Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Párizs, december közepén
Párizsban, az irodalom belső telkein és a kapcsolt területeken, amely utóbbi alatt a könyvkiadók igazgatói szobái, az éjfélutáni és cigaretta-füstben úszó szerkesztőségi boxok és a gubbasztóktól körülült kávéházi asztalok értendők, a december olyan valami, mint nálunk az iskolaév júniusa a maga sorsdöntő Péter-Pál napjával.
December idekinn, az irodalomban és kapcsolt területein, a vizsgák hónapja. Ilyenkor dől el, hogy - legalább a Ma szempontjából - a lefolyt esztendő alatt ki hogyan dolgozott? Az élet, a jövő, az irodalomtörténet, a közönség, a változó ízlés talán ratifikálja ezt az ítéletet, talán nem, mint ahogyan az iskolai bizonyítvány is csak roppant záros érvényű pátenslevele az értéknek. Párizsban a hivatott és nem hivatott testületek ilyenkor válogatnak az irodalmi termésben, rakosgatnak, rendeznek, selejteznek; ilyenkor állítják a maguk ítélőszéke elé az évközben megjelent irodalmi alkotásokat. Decemberben kerülnek szétosztásra az irodalmi díjak. Rengetek körülöttük a tülekedés, a harc és mindenekfelett: az izgalom. Most ugyan hiába magasztalná Carlyle a hallgatagságot és Maeterlinck is hasztalan próbálna magyarázni, hogy belé kell merülnünk a csendbe, ha újra meg akarjuk hallani a láthatatlan jóság és a mélységes élet szavát, amely majd elvezet bennünket a mindennap tragikumához és a rejtett, benső szépségek forrásaihoz. Hová tűnt innen most a csend költészete! Hangos, sőt visszhangos minden. Az Académie Francaise-ben is ebben a hónapban döntenek több fontos díj sorsáról; e krampuszi és Karácsony-apói ténykedésnél azonban jobban érdekeli a francia közvéleményt a Goncourt-díj dolga, amely ugyancsak decemberben jut dűlőre. És mert az Académie és a prix Goncourt még egész sereg helyezetlent hagy a legérdemesebbek közül is, illik, hogy a mellőzöttek megbékéltetésére egy és más vigasz-díj álljon rendelkezésre. Sok az eszkimó és kevés a fóka! Valami gazdasági determinizmus lehet benne, hogy akármennyi a fóka, az eszkimó mindig még több. Ami az irodalomban körülbelül úgy jut kifejezésre, hogy akármennyi a díj, aki rászolgálna a kitüntetésre, mindenkor számosabb. Hogy egy-egy ilyen díjkiosztás mennyi sebet üt! Mennyi sajgó, fájdalmas sebet, amely mind tépés és tapasz után kiált. Szerencsére az Académie Francaise-en és a Goncourt-Akadémián kívül még több aréopag van, például a Femina és a Vie-Heureuse s díjat oszt ez is; aztán ott a Poésia díja, az Annales Littéraires-é stb. A rendeltetése mindnek ugyanez, hogy a szerencsést, akinek a jury odaítéli a jutalmat, kiragadja a tömegből s rámutasson: "Íme az ember!"... Itt van, aki a rajból kivált és aki megérdemli mindazt, ami a közönség tetszésével együtt jár. Ezzel aztán beérkezett; néhány napig most csak róla lesz szó. A díjat nyert kötet pedig papírszalagot kap a potroha köré, mint valami generózus havanna-szivar. A szalagon rajt a felírás, hogy ez a könyv jutalmat kapott. A tegnap még ismeretlen, holnap már úgy jelenik meg, mint aki a hajdani Olympiászokon érdemelt babért a homloka köré... Mint Vénusz a habokból, a betűóceánból egy friss Dicsőség lép ki.
