tényezőinek emlékét az egymást követő centenáriumok egész sorával újította föl az elmúlt esztendő. Ha abból az érdeklődésből, amely ezeknél az alkalmaknál megnyilvánult, következtetést vonhatnánk la arra, hogy a korszakot nyitó 1825. év nagy szülöttei közül ki mennyire élte túl halálát a nemzet kegyeletében, azt kellene megállapítanunk, hogy Greguss emléke e leghamarább halványult el a mai nemzedék köztudatában.

Ez még nem jelenti a halhatatlanság főbírájának: az Időnek ítéletét. Nincs is ok panaszkodnunk miatta. A magyarázatot megtaláljuk a dolgok természetes folyásában. Greguss mint író nem hagyott maga után messze világító nyomokat. Élete, leszámítva kora ifjúságának a nemzeti mozgalmak sodrában hánykódó éveit, nagyobbrészt halk ütemek között telt le és sem külsőségekben, sem az írónak, szerkesztőnek, tudósnak, költőnek és tanárnak munkásságában nem igen árulta el nagyon is érzékeny belső lényének vívódásait. Ötvenhét évet élt, s ebből a sors alig engedett számára egy nyugalmas évtizedet oly munkakörben, amely lehetővé tette volna neki, hogy betölthesse szívének hő vágyát és rendszeres műben rakhassa le ama tudománynak épületköveit, amelyért lángolt s amelynek alapját ő vetette meg hazánkban.

Nagy tudása, egyetemes műveltsége nehéz fegyverzet volt: gátolta őt a könnyed mozgásban. Mások feleannyi készültséggel többre vitték mint ő. Nem is tartozott a kivételes tehetségek közé, akikből elemi erővel árad a természet dús adománya a legnehezebb életviszonyok közt is. De nem kell szó szerint vennünk önértékelését "Magamról" c. szép költeményében, amely csak az arany középszert vindikálja részére mindenbe. Közepesen jóval felülemelkedő tehetség volt, és nem egy alkotás maradt utána, amely még soká fenn fogja tartani nevét. Így különösen meséi. Ezek semmiben sem állnak a modern klasszikus mese legfinomabb példái: La Fontaine Meséi mögött. De tagadhatatlan, hogy éppen nagy koncepciójú műveit félbe-szerbe kellett hagynia.

Főművével: esztétikájával is így vagyunk. Halála után tanítványai adták közre az előadásai során fölvett jegyzetekből, mint ahogy tanítványainak kegyelete hozta létre szobrát is a budai várhegy nyugati lejtőjén, egykori háza helyének tőszomszédságában.

Másik nagy művének, az első magyar Shakespeare-monográfiának szintén csak első kötetét írhatta meg. Második részével, mely a brit óriás alkotásainak tüzetes magyarázatait nyújtotta volna, adósa maradt irodalmunknak. Élete irodalmi munkásságából, ide számítva eredeti verseit, meséit, műfordításait stb., alig kerül ki 5-6 nem is éppen terjedelmes kötet. Gazdag szelleme mindössze csak ennyit hagyhatott örökül az utókor számára.

Ezekből azonban egy ritka szép és nemes egyéniség, egy önálló bölcseleti rendszernek logikus fölépítése, fennkölt gondolkodás, a nemzeti géniusz ihlette eredetiség s a stílus művészetének előtte alig elért magas foka tárul elénk. Viszont igaz, hogy nincs köztük egyetlenegy olyan befejezett nagy mű sem, amit írói vagy tudományos érték dolgában szellemi életünk fejlődésének határjelző, reprezentáló megnyilatkozásául lehetne tekinteni.

