Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 3. szám · / · Sásdi Sándor: Nyolc hold föld
Lassan tavaszodni kezdett. Antal egy kissé jobban lett. Napos délutánokon már kikívánkozott a pitvarba. Szalmazsákot tettek ki, azon feküdt a vastag dunna alatt. Az öregasszony kivételével a mezőn dolgoztak valamennyien. Az anyja maradt csak otthon a jószágot ellátni. A kislányt Antal dajkálgatta. Mariska már lépegetni próbált. Mint valami nyugtalan kis bogár, úgy mászkált az apja szalmazsákján. Antal olvasgatott egész nap. Régi naptárak, füzetes, ócska regények, rémhistóriák kerültek a kezébe.
Alig volt kivel beszélnie. Este, ahogy munkából megjöttek a házbeliek, nagy-mohón falták a zsíros vacsorát és hevertek is fáradtan az ágyakra. Fokozódott a munka az aratás eljöttével. Aki dolgos kezét bírta, a mezőn volt.
Szomorú aratás volt ez évben. A jég elverte a kevés termést is, ami mutatkozott. Volt olyan tábla, ahonnan alomszalmának vitték el a búzát. Öreg parasztok sírva dörgölgették tenyerükben az üres kalászokat és keresztet vetettek, amikor az ég felé néztek.
Antal egymagában feküdt naphosszat a pitvarban. Még az anyja is a mezőn volt. A két férfi után, a felesége meg az anyja szedte a markot. Péter és Pál utáni napon, mikor hozzákezdtek a búza aratásához, este olyan siralmas csendben ült az asztalnál a család, mintha halottat virrasztana. Imre gazda csak ült az ételes-tányér előtt és hullottak vastag, ősz bajuszába a könnyei. A beteg az ágyról figyelte.
- Majd megsegít az Isten - higgye el édösapám. Tavalyru is van még tizennégy zsákkal. Legfőképp nem telik eladásra ezidén...
Az öreg parasztból hangos sírással tört ki a keserűség.
- Hatvan évet megértem, de így még nem csalt meg a föld... Amékben én szántottam... én vetettem belé a gyönyörű acélos búzamagot, oszt még csak azt sem adta vissza az Uristen... Nem ér most má' az élet semmit. Veszendőbe a velág. Jószág alá köll szórni a friss kaszálatú búzát....
Megrettenve néztek valamennyien. Nem sírt még életében tízszer az öreg. hiszen most sem a kárát siratta. Talán nem is gondolt pénzveszteségre a nagy keserűségben. De, hogy a föld megcsalja, a föld, amit úgy szeretett, mint a feleségét, vagy a gyerekét, hát ezt nem állhatta könny nélkül.
Falat nélkül kelt fel az asztaltól Laci is. Cigarettát sodort magának, aztán ment kifelé.
A menyecske, amíg a kislányt altatgatta, utána szólt:
- Na ennek is más gondja lehetne mostan, mint a Kanász Rozihoz eljárni turbékolni...
Laci bisszafordult az ajtóból. A cigarettát kivette a szájából. Az arca vörös lett a dühtől.
- Osztán, ha odamönök; kinek mi gondja, gondolattya rája. Elláttam a dógomat, möhetek ahová ippen teccik. Ha úgy gyün a sorja, ippen a Kanász Rozihol is. Mer néköm abbúl senki nem parancsol. Legkevésbé pedig az, akinek olyan nagy a gondja rám... A bögyödbe vagyok jóideje, ne féld, látom. Édösapámot is csak úgy úszítanád rám, mint a kutyát... De szép szóval mondom most még, a magad háza előtt söpörj, osztán engöm meg engedj mönni a magam járásán...