...A mi számunkra, otthon, azt hiszem szinte elképzelhetetlen, hogy a Goncourt-díj és a többi hasonló irodalmi kitüntetés dolga milyen mértékben izgatja itt nem csupán az érdekelt írókat, a lehetséges és lehetetlen jelölteket, a valószínű és a valószínűtlen nyerteseket, hanem az újságokat is, az újságírókat és - túlzás nélkül merem állítani - magát a nagyközönséget. A kép talán nem igen hízelgő, de az érdeklődés intenzív voltát sehogy se érzékelhetném meg jobban, mintha azzal vetem össze, ami egy-egy derby várható nyertese körül szokott kialakulni. Nagy szó ez az irodalom szempontjából, ugye? Hiszen a derby: játék, tehát már eleve érdekes és izgató. Holott az irodalmi díjaknál elvégre mégis csak az érdem a döntő, s a játék benne: elenyészően kevés. Aztán a derby-díj rendszerint pár százezer frank. Míg az irodalmi díjak!... A prix-Goncourt a maga szegény tízezer papírfrankjával olyan jelentéktelen, hogy a zöld gyepen ma már nem is akad ily potomsággal dotált futam. Sebaj. Hiszen mégis csak kell, hogy legyen valamelyes különbség a Turf és Irodalom, a versenyparipa és az íróművész között... Ez nem panasz. Sőt. Ha a sovány díjak ellenére is ekkora most az izgalom, ily vérmes és lihegő az érdeklődés, ez arra vall, hogy van még az egész mögött valamelyes eszményi tartalom; mint amikor a költő egy szalagot nyert csupán, de azt legalább az imádottja kezéből. Ez a cseppnyi pislákoló eszményi tartalom: talán még ez a legvigasztalóbb az egész történésben.
... Nem is kell hogy úgynevezett irodalmilag képzett társaságba kerüljön az ember, sznobok és sznobinettek közé (akik már túl is vannak a témán és ismeretlen dimenziók ismeretlen problémáit fejtegetik), a mindennapi élet emberei között is erről hallani. Tegnapelőtt az autóbuszban a pékem, aki tudja rólam, hogy valamelyes közöm van ahhoz a betűhöz, amit az újságban árulnak, amikor egymás mellé kerültünk a kocsiban, megtisztelt vele, hogy nem Loncheur úr moralitása és nem az új adójavaslatok felől kérdezte a véleményemet, hanem:
- És mit gondol? Ki fogja megkapni a Goncourt-díjat?
Oly hangosan kérdezte, hogy a szemben ülő útitársak is felneszeltek. Biztosan azért volt ily hangos, hogy elkérkedjék az irodalmi érdeklődésével, és talán, hogy valaki olyannal beszél, akinek e kérdésben illetékessége van, vagy legalább is: véleménye lehet. Roppant elszégyelltem magam. A szemközti padról két úrinő szempárját éreztem magamon pihenni, kíváncsian, fürkészőn, majdnem követelően: "na, mondja már, mondja!" ... Még azt hiszik rólam, valamelyik aréopag-ba tartozom! Irtózom az ilyen látszatoktól és a mindig kisértő köpenikiádáktól.
- Borzasztó huzat van itt - feleltem. - Apropos, igaz hogy Önök pékek rövidesen megint felemelik a kenyér árát?
... Ez a kenyérkérdés azonban, úgylátszik, egyáltalán nem érdekelte az útitársakat. Egyik a másik után újra az újságjába horgasztotta a fejét. A pék és én pedig megint két merőben érdektelen ember lettünk, s határozottan éreztem, amint lassan-lassan ránkborult a közömbösség láthatatlanná tévő varázsköpenye.
- Miért érdekli magát a Goncourt-díj? - kérdeztem most már halkan a péket.
- Mert a díjnyertes könyvet mindig megveszem.