Már említett "Magamról" c., derülten bölcselkedő versében ő maga boldogan áldja istenét, hogy a középszert juttatta osztályrészéül, amelybe stoikus nyugalommal illeszti bele saját szellemi és erkölcsi képességeinek értékelését:

Mondják, hogy jó is volnék; de tudom,
mi gyakran botlom a rögös úton.
S erkölcsben is - tapasztalom elégszer -
enyim legfelebb a középszer.
Ezt a középszert nevezik aranynak:
legtöbb esetben tartom én is annak;
és áldhatom istenemet,
hogy belejutnom engedett.
De a középszer, légyen bármi szép,
Kettőben azt nem értem el, hiába:
a szeretetbe' s a politikába'
sohase tudtam állni mint közép.
Sohase tudtam lenni langymeleg:
egészen gyűlölök, egészen kedvelek,
és engem is - ez sorsa életemnek -
igen gyűlölnek vagy igen - szeretnek!

Ami e kettő - szeretet és politika - közül az utóbbit, a politikai életet illeti, ezzel való kapcsolata nem igen terjedt túl a hírlapírói foglalkozáson meg azon a hivatali munkakörön, amelyet 1865-től 1870-ig, egyetemi tanárrá való kinevezéséig mint képviselőházi naplószerkesztő töltött be a közélet szolgálatában. Polgártársai biztatására megpróbálkozott egyszer a képviselőjelöltséggel is. "Tanulmányai" közt megjelent a programbeszéde "az új törvényhozás teendőiről" ékesen szóló bizonysága annak: mily sokat nyert volna vele a parlament. Ámde a demagógia kortesfogásai vele szemben is oly hatalmas érvnek bizonyultak, amely legyűr minden politikai bölcsességet és minden érdemet, mint Petőfi és Arany esetében történt. Bukása mikéntjéről mulatságosan ír Porzó, Greguss halála után közzétett emlékezései során. [*] Greguss elmondta programbeszédjét gyönge hangjának megerőltetésével s nem hatás nélkül. Tetszett s idáig rendben is volt a dolog. Ekkor azonban szerencsétlenségére kinyomatta s választóinak megküldötte a beszédet. Az ellenfél főkortese csak erre várt. Biztos alkalmat remélt, hogy lesz abban olyasvalami, amibe ő beleköthet s amit Greguss ellen fordíthat, hogy őt a választók előtt jól befeketítse. Nem is kellett sokáig törnie a fejét. Szó volt a programbeszédben holmi válságokról, mint nem kívánatos dolgokról. Csak egy betűt kellett belehazudni s a válság szót váltságra ferdíteni (igazi műferdítés!), s az addig népszerű jelölt egyszerre ott állt a választók szemében mint a jobbágyváltság ellenzője, aki vissza akarja csinálni Kossuth apánk felszabadító művét. S hogy ezt a nyomtatásban olvasható gonosz szándékot még világosabbá, nyilvánvalóbbá tegyék, csattanós bizonyítékot sütöttek ki: ez a jelölt voltaképp nem is Greguss, hanem gróf Eguss, egy dölyfös mágnás, és mint minden nagy úr, zsarnoka a szegény népnek, csak szégyelli becsületesen bevallani. A vége az lett, hogy a dölyfös gróf elveszített vagy 130 szavazatot (még csuda, hogy csak ennyit!) s ezzel a kerületet is. Győry Vilmosnak, aki sokat buzgólkodott a választás érdekében, írja hazulról:

"Mikor bevonultam a kerületbe s bandérium sorfala közt, mozsárdurrogás, zeneszó és zászlólobogtatás mellett vittek a városházára, olyasmit éreztem, mintha vesztőhelyre vinnének. Nem szeretem a váltságokat, de a hűhót sem. A kerületet elvesztettem, igaz, de nyertem érette néhány nemes szívet, ezek közt a tiédet. Ez az én veszteségem nyeresége."

Így mondott búcsút a politikának. De verseiben az ő napsugaras kedves humorával nem egyszer adott hangot ezután is politikai véleményének. Az egykori tüzes forradalmár, mint Jókai s annyian mások a 48/49 nagyjai közül, ő is Deák Ferencnek lángoló híve s kiegyezéses művének támogatója lett.

