Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 3. szám · / · Sásdi Sándor: Nyolc hold föld

Sásdi Sándor: Nyolc hold föld
I.

A bölcsőben nyöszörögni kezdett a gyerek. Az ágyról lenyúlt az asszony és ide-oda ringatta a bölcsőt. Álmos hangja összefonódott a bölcső ritmikus mozgásával.

- Csss, csss...

De a gyerek nem lett csöndesebb. Sőt a nyöszörgésbe a sírás erősebb hangjai vegyültek. Az asszony mellett felébredt a hektikás ember is.

- Szoptasd meg a Mariskát - mondta száraz recsegő hangon és áthajolva az asszony testén, hatalmas slejm-tócsát köpött a szoba földjére.

Az asszony ülő helyzetben megkötötte derekán a vászon-alsószoknyát, aztán nyújtózkodni kezdett. Széles ásításra hasadt fel szája, de nem is fejezhette be a jóízű ásítást, mert a szemközti fal mellett levő ágyról átkiabált a napa.

- Hallod, Kati, ne rékasd már azt a kislányt!

A menyecske lába még a jó meleg dunyha alatt vol.

- Minek ríkatnám - felelt vissza. - A kis hasa fáj, arrul meg én úgy se segíthetek...

A napát most már elfutotta a méreg.

- Fáj ám a... majd mit mondok... Csöcsöt akar a szegény. Talán ha én kelnék föl, osztán a kiszáradt mejjembűl megszoptatnám, az teccene...

A menyecske mezítelen lába kerülgette az ura köpéseit. Kioldotta a bölcső madzagát és a nedves párnáról felvette a síró gyereket. A sírás lassú nyöszörgésbe olvadt, majd teljesen elcsendesedett. A falánk kis száj mohó cuppogása hallatszott csak. A menyecske ott ült az ágy szélén és nézte a lassan ketyegő faliórát. Ahogy a homályban kivehette, talán öt óra lehetett. Fázott, didergett a kora februári reggelen és dühösítette az, hogy mindenki olyan jóízűen szuszog a meleg párnák alatt. - Egyen meg a fene benneteket - gondolta mérgében -, éppen csak én veszkődjek ebben a hidegben? - Átszólt a napához:

- Aztán ugye? Az istállóba is én menjek? A Julcsa már két napja készülődik a borgyazáshoz, talán a ténsúr, a Laci is főkehetne megnézni az istállót.

A napa egyszeriben megrázta az urát.

- Hallod-e embör, hallod-e! Embör, hogy az Isten tegyen csodát veled, hát igazán nem halló? ... Kőlj fő! Hát a Julcsa? Az is az én gondom lögyön. Kőtsd föl a gyerököt is. Az etetés idő is itt van már...

Az öreg paraszt szó nélkül kiszállt az ágyból. A derengő ablaküveget nézte.

- Vérrad, vérrad - mondta félig önmagának.

- Má mér ne vérranna - így vissza a felesége. Ötre jár, hát vérradhat már? Bezzeg hallottam én éjfélt is ütni. Ez az istentelen hátfájás nem száll ki belülem. Hallod, embör, megnyomogathatnád egy kicsit a derekamat.

Az ura vastag kapcát húzott a lábára, aztán felcsatolta a bocskorát. Odaállt az ágy mellé és a kiszáradt öregasszony derekát, vállát nyomogatta csontos kezével. Amint ide-oda járt a nagy ököl, néha felnyögött az asszony.

- Ott, ott...csak még... jaaj, de csak ne sajnáld...

A menyecske megigazította a párnákat a bölcsőben, aztán visszatette az alvó kislányt. Egymásután vette fel a szoknyáit. A durva vászon fölé egy sárgult gyolcs-alsószoknyát, erre egy össze-vissza foldozott pargettszoknyát, legvégül a piros pettyes karton felsőszoknyát. Amikor elkészült, nem állhatta tovább és odament a harmadik ágyhoz, amely a sporherd mellett állt.

Megrázta az ágyat, hogy a száraz deszka recsegni kezdett.

- Osztán most már igazán kibujhatsz te, istentelen - kiabált a legény sógorára. Hát a Julcsa, hallod-e?

A legény egyszeriben ledobta magáról a dunyhát. Ingben-gatyában állt a szoba földjén. Nyújtogatta a két karját, de a szemét alig tudta nyitva tartani. A menyecske nem állhatta nevetés nélkül.