Úgy van. És ez is a fontossága, az értelme, az igazi értéke ezeknek az irodalmi díjaknak. Nem az erkölcsi siker, nem is hogy a koszorús írót nagyobbá teszi, mint a koszorúzatlant. A Goncourt-díj és a többi hasonló, mindenekelőtt a kereskedelmi sikert jelenti. A Goncourt-díjat nyert könyvet holnap ezer és ezer példányban fogják elkapkodni, s pár nap múlva rákerül a címlapra az a mágikus jelzés, hogy az első százezer példány elfogyott; a könyv most indul a második százezer felé... Az így beérkező szerző - és ezt mutatja, hogy a Goncourt-díj körül nem történik nagyobb igazságtalanság - a máról-holnapra meghódított előkelő helyét mindig tartani is tudja. Talán volt a versengők között nála különb, akinek művét véletlen el se olvasták a bírálók; talán belejátszott az ítéletbe holmi protekció is vagy más "combinazione", ravaszkodás és miegyéb, mégis, kétségtelen, hogy eddig még mindazok, akik Goncourt-díjat nyertek, csakugyan jelességei is voltak az új francia irodalomnak, s a helyüket nagyszerűen tartani tudták az újakkal szemben. Nau, Léon Frapie, Tharaudék, Farrére, a Leblond testvérek, René Benjamin, Miomandre, Béraud, Mac Orlan és a többiek - talán az egyetlen Maranról nem lehet még véglegesen beszélni - bizonyára kiváló legények. Az a körülmény is, hogy nem titkos pályázatokról van szó, hogy az ítélet az egész olvasóközönség ellenőrzése alatt áll, hogy a pajtáskodás itt aránylag igen keveset tehet, hogy csupán már könyv alakban megjelent művek jöhetnek számba, hogy a díjnyertes nem lehet már ismert, beérkezett szerző, - mindez felettébb hozzájárul a díj népszerűvé tételéhez. A díj odaítélése körül nem a szalonok és nem is a boudoirok a döntők. Valami nagyon egészséges, demokratikus ellenőrzés alatt történik az egész és mégis menten mindentől, aminek köze lehetne a mobhoz. Az élet találkozik itt a művészettel; a legelvontabb a legkonkrétebbel; a l'art pour l'art embere az utca népével. Talán innen a Goncourt-díj rendkívüli prestige-e. Ez a prestige akkora, hogy a ragyogásából jut néhány sugár azoknak a könyveknek is, amelyek szintén jelölve voltak a díjra és legközelebbről szorongatták a szerencsés nyerőt. - Egy könyvkiadó azt indítványozza most a kollégáinak, állítsák ki a díjat nyert művet a kirakatukba úgy, hogy mint valami központi égitestet, csillagszerűen veszik körül a többi versenytársak, amelyekre szintén esett pár szavazat. Ezek valóságos udvart alkotnának a boldog nyerő körül. Hajbókolnának előtte. A közönséget így biztosan jobban érdekelnék a mellőzött könyvek is; megvenné őket... Mikor a bibliai József megfejtette az álmot, mit jelent, hogy a tizenegy csillag meghajlik őelőtte, a Nap előtt, aki köztük az első, a testvérei bosszúból eladták. Itt ennek most a megfordítottját akarnák a könyvkereskedők, hogy József - a díjnyertes és központi égitest - segítsen eladni a testvéreit.
Femina, Vie Heureuse, Poésia, Annales és mennyi más díj még, - a célja mindnek ugyanez: egy kis hűhót csapni egy név körül és a köztudat és híresség felé lendíteni valakit. Többé-kevésbé burkolt formában, szinte minden nevesebb kiadónak van ma már egy ilyen alapítása, amit aztán a hozzá közelálló írói kör ítél oda a kiadó egyik új felfedezettjének. E díjak értéke és tekintélye persze roppant különböző. Nem szólva az Académie Francaise ítéleteiről, amelyek azonban korántsem olyan maradiak, a valóságoktól elvonatkozottak, mint az akadémiáké általában, kétségkívül a Goncourt-díj elnyerése az irodalmi igazi great event. Nagy event. Nagy erkölcsi tekintélye azonban, végső érvényben, bizonyára inkább terhes, mint kellemes az Académie Goncourt tagjainak.