Egyik legkiválóbb tanítványa: Riedl Frigyes a Greguss széptanát nagy, impozáns épületnek jellemezte: "Mindenütt választékos ízlés s előkelőség; világos, tágas, fénylő termek, nagy elmeéllel kigondolt terv szerint, csodás szimmetriával építve... Az egész: fejedelmi építkezés, melynek minden ablakából látni a végtelen eget és a magyar földet."

Az én szerény igényű visszaemlékezéseim Greguss szellemét nem ebben a fényes palotában s nem is ehhez hasonló egyéb műveiben kívánják felidézni. Ezt elvégezték előttem már mások, hivatottabbak. Lelki szemeim előtt, boldog idők tavaszi verőfényében más képek rajzanak föl emléke körül. Diákéveim bálványa volt ő, akinek írásaiban bibliai igazságokat láttam, életfilozófiáját az emberi tökély eszményi magaslatára hágott lélek kinyilatkoztatásának tartottam. Idestova félszázad távolából ma is ugyanebben az eszményi fényben ragyog föl előttem alakja s minden, ami vele kapcsolatos.

Az öreg egyetem szürke épülete, mikor még öröklött egyszerűségében állt helyén, ki nem ugorva új rizalitjával saját magából, egy lépésnyi közelségig a villamos-sínekhez; avval a tágas tanteremmel, amelynek padjait minden kedden délután zsúfoltig megtöltötte a hallgatóság, várva az ötórai csöngetést: a "magyar stílgyakorlatok" című kétórás kollégiumnak kezdetét: ide szállnak vissza gondolataim.

A bölcsészeti fakultás java része mellett nagyszámban voltak képviselve a többi karok is. Jogászok, orvosnövendékek, technikusok, sőt egy egész csoportja a vendég hallgatóknak: meglett korú tanárok, írók, újságírók, festők, szobrászok, színművészek, akiknek tarka tömegei között szerényen húzódott meg a vidékről fölkerült filozopter "gólyák" (elsőévesek) félénk csapatja. Egyikük-másikuk, így szerény magam is, az önképző fényes múlt emlékeiből merít bíztatást a nagy vállalkozásra, midőn t. i. ránk kerül a sor, hogy a dobogón, a mester oldala mellett szálljunk szembe a kritika dorongjával s a mester ajkáról halljuk meg saját védelmünk előadása után, a föllebbezhetetlen ítéletet.

Végre megszólal a csengő s pontosan nyomában belép a mester, akit addig még csak abból a pillanatnyi benyomásból ismerünk, amelyet index-aláíratáskor szereztünk róla. Elfoglalja helyét a katedrán, maga elé teszi jegyzeteit és jegyzőkönyvét s miközben csiptetőjét nyitogatva és csukogatva, az ünnepi csöndben végigjártatja tekintetét a messze elnyúló padsorokon, néhány meleg szóval köszönti a hallgatóságot s aztán bevezetésül szaggatott, de "a gondolatokat elevenen hullámoztató" előadásban magyarázza Buffon sokat emlegetett megállapítását az ember és stílusa közti kapcsolatról. Mondatai, amily lassan peregnek le ajkáról, oly készen kerülnek ki onnan. Egész előadása, klasszikus befejezettségében, mindjárt élő illusztrációja is a buffoni mondásnak: maga a jósággal párosult bölcsesség.

Éppen elég időt ad arra, hogy a szorongó érzés fölengesztelődjön a tapasztalatlan ifjú lelkekben. Érezzük, hogy azoknak a nyájas kék szemeknek az olykor-olykor összehúzódó homlokredők alól időnként egy-egy pontra szegzett pillantása nem bátortalanító szigort, hanem biztató melegséget sugároz az új arcok felé, melyeken a tárgy iránti érdeklődés jeleit fürkészi.