- Majd hozok mingyárt gyujtót, hogy fölpiszkáljam a szemedet. Biztosan megint éjfélkor feküdté le, te iszákos...

És tréfásan megrázta a legény bozontos, fekete haját. De Laci a most-ébredtek nyers haragjával förmedt rá.

- Ne macerálj, te koszos, mert beléd rúgok...

- Rúgsz ám a Kanász Máriba - feleselt vissza a menyecske. - Ahhó van jussod, tudom, hogy ahhó jársz ősz uta...

A legény száján már a mázas korsó volt. Két pofára vette a vizet, aztán a teknő fölé állt mosakodni. Rá-rábukott a két összetett tenyerére egy kis vizet, aztán kente a képére. Ahogy ezzel elkészült, felhajtott az ablakdeszkán álló pálinkás üvegből. És már ment is az istállóba.

Az apja még ott nyomogatta az öregasszony hátát, aztán az is felhajtott a pálinkás üvegből. A nyöszörgő öregasszony hirtelen elfelejtett hátfájást meg minden egyebet.

- Azt tudom, a pálinkás üjeg eszetekbe jut. Csak eresztitek le a széles torkotokon a drága italt. Szerdán egy hete hoztam zsidóéktul egy pintet, aztán félig az üjeg. Csak tunnám, hogy miből tellik. Bekereset semmi sincs. Annak az egy-két tojásnak meg tiknak az árát, amit én viszek a piharcra, azt isszátok el, istentelenek...

A beteg is felült az ágyban.

- Keed meg úgy beszél édösanyám, mintha a kódus is urabb vóna nálunk...

- Beszélj, beszélj vénasszony - dörmögött az öreg és indult gatyában, ködmenben az istállóba. De alig, hogy a kilincsre teszi a kezét, benyit a Laci. Igen ravasz ábrázattal kérdi:

- Aztán, mondja keed édösapám, hány darab jószágja is van az istállóba?

- Csak úgy tudod, mint én. Két ló, a csikó, két tinó, meg három tehén.

- Aztán nem jó tudja keed. Mer, hogy a bikaborjút kifeledte. Peig az is van. Még hozzá olyan cifra, mint a hímöstojás. Bizom a Julcsa...

- Szűzanyám - kiált közbe az öregasszony. - A Julcsa? Hát megborgyazott?... Osztán bikaborjú?... Aaa, aaa... a Julcsa. Siessünk megnézni... Hallod Kati, bikaborjú. Ugye mondtam én? Nagyon vastag vót az a tehén! Osztán meg az ideje sem vót ki. Húshagyókeddre tellett vóna ki... Csak szerencsét aggyon hozzá az Isten...

Mind sietett ki az istállóba, csak a hektikás ember maradt az ágyon. De az is felült és nézett ki az ablakon, mintha azzal is könnyebbítene kíváncsiságán, hogy az istálló felé nézhet.

A felesége jött vissza legelőbb. Boldog mosoly fényesedett a képén.

- Na, Antal, aszondom ez aztán borgyú. Vélekszel-e a Rab Gáspárék két év előtti borgyújára? Hát aszondom, az semmi ehhez. Úgy tekinget az már most is, mintha féléves vóna. Megáll a lábán. Az Istennek sem akar megfekünni az anyja előtt, hogy legalább a korpát lenyalja róla...

Antal sárga, beesett képén széles és boldog mosoly települt meg.

- Megnézem én Kati azt a bikaborgyút. Hozzad el a nadrágomat, kapcát meg papucsot. Nem vagyok én még annyira nyeszlett, hogy az istállóig el ne tudjak kecmeregni...

- Mész ám az anyád hitibe - pörölt a menyecske. - Nem megmondta a doktor, hogy a házbu ne moccanj. Az kőne még, hogy ebbe a hidegbe spacirozni induj... Borgyú, aztán borgyú; mit is néznél rajta?...

De Antal már rángatta kiszáradt sovány lábszáraira a fekete bársonynadrágot...

- Megnézem én Kati. Ne lármázz, ne óbégass itt a fülembe, mert én úgyis megnézem. Hogy a doktor mit mond, az meg nem szentírás. Monta azt is, hogy külön tányérbul egyek, külön vászonba törülközzek, meg csészébe pökjek... Hát meg, hogy vizes kendőt kössek a mejjemre, meg, hogy nyitva lögyön az ablak... Hát ezt mind nem elmondta füled hallatára? Kukacok eledele vónék réguta, ha megfogadom. Hallod, mint bolond a doktor. A sok könyv, amit körösztül tanúnak, evöszi az eszüket... Mondta neköm a harctérön a szakaszveztő, az Ullmann, peig zsidó vót, osztán kitanút, esze vót, hát aszongya: a mejjbajru az istálló levegője a legjobb orvosság, merhogy megöli a tüdőbe a bacillusokat. Szórul-szóra így mondta: bacillus. Hát én most ki is megyek az istállóba...