Lucien Descaves és Léon Daudet, akikkel nemrégen alkalmam volt beszélgetni erről a kérdésről, valósággal kétségbe vannak esve rajta, hogyan fogják keresztül rágni magukat a rettentő tömegű könyvön - regényen -, amit egy-egy esztendő sodra hoz magával. Hogyan fognak maguknak véleményt alkotni róluk; hogyan fogják elkerülni, hogy az érdemes könyv ne szenvedjen mellőzést?
- Franciaországban - mondta nekünk Descaves - évente mintegy kétezer új regény jelenik meg, amiből, keveset mondok, mintegy ezerötszáz a be nem érkezett, még ismeretlen írók műve, olyanoké, akik valamely címen igényt tarthatnak a Goncourt-díjra. Hogyan lenne már most elképzelhető - tette hozzá -, hogy az akadémiánk összesen tíz tagja - sőt e pillanatban csak kilenc - mindezt elolvassa? Hiszen ha felosztjuk egymás közt ezt az óriási olvasmánytömeget, akkor is százötven regény esik mindenikünkre! Hát még a többi könyv, amit évközben el kell olvasnunk. És ami könyvet magunk akarunk írni. Meg ami könyvet a bírálótársaink ajánlanak, hogy véleményünk legyen róla... Minden francia szerző beküldi összes, az évközben megjelent művét akadémiánk minden egyes tagjának. A könyvtárunk úgy növekszik, hogy esztendőnként a lakásunkat kellene megváltoztatni miatta. Ez azonban, a mi kényelmetlenségünk, a kérdésnek csak egyik oldala, de itt a másik: mi történik, amikor két vagy több fiatal szerző új műve egyformán érdemes a díjra? Goncourt-díj azonban évente csak egy van. Néha három-négy-öt egyformán érdemes vetélytárs is akad. Nekem az ilyen eset aztán mindig súlyos lelkiismereti konfliktust okoz. Szeretnék az érdemeseknek úgy igazságot szolgáltatni, hogy a díját felosztjuk...
- De nem gondolja-e - kérdeztük -, hogy az ilyen felaprózással a Goncourt-díj végül jelentőségét veszti? ha egyszerre tíz díjazott író kerül ki, a kitüntetés értéke is kisebb lesz. A díj legnagyobb varázsa, azt hiszem, ebben van éppen, hogy egyetlen ember kapja, másfélezer szerző közül, s hogy a bírálók csak nehéz lelki tusa után tudnak megállapodni, ki legyen a győztes...
Lucien Descaves azonban más véleményen van: "A képkiállításokon is többen nyernek díjat. A konzervatórium vizsgáin szintén több első és második díjat osztanak ki, hasonlóan Prix de Rome is több van. Miért kellene, hogy évente egyetlen új hírességet avassunk, aki majd 200.000 példányban adja el a regényét, mialatt több vele egyformán értékes társa tovább is csak nehezen küszködik, egy új csalódással gazdagabban... Emeljünk ki a névtelenségből egy író helyett tizet. A további versenyt aztán már fussák meg egymás között, a legnagyobb akadály, az ismeretlenség, el lévén hárítva az útjukból...."
A valóság az, hogy a francia regényírás soha még nem volt olyan gazdag és sokrétegű, mint mostanában.