Aztán megkezdődik a szellemi torna: egypár előre bejelentett kész dolgozat felolvasása, utána hozzászólások vagy a munkának bírálatra kiadása jelentkezés szerint, végül pedig a mester zárószavai, amelyek rendesen egy-egy új előadássá nőnek a tárgyalt téma fölött. Szóval: a jogfolytonosság biztosítása a nagyratörő ambíciók számára. Önképzőköri élet, egyetemi fokra emelve, nagyobb publikum előtt s egy országos tekintély areopagja alatt.

Kezdjük magunkat beleélni a dologba, s bennem már kész az elhatározás, hogy jövő keddre én is jelentkezem egy felolvasással.

A hátam mögötti padsorból névjegyet csúsztatnak hozzám. Hahn Adolfnak, a később igen érdemes írónak és az első teljes kritikai Petőfi-kiadás szerkesztőjének neve volt rajta ezzel az üzenettel:

- A tanár úr szívesen látja önt ma este magánál. Várjon meg óra után.

Az üzenet meglepett. A dolog sehogy sem akart a fejembe menni. Akkoriban szó volt valami "kondícióról": egy tanár keresett nevelőt, s eleinte azt hittem, ő akar velem beszélni s talán én leszek a szerencsés kiválasztott.

Míg azon tűnődöm: hogyan hozom magamat némileg rendbe erre az esti meghívásra, pillanatnyi csend áll be. A napirend kimerült s a mester kérdése hangzik fel:

- Van talán az urak közt még valakinek magával hozott kész dolgozata, amelyet felolvasni hajlandó? mert még félóránk van hátra.

Zsebemben ott szorongott néhány zsenge szülöttje egy boldogtalanul nagy szerelemnek. A Fővárosi Lapoknál akartam velük próbálkozni. A jó Vadnai Károly két nappal azelőtt közölte egy kis műfordításomat, amely alatt újdonsült írói álnevem pompázott: Pálmai Kálmán.

Ihletszerű gyorsasággal emelkedtem föl jelentkezni, természetesen igazi nevem bemondásával s vegyes érzések közt foglaltam el helyemet a dobogón, hogy a mester jobbján kétszeres megilletődéstől remegő hangon elkeseregjem hosszú strófáimat a halvány leánykáról, akinek szőke arcához úgy illik a gyászruha s aki úgy siet azt egy szerencsés vetélytárs kedviért a menyasszonyi fehér ruhával cserélni föl.

A vers, melynek hosszadalmas szomorúságát vagy szomorú hosszadalmasságát alig enyhítették a variációk, bús tartalmát megillető csöndes részvétet keltett. Csak a mester szólt, felém hajolva, félhangon valamit, olyasfélét, hogy óra után keressem föl a tanárszobában. Biztosra vettem, hogy négyszemközt nagy lecke vár rám, büntetésül elhamarkodott készségem miatt, mellyel siettem pellengérre állítani a halvány leánykát, mert nem volt hajlandó az én kedvemért még vagy nyolc esztendőre felfüggeszteni férjhezmenetelét.

Példámon buzdulva, még pár versenytársam akadt a résztvevő együttérzés provokálására. Szomorkás verseik nem részesültek olyan néma fogadtatásban, mint az enyéim, s egyiknek-másiknak hamarosan meg kellett békülnie azzal a gondolattal, hogy Petőfi jobb verseket írhatott 18 éves korában.

De végre megszólal a hét órát jelző csöngetés. A mester harsogó éljenek közt elhagyja a termet.

Siettem a névjegy küldőjéhez, akitől legnagyobb meglepetésemre azt a magyarázatot kaptam, hogy meghívásom magához a mesterhez szól. Még egyre habozó érzések közt léptem be a tanárszobába. Ma is hallani vélem hangjának meleg csöngését, midőn jóságosan mosolyogva azt kérdezi tőlem:

- Mondja öcsém, hajlandó beállni az én testőrgárdámba, melynek feladata az, hogy keddi óráim után este hazakísérjen, nehogy a budai várhegy elhagyott tájékán valami bajom essék?

Hogy mit feleltem rá, nem tudom. Csak egy bizonyos: azóta sem éreztem nagyobb büszkeséget életemben, habár abban a percben még nem állt előttem tisztán, mit is jelent ez a kíséret?