Botra támaszkodva, roggyadozó léptekkel indult el Antal. A felesége felvette a bölcsőből a kislányt és az ablakhoz állva nézte az istálló felé kecmergő urát. A nagydarab ember görnyedten, beteges vonszolással ment a fagyos úton. A menyecske nézte, nézte, aztán csak kibuggyant szemén a könny. Melléhez szorította a pityergő porontyot.

- Hej kislányom, de korán is bús árvaságra jutsz...

Már jött is visszafelé Antal. A vastag botra támaszkodva lépegetett, de egyszerre csak megcsúszott a síkos úton és hanyatvágódott. Kati sietősen a bölcsőbe fektette a kislányt és futott az uráház. Nagy pöröléssel vezette be az ajtón...

- Jaj, má jaj, te Antal... De csak igazán nem vagy eszeden. Még, hogy az istállóba mén, mer, hogy az a lúdmájon hízlalt zsidó mi az istennyilát is mondott... Hát most csak egy-kettőbe vissza az ágyba... Hozom az édös-téjt...

*

Lerángatta az uráról a ruhát, lábbelit. A beteg szótlanul tűrte a pörölést, gondozást. Melle hangosan zihált, az arcán tűzpiros folt gyúlt ki. Amikor a kékhuzatú dunnát ráterítette a felesége, hirtelen köhögési roham támadt rá és minden köhintésnél vastag vértócsát bukott a párnára. A menyecske halálra-ijedten feltépte az egyik ablakszárnyat. Kiáltozott az istálló felé:

- Nyanya, nyanya... siessen keetök, az Antal vért... hamar... hamar...

Az öregasszony lármázva nyitott be.

- Mit óbégatsz, mi lőt... talán a ház ég?

Akkor meglátta a véres ágyat. Összcsapta két kiszikkadt tenyerét.

- Úrjézus, ne hagy el... Antal, édös fiam. Jaaj magzatom mingyár meghal...

Tétován kapkodott ide-oda. Mint a kotlós a szárnyával, csapkodott a két karjával. Védeni akarta a csibéjét. Elhajtani a láthatatlan ellenséget. Dühösen kiáltott a menyére.

- Mit állsz ott, mint a szőllőkaró? Fuss hamar az öntőasszonyért...

Mire Ágnes néni, a javasasszony, megjött, már elcsendesedett a beteg. Az anyja törülgette a véres állát és simogatta csapzott, sűrű haját.

- Lásd-e, lásd-e, Áglis - mutatott a lehúnytszemű emberre - megen csak utólérte...Már asztuttam kiszáll belüle a lélek... Hoztál-e viaszt, Áglis?...

A javasasszony előmutatta fekete kendője alól a viaszdarabot.

- Hoztam gyerököm, hoztam. Megöntöm az Antalt. De van-e tűz?

- Ég itt a sporherdbe, mer kolompért főzünk frustukra - mondta a menyecske és futott egy lábasért.

Ágnes néni ledobta a kendőjét és hozzáfogott fontos teendőjéhez.

A sporherdre tett lábasba beledobta a viaszdarabot és miután hétszer elmondta a Miatyánkot, hozzákezdett ahhoz az imádsághoz, amit örökbe kapott az anyjától: "Fűben, fában az orvosság" mondta hangosan, a többit magában pusmogta, nehogy még ellessék tőle. Féltette ezt az imát, mint valami kincset. Igaz, hogy volt már eset, hogy valamelyik falubeli asszony két zsák búzát is ígért érte, ha rátanítja, de Ágnes néni hajlíthatatlan maradt. Őneki is halálos ágyán mondta el az anyja. Az anyjától tanulta az "öntést", növényekből az orvosságkészítést is. És ez az örökség többet ért, mint bármely kincs. Ágnes nénihez a hetedik járásból is jöttek a páciensek, sőt kliensek is, mert a gyógyításon kívül egyébre is jó volt az Ágnes néni tudománya. Legényt a lánnyal össze tudta boronálni - ehhez csak mindkettőnek a zsebkendője volt szükséges -, a hűtlen férjet vissza tudta édesgetni a hitvesi ágyhoz - ehhez viszont csak a bajuszából kellett hét szál - és még ki tudná számát az Ágnes néni csodatevő hatalmának. Néha a városból kalapos dámák is eljöttek hozzá, nagy pénzekkel fizettek. A baj csak az volt, hogy Ágnes néni ahogy kapta, úgy el is itta a pénzt. Ezenkívül a pénzt sem ismerte és, aki tudta ezt a gyengéjét, az cudarul becsapta. Különösen könnyű volt ez a nagybankós világban holott Ágnes néni még az egyforintos számításnál tartott.