A regény: hallatlanul divatos. És mintha az eredeti francia regény a maga túlprodukciójával még nem is lenne elég, a fordítások özönével találkozik ma itt az ember. Orosz, angol, skandináv, spanyol regények valami láthatatlan zsilipen át áradnak ide, és Heltai Jenő "Monsieur Selfridge"-jének nagy sikere mutatja, hogy a magyar regénynek is milyen esélyei lehetnek, legalább is: ha a könyv mulattató célzatú és érdekes. Szóljunk azonban csak az eredeti francia regényről. A francia olvasó ma nem is kaphat belőle eleget. A könyv folytonos drágulása ellenére, a regény, és főleg a regény, sőt csakis a regény, soha olyan kapós nem volt, mint ma. Se fajtája, se osztályozása nincs többé a regénynek. Hol vagyunk azoktól az időktől, amikor skatulyázások voltak: romanticizmus, naturalizmus, szimbolizmus, miegymás, ami mind hadban állt egymással és egymástól vitatta a helyet a nap alatt és a közönség ízlésében. Ma, a regényben legalább, iskolák többé egyáltalán nincsenek. A szubjektivitás nagyszerű győzelmével állunk szemközt. A regény tulajdonképpen valami egyetemes kifejezési, érzékeltetési mód lett. Túl a kalandos történéseken és a "mesén", túl a pszichológiai elemzéseken és mélység-kutatásokon, a legspirituálisabb költészet, a filozófia, az elvont elmélkedés, az útleírás, az újságírás, a politikai pamflet, az exotizmus, az asztronómiai kutatás, az orvostudomány, a szociológia és mit tudom mi minden még, ami szellemi életünk megnyilatkozása, mind elsősorban ebben a formában, a regény alakjában keres kifejezést. Tulajdonképpen egy külön tanulmányt érdemelne, hogyan jött ez így, hogyan lett, mi a miértje, a jelentősége, mik a várható következményei, - de ezt a sok a toll alá kívánkozó kérdést most figyelmen kívül hagyom, s beérem a ténnyel, hogy soha a francia regény olyan gazdag nem volt, mint napjainkban. A francia irodalom felett ma a regény uralkodik. A regény detronizálta a lírát és detronizálta a színpadot. A színpad apránként a mesterembereké lett, a líra pedig a leg- és legfiatalabbak, úgyszólván senkitől se vitatott játéktere. A regény ellenben ma csábít, vonz és a varázsa nagyobb, mint valaha a színpadé volt.
Vannak itt, akik ezt a jelenséget azzal magyarázzák, hogy Zola, Lemaitre és Anatole France megjelenése óta csak a regényben volt megújhodás; márpedig ez: az örökös megújhodás az, ami az új tehetségekre a legerősebb vonzást gyakorolja. Ellenben a vers, mondják, a szimbolizmus óta semmi igazán újat nem kapott. Ha ma a költészetben jönne egy olyan hatalmas, új lökés, mint volt egykor a romanticizmus, vagy később a parnasszizumus és utóbb a szimbolizmus, szóval valami, ami csakugyan új, nagy és erős impulzus (és nem mesterkélt és tehetetlen, mint az expresszionizmus vagy a dada), akkor kétségtelenül a versnek is oly nagyszerű reneszánsza jönne el, mint ma a regénynek. Vagy ha egy színpadi újító jönne, amilyen Dumas volt, vagy Halévy, Henry Becque vagy Sardou, akkor itt is, a kulisszák csipkerózsika-kastélyban, megéledne egyszerre minden...
Így van-e csakugyan? Nem hiszem. Valószínűbbnek tartom azt a roppant prózai okot, hogy e háború utáni, gazdasági válságokkal és nehézségekkel teli korszakban nincs is igen időnk a belső életre, a mély szemlélődésekre, a lírai bensőségekre, holott a gazdasági forradalom és átalakulás, amelyben élünk, nap-nap után oly érdekes változásokat hoz magával társadalmi életünk, erkölcseink és életfilozófiánk minden vonatkozásában, hogy akinek szeme van, hogy lásson, és füle, hogy halljon, meg se állja, valami titokzatos erőtől hajtva, hogy amit lát, amit hall, amit érez, amit gondol, papírra ne vesse. Megteheti annál inkább, mert ezek a mai idők úgy hozzák, görgetik magukkal a mesét, mint a tenger sodra a homokot és az iszapot, amire egész várost lehet majd építeni. A modern regénynek nincs többé esztétikája, se szerkezeti követelései. Nincsenek szabályai. Annál jobb. Abban, amit az új regényírás hozott, mindenki megtalálja önmagát és a maga korából valamit. De mit szóljon az ember az új versíráshoz, amelynek esztétikusa, Cocteau, kijelenti: "Je finis par trouver sacré seul le désordre de mon espirit." Paul Valéry egyébként rácáfol: "L'Espirt humain est ainsi fait qu'il ne pent étre incohérent pour lui méme." Cocteau szerint: minden irodalmi remekmű egy megbomlott lexikon! (Vagy össze-vissza keveredése, egymásra halmozódása a dolgoknak, amik máskülönben abc rendben következnének egymás mögött.) Varéry ezzel szemben a harmóniát akarja, a rendet, Eupalinos építészeti összhangját és tagadja, hogy a kigyúló lelkesedés, a felfokozott entuiziazmus egyáltalán íróhoz illő lelkiállapot lenne. (L'Enthousiasme n'est pas un état d'âme d'écrivain.)