- Azonos ön azzal a Pálmai Kálmánnal, akitől Müller-Gottenbrunn szép versének fordítása jelent meg a Fővárosi Lapokban?

- Igen.

- Nos, úgy látszik, noteszem ezúttal is jó nyomra vezetett. Álneve eléggé átlátszó. Most még hozzátehetem azt is, hogy ma felolvasott verseiben meleg érzés szólal meg, mely azonban - remélem - már helyet adott a változtathatatlanba való okos beletörődésnek. Persze ez már kevéssé lírai hangulat, de majd megjön annak az ideje újra, ha nem is ilyen melankolikus árnyalattal. A halvány szőke leánykáknak kevesebb várni való idejük van, mint egy elsőéves egyetemi polgárnak. Most hát gyerünk. Lépjen be mindjárt, ha szabadon rendelkezik idejével. Azt hiszem, udvarmesterem már tájékoztatta a szertartás rendjéről, melynek csak egy szabálya van: "semmi szertartás."

Mindez egy jóságos mosoly kíséretében, oly kedvesen biztató közvetlenséggel volt mondva, hogy nem mertem kopottas mindennapi viselőruhámra hivatkozni. Rásegítettem sárga felöltőjét s megindultunk. A folyosón még hozzánk csatlakozottakkal 4-5-re ment a "gárda" tagjainak száma.

Útközben megkérdeztem tőle, minek köszönhetem azt a szerencsét, hogy már előre fel voltam véve a meghívandók listájába? Hiszen amikor Hahn levelét megkaptam, még nem szerepeltem a felolvasó asztalnál.

- Ez az én külön detektívmódszerem. Mikor bemutatkozott nálam feltűnt angolos hangzású neve. Nem fordul nálunk oly sűrűn elő, mint a Nagy Jánosoké vagy a Kovács Józsefeké. Amikor pedig pár nap múlva olvastam a Pálmai Kálmán nevet az alatt a fordítás alatt, fogadni mertem volna magammal, hogy a két név egy embert jelent. Hát kíváncsi voltam: megnyerném-e a fogadást. Mikor a saját versét felolvasta, már biztosra vettem a dolgot. nem tudtam, hogy Hahn meghívta-e már, azért kértem be mindjárt a tanárszobába. Különben a Müller v. Gottenbrunn "Miatyánk"-ja, amelyet lefordított, nagyon szép vers. Úgy tudom: osztrák költő. Kívánom, hogy a paritás érdekében akadjon odaát is poéta, aki majd a Pálmai Kálmán verseit fogja németre fordítani.

Sajnos, nem akadt, egyebek közt abból az okból sem, mert a Pálmai Kálmán vénája is hamar kiapadt.

Így értünk vele együtt Budára. Meghatott érzések uralkodtak rajtam. Hiszen álmodtam volna-e valaha ott a kolozsvári önképzőkör padjain, hogy első sétámat a fővárosban egy gyönyörű szeptemberi estén a Greguss Ágost kíséretében fogom megtenni, az Egyetem tértől a Váci utcán, a Lánchídon és Ellipszen át a várhegy krisztinavárosi lejtőjéig, keresztül az akkor még épen állott fehérvári kapun, melynek falán ő mutatja meg nekem a számüzetésének bánatos útjára indult Török Bálint V. T. (Valentinius Török) monogramját?

A várkaputól pár lépésnyire megálltunk egy rácsos kapu előtt.

- Itthon vagyunk, mondta. Ne ijedjen meg a nagy kutyaugatástól. Ez csak az öreg Kuncsor meg a kis Tupi üdvözlete. Önnek is szól. Tupinak talán ismeri a hírét, ha olvasni szokta a Borsszemjankót. Jóval kisebb a Bismarck Caesarjánál, de a híre csak egy betűvel kedvesebb mint német kollégájáé. Mert ez "irodalmi" kutya.