... A viasz sisteregve olvadozott a lábasban. Ekkor Ágnes néni vizet öntött egy nagy üvegpohárba, köténye szélével megfogta a lábast és a beteg ágyához ment. Feje fölé tartotta a poharat és - miközben szorgalmasan mondta az imát - az olvadt viaszt beleöntötte a vízbe.

A fantasztikus alakot öltött viasztömböt mohó kezekkel szedte ki a pohárból és az ablak felé tartotta.

- Lám megmondtam a múltkor is. Elszáraztik ezt a szegény Antót. Valaki fölvette a lábnyomát, oszt kemencébe tette. Ez meg itt sorvadhat szegény az ágyon. Níd csak te Panni - fordult az öregasszonyhoz -, tisztára meglátszik itt a viaszon. Ehun a papucstalp. Amott meg egy asszonyforma látszik. Ipegg olyan horgas orra van, mint Kánfor Bözsének. Mer látod, nem felette el mái napig se, hogy azt a patikás lányát nem vette el az Antal. Olyan igaz az, mint Mária szeplőtelensége, hogy felszette az Antal lábnyomát, aztán kemencére vetette.

Megfogta a beteg hideg kezeit.

- Nem kell búsulni szógám. Majd az Ágliska néni kikúrál. Itatót készítök, aztán egy hunapra rétimögbe szánthatsz a Hosszi-dülőbe:

Mikor meglátta a tejsbögrét, rákezdte:

- De csak ne édöstéjt igyál, nem embörnek van az. Jó vörösbort kortyingass. Minnél többet, annál jobb. Többet ér az ételnél. Attul erősödsz...

- Látod, Áglis - mondta az öregasszony -, a minap meg, hogy elhoztuk a doktort, az meg aszongya, csak furtonfurt édöstéjt igyon...

- Hát, ha már doktort is hiattatok - vágott közbe sértődötten a javasasszony -, mi szükség vót még énrám is. Ha ahhó van a bizadalmatok, hát csak kínozzátok ezt a szegény embört. De, ha meg köll mondani, hát a Szilvási Nanit nem-e én gyógyítottam föl, meg a Hangya Vendelt, meg a fösvény Gergőt, mind halálán vót má. Az én tudományom is csak Istentű van, mind az orvosé, de az imádság csak többet ér az Isten előtt, mind a sok keserű itató, mit a patikába annak...

Künn a konyhában megkapta Ágnes néni a jó darab szalonnát, meg egy kendőbe kötve kukorica-lisztet is. Annyira meg volt elégedve, hogy még a friss-borjas tehenet is meg akarta önteni.

A beteg minha elszundított volna. Kati a terítetlen asztalra odatette a tál héjjas-krumplit, a kenyeret, meg szalonnát. Ott ültek mind az asztalnál Laci mégegyszer elmondta, hogy-mint volt, amikor reggel kiment az istállóba, az öregasszony meg a nagy ijedségről beszélt és átkozta Kámfor Bözsét, hogy "megrontotta" a fiát.

A beteg felült az ágyon.

- Hallod Kati, vizet ihatnék...

A hangja recsegett, mint mikor a pincegádorban ráütnek a hordóabroncsra.

Az apja odafordult hozzá.

- Gyerök, hát baj vót megent? Ne búsulj, rossz vér vót az. Ki kellött gyünni annak, megkönnyebbödsz most, meglásd.

Antal a szájára szorította a kancsót és mohón nyelte a vizet. Az apjának nem is felelt.

- Tedd ide mellém Mariskát - mondta a feleségének.

Amikor a kislány kövér kezecskéivel ott babrált bajusza körül, még mosolyogni is tudott.