... Anélkül, hogy a probléma mélyére ereszkednénk: miért akkora divat a regény, s hogy vele szemközt miért olyan szegény a dráma és elhagyott a költészet -, beérjük itt vele, hogy rámutatunk a tényre, mennyire a regény felé tolong most a francia irodalomban minden talentum és viszont, hogy ilyen torlódás mellett milyen nehéz a tömegből kiválni, tőle elkülönülni, a figyelmet magára irányítani, mint gyűjtőlencsével a szétömlő napsugarakat.
Ezzel is függ össze az egyik nagy irodalmi lapnak ez a körkérdése: mit kell ma csinálni a fiatal írónak, hogy figyelmessé legyenek rá és hogy könnyebben érvényesülhessen? "Mit tett Ön, hogy érvényesüljön?" - kérdi indiszkrét éllel áldozatait a körinterjuvoló.
A válaszokból, amelyek nagyrészt igen őszinték, az ember megdöbbenve állapítja meg, hogy aránytalanul kevesen adják ezt az igen egyszerű (és talán hipokrita) választ: Az író legyen mindenekelőtt tehetséges, ragyogóan tehetséges, aztán pedig dolgozzék, és semmi mást ne tegyen, csak dolgozzék. A feleletek özönében, ellenkezőleg, egész sereg olyan akad, amely mindenféle ravaszkodást ajánl, fortélyokat, beházasodásokat egy nagy kiadó famíliájába, elcsábítani egy híres akadémikus feleségét; van a válaszok között többé-kevésbé humoros ízű, és nem egy, ami meglepő őszinteséggel történő bevallása eléggé restelni való tényeknek. Jellemző, hogy a körkérdésre válaszolók között senki se idézte Elemir Bourges példáját, aki negyven év alatt összesen öt regényt írt; máskülönben minden szabad idejét könyvtárban töltötte és olyan szuverén úr volt a maga nobilis szegénységében, hogy mihelyt az első regénye megjelent, még a laptól is kivált, amelynek addig a munkatársa volt.
Mialatt a körkérdésre mások levéllel feleltek, egy Lhery nevű fiatal író az írás helyett a cselekvéshez folyamodott, és egy ejtőernyő védelme alatt, leugrott a Buttes Chaumont 27 méter magas hídjáról. Máskor az érvényesülni akaró író az ég és az azúr felé szárnyalt volna pegazusa hátán, ma, egy ejtőernyő jóságos oltalma alatt a mélységbe veti le magát, hogy élete kockáztatásával szerezze meg a szükséges reklámot. Ugyanakkor Alain Gerbault egy csónakon, a "Firestone"-on az oceánokat szeli; Pierre Benoit egy-egy jól sikerült nő-szöktetéssel szerepel. Montherlant pedig éppen a minap ökleltette fel magát egy bikával a nimes-i arénában, ahol a kiváló író mint prima spada lépett fel. E mellékfoglalkozások azonban nem okvetlenül a feltűnést keresik, hanem igen gyakran a legsivárabb anyagi okokra vezethetők vissza. Cocteau-nak dancingja és vendéglője van, éppúgy Casanová-nak, aki igen jeles regényíró. A legkitünőbb francia írók között egész sereg van, aki vendéglős. Viszont Robert de Bedarieux, akinek sok sikere volt a kritika körében is: vásári árus; vidéki vásárokon árul kis cselédeknek szalagokat, selymet...