Benn a vacsora alatt, ahol neje, a finom lelkű jóságos úrinő Kemény Mária foglalta el az asztalfőt, gyakran továbbszőttük a stílgyakorlatokon elejtett szálakat. A társalgást mindig a mester vezette.

Valamelyik keddi estén egy napon szép fiatalember olvasott fel valami sületlenséget. Ledorongolták szegényt. Greguss ott mindjárt védelmébe vette s a vacsoránál megmondta, hogy miért:

- Nem tudtam elképzelni, hogy abból a szép Apollo-fejből ne jöhetne ki valamikor még valami okos dolog is; hát biztatni akartam.

Sokat beszélt a 48/49-iki időkről. Nagyváradi fogsága alatt, amely 11 hónapig tartott, faragó- és kompaktor-munkákkal űzte unalmát. Meg is mutatott nekünk egy dobozt meg egy asztalkendőgyűrűt, amiket feleségének készített. Keresztbetett lant és kard volt beléfaragva, izenetül nemzetének: "Ésszel, karddal légy erős."

Elmondta, hogy valamikor a 70-es évek elején Borszéken fürdőzött. Egy új forrást avattak föl és "Kossuth-kútjának" keresztelték. Gregussnak kellett az avató beszédet tartania. Beleszőtte azt a szójátékot, hogy volt idő, amikor őt is sok más honfitársával együtt ehhez a Kossuth-kútjához nagyon hasonló névvel, t. i. Kossuth-kutyának hívták az akkori hatalmasok.

Ily tanárnál, akinek tanítása élet és élete tanítás, nem csoda, hogy a tanítványok szeretetét és bizalmát fokozódó mértékben bírta s ennek néha súlyát is éreznie kellett.

Egyszer a bölcsészeti kar ifjúságának közmondásos nyugodt temperamentumát is fölzavarta a pártoskodás szelleme. Alkotmányos képviseletének fórumán: a segítőegyesületben kitört az elégületlenség az Egyetemi Olvasókör mindjobban elhatalmasodó "diktatúrája" ellen. Nagy forradalmi gyűlés a Buchás Kávéházban, ahol Lippich Elekkel és Vikár Bélával a Bolond Istók kínrímeit szoktuk kovácsolni. Késő estig heves szóharc, de a vélemények sehogyse tudnak megegyezni egy nagy elhatásozásban. Pedig a szükség sürgetős: másnap már minden késő. Úgy 11 tájban fölveti valaki a jelszót: "Menjünk Gregusshoz!" Ebben az évben véletlenül éppen ő volt a fakultás dékánja. Nosza rajta, az egész társaság Budára!

Becsöngettünk a rácsos kapun. Kuncsor veszett ordításba kezd, mialatt künn megválasztják a háromtagú küldöttséget.

A mester dolgozószobájában még lámpa ég. Néhány perc és megnyílik a ház kapuja s kilép rajta ő, hogy megnézze: ki ólálkodik ott a sövény mögött.

- Mi vagyunk, nagyságos uram! - szólal meg a mozgalom vezérének öblös hangja.

- Nos mi baj az istenért, ebben a szokatlan órában?

- Tanácsért jöttünk. Még ma kell határoznunk. Becsületünk forog kockán.

- Nagy dolog. De remélem, csak egy bajról van szó s nem lesz belőle Éjféli párbaj. A t. i. balladának nagyon szép (akkoriban került nyilvánosságra Arany gyönyörű balladája), de a valóságban már némileg anakronizmus. Hát csak kerüljenek beljebb az urak.

A küldöttség bemegy. A forradalmi csapat szerényen félrehúzódó többi része jó félóráig várja ott künn a megbeszélés eredményét. Kuncsor folyton békétlenkedő morgása szórakoztatja őket. Végre megvan a siker. Az ügy dékáni közbenjárással fog másnap elintézést nyerni.

Másnap délelőtt 22 órakor már rendben volt a dolog. Az olvasóköri diktatúra meg volt törve s a kari autonómia szuverenitása teljes fényében tündökölt megint.

