Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Figyelő · / · Zenei figyelő
Ha egy színdarab sikert arat, annak ma sok jóravaló ember örül Pesten; sok derék színészcsaládnak jelenti a mindennapi kenyér prolongált biztonságérzését, ha egy-egy színház ismét "menni" kezd. Még a konkurens, a "nem menő" színházak tagjai is jóleső reménykedéssel hallják a kedvező kasszahíreket; hiszen az a fő, hogy a publikum egyáltalán megszokja ismét a színházba járást, az a fő, hogy siker legyen a veszélyeztetett front bármelyik pontján, - nehogy, Isten ments, az állások kiürítésére kerüljön a sor.
Ennek a titkos szolidaritásnak nevében, mint jómagam is színházi ember, örömmel láttam viszont a Terezina című operettnek talán hatodik vagy hetedik előadásán a zsúfolt házat s örömmel éreztem a tapsos bizsergésben, amely a nézőtér és színpad közt elektromos kontaktust teremtett, a siker levegőjét. A darab szövegében szó is esik a dologról: Fedák Sári az első felvonásban ringyes-rongyos komédiáslányt játszik, akinek az a dolga, hogy közönséget verbuváljon a vándortrupp előadására. Hogy azt mondja: "Az ember manapság egész beleizzad, míg meg tudja tölteni a színházat." Nos, Fedák asszony - hogy a valóságnál maradjunk - meg tudja tölteni; a közönség nyilván rá kíváncsi első sorban, főleg az ő kedvéért nézi meg ezt a darabot, amelynek Madame Sans Géne-szerű címszerepét látható kedvvel és becsvággyal alakítja. igaz, hogy egy kis művészi verejtékezéssel is, kivált ha éneklésre kerül a sor. Az ember néha furcsálkodva döbben rá, hogy ez az egyébként igazán nagyszerű képességekkel megáldott asszony két évtizeden át az operettnek, ennek a mégis csak zenés műfajnak, legerősebb oszlopa lehetett nálunk.
Érdekes, hogy talán még ma is az. Valami fanatikus ügybuzgalom, a komédiásmesterségnek határtalan szeretete lobog benne. Ennek és általában az ő diszharmunikus, groteszk végletekbe csapongó, korcs elemekből összerakott, taszítva-vonzó egyéniségének a szuggesztiója átcsap szereplőtársaira, de még a közönségre is. Egyszóval: Fedák még mindig a Fedák s ha a körülmények alakulása folytán ismét föltűnik az operettszínpadon, amellyel utóbbi időben már végleg szakítani látszott, - a kivételes művészegyéniségeknek kijáró megbecsüléssel kell hogy fogadja az is, aki tisztán látja súlyos fogyatékosságait.
Az alkalomszerző: Oskar Strauss Napóleon-témakörből vett operettje nem nagy igényű, de tetszetős és eléggé friss leleménnyel megkomponált munka. Strauss itt helyenként commedia dell'arte-szerű ötletességgel kezeli az operett formai adottságait s dicsérni kell a librettót, hogy alkalmakat nyújt itt-ott a finomabb zenei élcelődésre. De a durvább hatásra szánt táncos számok is az elegáns dallamformáló, a trivialitásban is ízlésességre törekvő muzsikus kezenyomát mutatják. S ha másutt nem, a hangszerelés természetesen ható fortélyosságában mindig ráismerünk a "jó" Straussra.
Az előadás sikeréből a finom, okos és derűsen kedves Honthy Hannát nem kisebb rész illeti meg, mint híresebb nevű primadonnatársát. Jól állja a bonvivant-posztot Tolnay, neki való mókás szerephez jutott Halmai és Bonaparte maszkjában illúziót keltően ágál, tombol és udvarolgat Zátony Kálmán.