Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő
Ez a két művész a legteljesebb képviselője - egyben megalapítója - annak, amelyet impresszionizmus néven ismerünk. A szegényes magyar művészeti irodalomban vajmi kevés szó esett róluk eddig. A Révai-cég abban a monográfia-sorozatban, amelyben tavaly egy-egy Gauguin-nal és Cezanne-val foglalkozó kötetet adott ki, most közrebocsátja Claude Monet és Camille Pissarro monográfiáját is. Nem változtat a cselekedet érdemén, hogy mindezek a memográfiák francia munkák fordításai, mert általában jeles és hozzáértő írók művei.
Monet monográfiájának Camille Mauclair a szerzője, ki az impresszionizmusról egy nagyobb munkája mellett több kis könyvet is írt. A tizenkilencedik század harmadik harmadának francia művészeti mozgalmait kevesen ismerik olyan alaposan, mint ő, ki mint kortárs bizonyos fokig részesük is volt s szereplő főalakjait személyesen ismerte. Könyve mindenképpen alkalmas arra, hogy a tájékozódásra vágyakozó laikus számára megtisztítsa és átlátszóvá tegye az impresszionizmusnak meglehetősen zavaros fogalmát. Az impresszionizmus lényege szerint a természeti jelenségek váltakozásának ábrázolása. Nem azé, ami megvan és megmarad, hanem aminek az élete csak néhány pillanat, azután elillan. A fény váltakozása, erejének fokozódása vagy csökkenése, az oka annak a színváltakozásnak, melyben a természet és részei szemünknek megjelennek. A fény mennyisége szerint látszik egyugyanazon fatörzs barna, fekete, kék vagy piros színűnek. Míg az impresszionizmus előtti művészet a tárgyak és jelenségek állandó színeződését igyekezett színváltozataikból kiválasztani, az impresszionizmust a dolgok állandó színességénél - a couleur locale-nál sokkal inkább érdeklik a dolgoknak a fény okozta rövidebb tartamú színállapotai. A pillanatnyinak és alig megfoghatónak ez a vadászása tette az impresszionizmus központi témájává a levegő ábrázolását. Monet volt az, aki ebben legtovább elment és mindenki más, aki utána levegőt festett, csak követője.
Mauclair kitűnően megmagyarázza mindezt, sőt azokat a tudományos elméleteket is szétfejti, melyek az impresszionizmus törekvéseit igazolják. Egyúttal kitekeri a nyakát egynémely babonának, elsősorban annak, hogy Monet művészetének Chevreul és Helmholtz színelméletei és optikai felfedezései lettek volna a megindítói. Monet sokáig nem is tudott róluk mint ahogy művészeti irányát sem ő keresztelte el impresszionizmusnak s mint ahogy soha eszébe sem jutott művészetének elméletét kifejteni. Kár, hogy a mester életét annyira vázlatosan beszéli el Mauclair. Sok abban különösen művészek számára a lelket megerősítő tanulság. Mauclairt azonban az embernél jobban érdekli a művész s a művészben is az, ami belőle elméletben kifejezhető. Az értékes szövegnek méltó kísérője a negyven melléklet, mely Monet óriási oeuvrejének legjellemzőbb darabjait mutatja be. A képek minden jel szerint Párizsban készültek; erre vall, hogy ötnyelvű feliratuk között éppen csak magyar nyelvű nincsen. Egyébiránt a rész-mélynyomás technikájával készültek s ennek a sokszorosító eljárásnak minden előnye és hátránya megérzik rajtuk. Előnyük: a bársonyos tónus. Hátrányuk: a valeurök kihagyása a legjobban megvilágított és legsűrűbb árnyékú részek között.
A Camille Pissarroról szóló kis monográfiát A Tabarant írta. Kevésbé ismert neve az újabb francia művészeti irodalomnak, de szintén igen jól tájékozott író. Mauclair-rel szemben ő inkább művésze élete folyásának megrajzolására veti a súlyt. Az elméleti fejtegetést kerüli. Folyamatos elbeszélése során megelevenül az impresszionista festők egész kora és benne kegyetlenül küzdelmes életük sora. Nincsen meghatóbb és fiatal művészekre nézve tanulságosabb és lelkesítőbb, mint azoknak az embertől-Istentől elhagyott, mindenfelé kicsúfolt, nyomorgó és éhező művészeknek élettörténete. Pissarróé a legmegindítóbbak egyike, mert társainál is kevésbé felvértezve indult az életnek s mert különösen finom és érzékeny lélek volt. A küzdelmet egészen ifjan kellett megkezdenie, előbb szüleinek ellenkezése, majd a közönség és a kritika teljes érzéketlensége ellen. Már huszonkilenc éves volt, amikor első képe bejutott a Salonba. Attól fogva száma nincs azoknak a festményeinek, melyeket az évek során ugyanaz a Salon visszautasított. Corot volt az első példaképe, Monet a második, a pointillista Seurat a harmadik. 1885 utánig koldusi nyomorúság a sorsa a hatgyermekes apának. Tabarant Pissarronak egész sor kiadatlan leveléből közöl megható szemelvényeket, melyekből a mester nagy nyomorúsága, gyakran garastalan állapota derül ki. Senkinek sem kellettek képei abban az időben. A közönség a maga bestiális megrögzöttségében, a megszokott középszerűhöz való görcsös ragaszkodásában pokolian mulatott a kor élclapjaiban sokat szereplő művészfigurákon. S ugyanolyan tagadó magatartást tanúsított a hivatalos művészet is, melyet az Akadémia tagjai és a Salon juryje képviseltek. Minden fiatal művészeknek és minden nehezen boldoguló embernek el kellene olvasnia az impresszionisták küzdelmeinek történetét. Az ő sorsuk mindig tanulság és vigasztalás lesz a hasonló sorsúak számára.
Végül mindannyian boldogultak. De mikor? Amire meghaltak vagy amire megöregedtek, amikor tehát az élet ízei iránt már kevésbé fogékonyak voltak. Pissarro hetvenhárom éves lett és szép fehér pétriárkai fejét a fiatalok tisztelete vette körül. Az egész dicső nemzedéknek Monet az egyetlen élő képviselője ma. Giverny-i magánosságában állítólag ma is dolgozik, nympheon-jainak sorozatát festegeti.
A róla és Pissarroról szóló monográfiát is a kitűnő Wildner Ödön fordította magyarra. Azt kell hinnünk, hogy a kiadói hajszolás a kelleténél jobban meggyorsította munkáját. Szövegének egy és más magyartalanságát és terminológiájának nem tökéletes pontosságát csak ezzel tudjuk megmagyarázni.