Amint így álltak egymással szemben gyűlölettel, haraggal és ökölbeszorult kézzel, Antal tágranyílt szemmel, ziháló mellel figyelte őket. Soha nem látta még ilyennek az asszonyát. Ilyen felhevültnek, mindenre elszántnak és harcosnak. Valamiért verekszik, az bizonyos. De ez a viaskodás nem folyhat buta, asszonyi bosszúból. Nagy, nagyon nagy oka lehet ennek. És amint figyelte őket az ágyból, hirtelen fölrémlett előtte a gondolat.
- A féltés, szerelmi féltés lehet a viaskodás mélyén...
- Hogy a magad járásán engedjelek? - kiabált a menyecske - hát a ménkű bánja merre ösz a fene, csak röstellem, hogy az az utolsó fajzat, a Kanász Rozi, akinek az apja két évet tőtött a börtönybe, azt hirösztelje széltibe-hosszába, hogy az őszön esküszik ám a Balog Lacival. Hát ezt röstellöm, merhogy szégyön ez, osztán, ha vóna bőr a pofádon, nem is járnál a házikhol, mikor a tetű meg a bóha öszi meg üket... Még, hogy én úszítom apádat? Úszítja ám a nehéz kórság! Ha esze vóna, a derekadat leütné, de nem szenvedné, hogy a börtöntőtelék Szedeli kanász lányánál tőts éjcakát-napot...
Antal nem állhatta már szó nélkül.
- Ölég most már, én mondom! De nagyon látod a bút, hogy hova jár az a gyerök. Legényembör, hát nem tilos annak a lányosház. Ha anyja, apja nem törődik vele, ne lásd te a bút azon, hogy hová, kihöl jár...
- Úgy a - felelt az apja - igazság, amit mondol. Mer mér tagagyam, csak piszkál engöm furtonfurt ez a menyecske, hogy: így a Laci meg a Kanász Rozi - meg amúgy! Más gondom van énnéköm, mind ilyen beszédre hógatni. Mamá is a szőllőkalji dülőbe, hogy vágtuk a rozst, osztán arra mén Rozi a fején nagy terő csalamádéval, hát kisomfordál az útra a Laci. Ez a Kati mög csak ledobi a sarót, oszt fut a gyepühöl hógatni, amazok mirül tárgyalnak. Fene se hallott ilyet. Még, ha az ura vóna...
Kati nem hagyta magát. Mint a kerepelő, úgy forgott a nyelve. Laci már árkon-bokron túl volt, még mindig rajta vitatkoztak. A végén a menyecske sírva fakadt és fel akarta venni az alvó kislányt, hogy hazamegy, mert ő bizony nem marad egy éjszakára sem olyan házban, ahol a tulajdon hitös ura sem fogja pártul. Haza ugyan nem ment, de mikor mindenki már lefeküdt, kiült a ház elé. Antal, aki eddig úgy tett, mintha aludna, kimászott az ágyból és az ablakhoz somfordált. A holdvilág odavilágított a pitvarba. A felesége ott ült az ezüstös világításban. Rövidujjú ing volt rajta és telt fehér karja úgy virított, mint a liliom. A beteg ember szíve összeszorult, amint ezt a két ölelésre termett kart nézte. A menyecske lehajtott fejjel ült, mintha a földön keresne valamit. Aztán egyszerre a két kezébe temette arcát és fennszóval sírni kezdett, mint a kigyerekek. Antal egy ideig tétovázott, hogy mit csináljon, aztán csak visszabujt az ágyba. Rövid álomból ébredt már fel, az asszony még mindig nem volt mellette. Fölkelt és ismét az ablakhoz lopódzott. A hold már odébb csúszott és csak homályosan látta a pitvarban, a guggoló asszonyt. Fájt végtelenül, fájt valami a szíve tájékán és már arra gondolt, hogy ki fog menni a feleségéért. Ebben a pillanatban azonban felugrott az asszony. Előrenyújtott nyakkal figyelt. Antal is hallotta a közelgő lépteket. Laci volt az. Felment a három lépcsőfokon, már a konyha kilincsre akarta tenni a kezét, amikor elébe állt a menyecske.