Délutánra ismét eljött Ágnes néni. Sörösüvegben hozta az itatót. Imádkozott a beteg ágya mellett egy verset, aztán leült a padkára. Viasztól összeégett kezeit melengette a sporherd-ajtónál. A fekete menyecskekendő alól kilátszott hurkára csavart őszes haja. Fénylett a disznózsírtól. Ráncos töpörödött arca pirosra volt festve. Kati nem is állhatta incselkedés nélkül.

- Áglis néném a keed orcája máma is csak olyan, mint a pünkösdi rózsa...

Ágnes néni az alsószoknyájába fújta az orrát.

- Hej fiam, dehogy olyan. Meg köll öregedni, hejába! De a nyanyád a mondhatója, milyen lány vótam én... A slingölt alsószoknyám ringását száz legény is leste.

Aztán hirtelen másra terítette a szót.

- Osztán azt hallottátok-e, hogy a Pöndőék násznépe éhesen gyütt haza a lakodalombul. Szegény Vera annak sem vót érdömös hetedik határba menni férhő. Igaz, igaz, szép lány vót, gazdag is, de elmúlt annak az ideje, hogy annyira mustrálgasson a lány. A dombai legény, taval nem kellött neki. Hej, fiaim, peig az derék szál embör vót. Olyan sárga cipője vót, akár a főbírónak, de meg birtok is vót otthon dosztig. Evvel meg csak megjárta szegény lány. Farsang első hetibe, hogy odavótak Sumonyba háztűznézőbe, tisztára bolondot járattak velik. Most tudódott ki, hogy a nagy búzás kádak alul zsuppal vótak megtőtve, osztán csak fölibe öntötték a szömöt. A birtokra is sok adósság van bekebelezve, a férjhő ment lányuk meg a jusst se kapta ki. A Varga Naca aszongya, peig az nem szájjas asszony, hogy jólakást se kaptak a lakodalomba. A bor tisztára vizes vót, de még fehérkenyeret is alig tettek elébük...

Közbe bejött Imre gazda az istállóból.

- Jól fölvágták a nyelvedet Áglis, a Szűzmáriáját neki. Hát arrul tunná-e még mesélni, amikor szőllőéréskor kijártá hozzám a gunyhóba.

Ágnes néni kacéran fölvetette a fejét.

- Tréfás embör vagy méi nap is, Imre. Osztán ha jártam, jártam. Jó vót az mind a kettőnknek...

- De én most má mögyök is, mert a tikokat nem zártam el...

Lassan sötétség szállt a szobára. A spőrherd ajtaján esett csak ki egy fényfolt és ide-oda ringott a szoba földjén. A menyecske az ura ágya szélén ült, egyik lábával a bölcsőt ringatva.

- Ehetnék már, asszony. Vacsoraidő vóna - mondta csendesen az öregember. Saját termésű dohánnyal tömködte a pipáját és kegyetlenül fújta a füstöt. A beteg köhécselt.

Az öregasszony hangja rikácsolón támadt az urának.

- Hát annyi eszöd van, hogy arra a hektikás embörre fújod a füstöt. Hogy a kórság törne ki avval a pipával együtt Annak mindig füstöni muszáj...

Asztalhoz ültek. A kis lámpa gyér világossága rásütött szomorú, kifejezéstelen arcukra. Nagyokat nyeltek a hagymából meg a szalonnából. Téli időben ebédelni nem szoktak, minthogy a nap rövid, dolog meg nincs, már pedig a henyéléshez kétszerű étkezés is elég.

- A gyerök meg hun van megent? - kérdezte az öreg.

Az anyja mindjárt védelmébe vette.

- Hun vóna? Az istállóba, szegény. Gyönyörködik az most a bikaborgyúba.

A menyecske gyűlölködő tekintettel nézett az anyósára.

- Keed meg ippen eltalálta. Régen nincs az már az istállóba. Gyönyörködik az Kanász Roziba, de nem ám a bikaborgyúba. Azt beszélik már a faluba, hogy sógorasszonyom lesz a Rozi. A börtöntőtelék Gáspár lánya. Keetők meg csak tűrik ezt a cicázást. Oszt, ha baj lösz, győzöm majd hallgatni a sopánkodásukat.

Jó ideig csend lett. Akkor megszólalt az öregasszony:

- Ne lásd te a bút azon, hogy kit vösz el az én fiam. Lesz annak magáhol való esze. Benne van már a korba, járhat a lányok után.