Még egy adat, amely kiválóképp jellemző arra, hogy milyen atyai gonddal vette körül tanítványait Greguss.

1880 elején nagy gondok közt néztem az új tanév elé. Sokan voltunk odahaza, s édesapám betegsége jócskán megapasztotta szerény jövedelmét, melyből az én fővárosi tartózkodásom költségei amúgy is vajmi szűkösen teltek ki. "Kondícióról" kellett gondoskodnom. Ekkor már közelről ismertem a mester jó szívét. Írtam neki s kértem közbenjárását, hogy valami keresethez jussak. Hetek múlva kaptam következő válaszát:

"Kedves öcsém,

Hozzám intézett sorait mint bizalma jelét örömmel vettem. De tartalmuk fájt és fáj folyvást, mert nem tudok önnek állandó keresetre kilátást nyújtani. Annyit megígérhetek, hogy egyelőre az Athenaeumhoz az előfizetési időszakra írnokul beszerzem. Lássa el magát egy hónapra valóval s jöjjön. Levelére azért válaszolok ily későn, mert csak most jöttem haza Norderneyből. Szíves üdvözlettel Greguss Ágost."

Szeptember 8-án már maga vitt el a jó Tahy bácsihoz, az Athenaeum pénztárosához, akinek oldalán a hírlapok előfizetéseire beérkező utalványokat kellett naplóznom. Csak pár hétig tartó foglalkozás volt, de elég jó segítség egy időre. Ahányszor Greguss benézett a Ferenciek terén akkor még fennálló tisztes régi épületbe, engem is fölkeresett a földszinten. A beérkezett utalványszelvények rózsaszín tömege láttára mosolyogva jegyezte meg az első alkalommal:

- Legalább, amíg velük vesződik, rózsaszínben látja a világot. S aztán, ha egy kis jó kedvvel fogjuk föl, ez is az irodalommal összefüggő foglalkozás. Mire letelik az előfizetési időszak, majd akad valami más.

Akadt is. Kónyi Manó fordult hozzá avval a kéréssel: ajánljon valakit, aki hajlandó volna titkári teendőket vállalni Bánffy Béla gróf, a képviselőház alelnöke mellett. Greguss engem ajánlott s az állást meg is kaptam. Az újságokat kellett naponkint átfutnom, a fontosabb dolgokra felhívnom a gróf figyelmét s egy-két levelet megírnom. A baj csak az volt, hogy ezzel a munkával lekötött időm, reggel 8-10, éppen összeesett a Greguss széptani kollégiumával. Az ő előadásait azonban könnyű volt szabatos és hű jegyzetekben kiadni még gyorsírás nélkül is, oly lassan beszélt. A kollégiumokra készülőknek teljesen pótolták az elmulasztott előadásokat e jegyzetek. Én is belőlük készültem. Mikor a félév végén indexemet aláírás végett bemutattam, a mester egy kicsit elgondolkozott:

- Mit írjak én most ide, hogy ne mutasson visszaesést a múlt félévihez képest? Az tanúsíthatom, hogy jelesül kollokvált. De már az, hogy előadásaimat szorgosan látogatta (ez volt bejegyezve az első félévről) ellenkeznék a tartalmi igazsággal s így a széptani követelményekkel is. Hát talán elintézhetjük úgy, hogy csak a jelzőt írom ide minden állítmány nélkül. S odaírta, hogy: Jeles.

Aztán érdeklődött a titkári állás javadalma iránt. Elmondtam, hogy havi 15 forint. Megcsóválta a fejét:

- Nézze csak, öcsém. Mint dékánnak az én feladatom a félévi szorgalmi jutalom kiadása. Kevés pénz, de fedezi a hazautazás költségeit s a stílgyakorlatokon kifejtett munkásságával ön rászolgált erre.

S azzal egy borítékban átadta nekem a 25 forintot. Kicsiny dolog, de egy nagy szív egész gyöngédsége nyilvánul benne.