Ahol akkora írói proletariátus van, mint itt, ahol a kenyérharc és a verseny oly elkeseredett, mi csodálkozni való van rajta, hogy végül, a háború utáni ínségben valamelyes mozgalom született meg, hogy ezentúl ne a véletlentől, a sikertől, a díjaktól és a felfedeztetéstől várjanak mindent, hanem a saját kezdeményezésükből tegyenek valamit e proletariátus megszervezése érdekében. Ha ugyan van rá mód, hogy az ennyire ügyefogyottak, az ennyire tehetetlenek és kiszolgáltatottak a maguk erejükből még cselekedni tudjanak gazdasági védelmükre... Szóval az irodalmi proletariátus szervezkedő gyűlést hívott egybe a Salle Wagramba. Volt ott vagy ötezer ember. És kik?... Többek között nagy és fényes nevek viselői is, nevek, amelyek ismerősen csengenek két világrészben, és amelyekről azt hinné az ember, hogy az értékük régen aranyra van váltva. Kopottan, szegényen ültek ott a többiek között, és olyan lázító beszédeket tartottak hellyel-közzel, amilyet csak a legmélyebb elkeseredés tud az ember ajkára adni. Utóbb e tisztára materiális talajról lesiklott a vita. Ők, a vitázók és önérdek-védők talán észre sem vették, én azonban, a semleges hallgató, meghatottan állapítottam meg magamban, hogy az anyagi helyzetükről, a nyomorúságukról, a kihasználtságukról egészen megfeledkezve, most egyszerre azon csatároztak össze: igaza volt-e Platonnak vagy nem, amikor azt mondta, hogy a költők és írók feleslegesek a Köztársaságban? Volt ebben a humanisztikus és igen-igen elméleti vitában valami XVIII. századbeli. Egy kis fantáziával, és ha parókát képzelek a fejekre, az enciklopédistákat látom magam előtt.
A határozatuk azonban nagyon is XX-ik századbeli volt. Az irodalmi és szellemi proletariátus szakszervezetet alakít és csatlakozik a szocialista párthoz.
És aztán?
... Mialatt a gyűlés tartott, egy villamos-szerelő dolgozott valahol a teremben. Szervezett munkás volt, elvtárs. Amikor meghallotta a határozatot, abbahagyta a munkáját és belekiáltott a terembe:
- Most szervezkednek? Mi már kerek húsz esztendeje, hogy megtettük!
E pillanatban és e közbeszólás felcikázó világánál, azt hiszem, egyszerre mindenkinek meg kellett értenie ezt az egész fájdalmas és furcsa, nevetséges és fonák helyzetet. Ötezer író, szellemi proletár, érzések és eszmények holdkórosa ült ott együtt. Írók, költők, akik egy jobb jövő szolgálatában jártatják inuk szakadtáig a gondolataikat. Látnokok, haruspexek, kik a jövőt kutatják, benne és érte élnek. A madarak - a legfurcsább madarak - beleit figyelik, de a saját beleikkel sokkal kevesebbet törődnek; a fellegek futását várják és egyéb csodajeleket. S annyira bezárkóznak az intellektualitásuk fakíri voltába, hogy a számos csoda közben, amit felidéznek, az idők során észre se veszik azt a legkülönb csodát, hogy mialatt a jövő elé futottak, kerek húsz évvel elmaradtak a többi világtól!
Foghíjas vén gyerekek, epeömléses álmodók, tintásujjú robotosok, akik az irodalmi díjak reflektorától várják, hogy rájuk is essék egy fénycsóva, és az örökkévalóságtól, hogy majd egyszer sírkövet állít nehezékül a jelenjük irtóztató szomorúsága fölé.