Lefekvésre került a sor, de a Laci gyerek csak nem jött haza. Az öregek már aludtak az ágyon, a menyecske a rokka mellé ült, kendert fonni. Közben folyton nézte az órát. Kilenc óra lett, akkor vetkőzni kezdett. Elfújta a lámpát, aztán odafeküdt az ura mellé. A beteg felébredt. Mikor érezte maga mellett a meleg asszonytestet, arrafelé fordult. Sovány kezét átfektette az asszony hátán és magához húzta. Kicserepesedett, tüzes száját a felesége hűvös arcához szorította, aztán szorosan rátapasztotta annak szájára. Ernyedt keze a gömbölyű mellek ruganyosságával enyelgett. A menyecske odébb húzta fejét.

- Nyughass már Antal. Nem értő... Csak ölöd magadat... beteg vagy te... Ne nyaggass... Nem szabad neked...

De az ura annál forróbban csókolta.

- Nem vagyok én még holt. Az urad vagyok, ha beteg is vagyok.

A menyecske megadta magát sorsának. Minden tagján érezte az ura csontjait. Tizenkettőt ütött az óra.

- Úrjézus segíts meg. Éjfél van - gondolta magában és hirtelen az az érzése támadt, hogy egy csontváz ölelgeti. Hidegülő teste felett lihegett, hörgött az ura. nem tudta a rémület sikolyát visszafojtani torkán.

- A halál...

A beteg ember csontos öklével belesújtott az arcába.

- Ne, te rongy... cudar... eredj mellülem. - És rúgta odébb az ágy szélére. - Sohasem köllöttem neköd. Köllött a háromfertálos birtokom, de most már dugná a koporsóba. Mindég utáltá, mert cafat, utolsó vagy... de megtanítalak én...

És már dühösen emelte újra a csontos öklét, ekkor azonban nekitámadt a köhögés és rázta kegyetlenül kiszikkadt testét. A menyecske a szalmazsák szélére húzódva zöpögött. Mégis, nem volt szíve hallgatni a keserves köhögést és leszállt az ágyról. Meggyújtotta a mécsest és egy bádogkanálban mézet hozott.

- Na, Antal, ez majd megkönnyíti a mejjedet...

A beteg lassan szopogatta a kanálból az enyhítő édességet, a menyecske addig ott állt fázósan a szoba földjén. A sírástól égtek a szemei és minden tagja sajgott az ura rúgásától, ütésétől. Nézte a soványarcú, göthös embert és befelé-kínlódásában fölrévedt benne a gondolat:

- Bár meghalna már reggelre...

Szótlanul vette el az üres kanalat, már a mécsest akarta elfújni, amikor belépett Laci. A kalapja, kabátja fehér volt a hótól. A menyecske bámészan meredt rá. A piros száj felett kunkorodó hetyke kis bajuszt nézte, a fekete szemek ragyogását és a fiatalos arc felhevült forróságát, amelyen látszott, hogy nemrég asszonyszáj dédelgetése tüzesítette. Aztán a fakult tükörre siklott a menyecske tekintete és látta a maga elgyötört, fázós alakját, amint egy szál vászonszoknyában didereg. És az ágyon a hullafejű embert a betegség sárga elernyedtségében. Arra gondolt, hogy Laci bizonyosan most szökött el a Kanász Rozi ágyából és egy pillanatra nyers szemérmetlenséggel felrémlett előtte a két fiatal test nagyszerű ölelkezése. Aztán arra gondolt, hogy most újra oda kell feküdnie az ura izzadó, büdös teste mellé és menekvésszerű mozdulattal lépett odébb az ágytól. A legényt figyelte, amint egymásután dobja le a kabátot, mellényt, lehúzza a csizmát, lecsavarja a kapcarongyot, aztán ülőhelyzetében leveti a nadrágot. Olyan figyelmesen nézte, mintha először látná mindezt. A legény, ahogy elkészült, felvetette fejét és szeme összetalálkozott a menyecskéjével. Zavarba jött és éppen csak, hogy mondjon valamit, elkezdte:

- Ha el nem áll, hát reggelre olyan szánút lesz, hogy na!

- Osztán mi örömöm benne? Ha lesz, lesz... A Kanász Rozi széles fenekit megszánkóztathatod majd. Én meg csak innen az ablakbul, a betegágy mellül, leshetem a havazást...

Laci már fejére húzta a pirosstráfos dunnát. A menyecske hosszút sóhajtott, aztán elfújta a mécsest.