Ugyanez az év emlékezetes maradt ő rá nézve is élete végéig azáltal, hogy tanári működésének 10-ik évét akkor töltötte be, s ezt az évfordulót tanítványai ünneppé avatták: arany tollat nyújtottunk át neki. Ez a hódolat megaranyozta már mindinkább a vég felé hanyatló életének utolsó szakát.

Az 1881-82. tanév kezdetén Csathó Imre kollégámmal egyszerre mentünk be szobájába indexünket aláiratni. Nagyon rossz színben találtuk. Mikor az aláírást elvégezte, szemeiben szokatlan szomorúsággal sokáig nézett reánk.

- Hát kedves öcséim, ki lesz ebben az esztendőben az én udvarmesterem? Olyanformán vagyok, mint szegény Pókainé. De én szeretném mindkettejüket választani. Talán egyezzünk meg abban, hogy megosztjuk a munkát: aki önök közül az idősebbik, az első félévben viszi a hatalmat s a nyári félévre átadja a másiknak. Döntsük el mindjárt.

Visszafordított indexünk első lapjára. Az enyémen az aetatis (kora) mellett 18 év állott, a kollégámén csak 17. Így lettem én a Greguss utolsó udvarmestere.

Még egypár keddi vacsorára nekem jutott a szerencse, hogy összetoborozzam a társaságot. Mindegyiken nehezebb és nehezebb lett takargatni szomorkodásunkat a mester előtt. Az ő lelkéből mindvégig a régi derűs harmóniában áradt a sok szépség, jóság és igazság; de arcán egyre sötétebben jelentkezett a facies hippokratica.

A második félévben már nem hirdetett előadást. Csathó Imrére nem került sor az udvarmesterségben.

Szelíd múzsájának utolsó látogatását halála évének nyarán a kis Bártafürdőn fogadta, hova gyógyulást keresni ment. Itt írta ezeket a megható és igazi keresztyéni jóságára jellemző emléksorokat:

Kis húgom emlékkönyvébe.

Beteg, bús képemet mért kívánod ide,
vidám barátnőid zajongó köribe?
Jól van, hadd állok itt, oktató emlékül,
hogy éltünk öröme nincsen bánat nélkül.
Készülj hát, kis húgom, élveid közepett,
készülj elviselni a szenvedéseket;
de még inkább készülj - ez bennünk isteni! -
mások szenvedésit váltig enyhíteni.

1882. december 13-án halt meg, 57 éves korában. Végrendeletében, fennkölt lelkű neje hozzájárulásával, munkás életének egész szerzeményét a Kisfaludy Társaságra hagyta egy alapítványban, melynek kamataiból felváltva a művészetek különböző ágaiban kitűnt új tehetségeknek szánt szerény jutalmakat.

A verandás ház, melyben azok a felejthetetlen keddi vacsorák lefolytak, kertjével együtt áldozatul esett a főváros fejlődésének. Fejedelmi út visz át a Kedves ház helyén, a természet és művészet elragadó képei közt, amilyennek talán ő álmodta egykor azt a városrészt, föl a világ egyik legimpozánsabb királyi palotájához...

Az ő keze ültette szomorúfűz őrzi a hegy lankáján a meghitt otthon emlékét, meg a szobor, amelyet tanítványainak kegyelete emelt.

Ezenkívül még csak a Kerepesi-temető igénytelen obeliszkje hirdeti látható jelben a Greguss Ágost nevét. Talán már ez sem sokáig. Mikor a centenárium alkalmából egyik nőrokona fel akarta újíttatni sírjának virágdíszét, a kertésztől azt a választ kapta, hogy már aligha veheti föl az előfizetést, mert az a parcella rövidesen úgyis felforgatásra kerül.

Így lesz-e, nem tudjuk. A temető is az élet tartozéka, reá is áll a szabály: Succendunt novi, veteres migrate coloni!

 

[*] (Az Újság, 1913. nov. 9.)