- Csak én vónék, Laci...
- Jó van - felelt a legény és újra a kilincs felé nyúlt. Az asszony azonban elkapta a karját.
- Laci, beszédöm vóna veleld...
- Sürgős lehet, hogy röggelt nem várhattad...
- Messzi még a röggel, oszt nem tudtam vóna a fájástul addig...
A legény próbálta tréfával elütni.
- Talán sok kajdinát öttél, oszt hasfájást kaptál...
- Nincs kedvem a tempózásra, hallod-e? Aszontam, beszédöm van vele. Gonduhatod nem azért vártam itt az éjcakába, hogy tréfádat hógassam.
A hangjában volt valami fenyegető, nagy búsongás. A legény megrezzent. Valamit előre megsejtett abból, ami következni fog.
- Hát mond ki csak, ha annyira sürgős.
- Kimondom. Jó most ez a sötétség, mer másképp talán nem is merném. Hallod, Laci, nagy keserűség nyomja az én szívemet. Hun kezdődött, hogyan gyütt; nem is tunnám elmondani. Ugye az Antó most már tizenegy hónapja benne van a nagy betegségbe? Szerettem én ütet. Ápoltam is böcsülettel, de, hogy elnnyire elnyomorította a sorvadás, hát tisztösségessen essék mondva; utálat vót nékom ott hálni vele az ágyba. Oszt a szegény nyomorult beteg uram mellett meg ott láttalak szüntelenül tégöd. Éjcaka sokszor főkőtem a veríték-szagú, büdös ágybul, oszt odaálltam a tiéd mellé, mer annak egészségös embör- meg istállószaga vót. Lásd, huszonháromesztendős vagyok csak, oszt mindön éjcaka, majd egy esztendeje már, hogy egy félhalott mellett fekszöm. Sírtam sokat. A gyerökömmel bajlódtam, de ott vótá velem egy födél alatt, egy szobában, hát láttam az egészségödet, a fiatalságodat. Éjcaka egyször azt álmodtam, hogy az uram helött temelléd feküttem. Reggel elfutottam haza, oszt aszondtam édösanyámnak: Édösanyám, nagy bolondot teszök én abba a házba még. Nem vót nyugságom. Furtonfurt azt lestem, merre jársz, hunnan gyüsz. Féltöttelek, kimondom én, féltöttelek, mert magamnak szerettelek vóna...
Antal megkapaszkodott az ablakdeszkában. Nagy kínjában lerepítette magáról az inget. A zajra fölébredt az apja.
- Mi a, te vagy Antó, mi lelt?
- Nézöm, hogy vérrad-e már?...
Az öreg egy-kettőbe elszundított újra. Antal ismét kilesett az ablakon. úgy érezte, a maradék kis tüdejét pazarolja a kínlódásban, de nem tudott elmozdulni. Valamilyen koránkelő madár friss füttye hallatszott. A csillagok homályosultak az égen. Künn a bontakozó virradásban egymás mellett állt a menyecske meg a legény.
- Ne vess meg, Laci. Isten rendölése ez. Nem tehetek róla...
- Nem vetlek én meg. De lásd, hiába van ez. Az én szívem a Rozihol húz. Ütet szeretem, oszt hiába sajnállak, a természetöm nem hajlik feléd...
A menyecske rétette kezét a legény vállára.
- Peig nem vónék utolsó. Nem tudhatod, nem-e többet érök, mint a Rozi...
És két fehér telt karjával átfogta a nyakát. A legény szabadkozott, de a forró asszonyi kar magához láncolta. Antal látta, amint a szájuk egymáséhoz közeledik és az öccse viszi a feleségét a szalmazsák felé, amint napközben ő szokott heverészni. Hallotta még, amint odazuhannak a zörgő szalmazsákra, aztán befogta a fülét, lehúnyta a szemét és botorkált az ágya felé.