Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám
Kívül a vadszőlő olyan magasra futott az ablakokon, hogy firhang nélkül is enyhe félhomály terült széjjel a fehérre meszelt ágyas szobában. Pedig sütött a nap, bágyadtan bár, kissé ősziesen, de a béresgyerek még mezítláb, ingujjban baktatott az eke után; napi robotra nagyszarvú fehér ökrök indultak az udvarból kifelé. A gyerek most nagyot cserdített a kurta ostorával és erre a gazda hirtelen feleszmélt a fehér szobában.
Ásítozott, nyújtózott, krákogott, mint ahogyan javakorbeli férfiak ébredéskor szoktak, nekivetette izmos - bizony hosszúra megteremtett - lábait az ágy deszkájának, az ágy megrecsegett és erre teljesen felébredt. Ne törd el, bolond, ez jutott a reggelen legelsőbb eszébe.
Pár perc múlva minden egyéb is, elsősorban a tegnapi esküvője. Kicsit szorongva - némi csudálkozással is - tekintett az ágyra, a másikra, amelyik szorosan az övé mellé volt állítva. Mikor az új ágyat megvette, ilyesmire nem is gondolt.
Egészen különösnek tetszett előtte, hogy ötvenöt év után ímhol párja került, kicsit felemelkedett és kíváncsian pislogott át a másik ágy felé. Sápadt, sovány menyecske - sajnos barázdák keresztezték ijedt kis orcáját és őszbeborult hajfürtök incselkedték körül - a menyecske, kit ötvenöt esztendei magányosság után választott, csendesen összekuporodva feküdt a nyoszolyán, alig hallható egyenletes kis szuszogással, sovány két karja a paplanon.
Az ember most szigorúan elhatározta: nem gondol az előzményekre, öreg embernek öreg asszony a párja, talán harminc esztendeje a feleségem már. Nem ment a dolog, minden apró-cseprő részlet előretörekedett az agyában, zsongtak a gondolatok körülötte, nem tudott megbirkózni velük.
Megsajnálta a rokonság, öregedő magányos embereknél ez többnyire így kezdődik, asszonyt kommendáltak a házhoz. Vajon mit sajnáltak rajtam, kevélykedett most magában, feküdtek itt mellettem hajadon lyányok is, úgy ideborultak az érintetlen fehér testükkel, mint a virág...
Aki itt fekszik: ráncos képű, sápadt kis öregasszony, anyóka, Zsuzsinak hívják, fiatal lyány korában Zsuzsika volt bizonyára, vagy Zsuzsinak hívták akkor is? Meg kellene kérdezni. Az első, aki húsz éve halott, vajon hogyan szólította?
De jó asszony a lelkem és ügyes, pedig egy jó szél, akit a Zempléni hegyek felől kapunk, elfújná ingestül-szoknyástul, rojtos fekete kendője lobogna utána. Jó vacsorát főzött, jól is esett, különbet, mint a szolgáló, igaza volt a nénémnek, hóttáig nem élhet az ember kolompér levesen, ami kozmás is volt olykor.
Nem is csúnya, öreg. Nem is öreg, csak öregedő, nálam fiatalabb. Kicsit sovány, a dolog lecsigázta, száz hold földem, szőlőm a hegyen majd feldalmohosítják! Ne dolgozzék! Az én asszonyomnak nem kell dolgozni, csak a főzés persze, nem eszem kozmásat ezentúl.
Vajon gyerekünk lehetne-e még? Én... én... mosolygott magában bizakodó kevélyen. Újra felemelkedett, vizsgálgatta az asszonyt.
Eszébe jutott: este megcsókoltuk egymás, de nem emlékszem, hogy asszonyt csókoltam volna, halottat talán, pedig visszacsókolt, az arcomat, én se a száját. Hidegen nedves kis karikát érzett az arca közepén és kemény barna öklével erősen dörgölni kezdte az estéli csók helyét.
Szájon szokás az asszonyt csókolni nászestén különösképpen, vajon öreg asszonyt is? Nézte az asszonya száját, mely félig kinyitva egészen különösnek tetszett. Sárga öreges fogak meredtek a sötét szájüregből elő, hiányzott is kettő belőlük, majdnem megkérdezte: odvas, angyalom, van-é benne?
Nagyot lökött hatalmas testén és átfordult a másik oldalára. Az ágy olyat reccsent, majd leszakadt alatta.
Halott ez az asszony? semmire nem ébred. Megint visszafordult, figyelt elfojtott lélegzettel. Talán csakugyan halott? Talán már özvegy is lettem? Meghirdethetjük a gyülekezetnek: egy - egyetlenegy - éjszakai boldog házassága után...
Alig egy lépésnyire állott az ágya az ablaktól, kívül most valaki kaparászott a sokasodó vadszőlő-indák között.
- Tekintetes úr - az ablak alatt suttogta a kocsis - abrakoláshoz tessék...
Halk szóval, de gorombán mordult rá:
- Eriggy a fenébe...
A kocsis odébb állott, az asszony zavartalanul szuszogott tovább, a gazda meg most hanyattfeküdt az ágyban és meredt szemekkel bámulta a mestergerendákat.
Az új asszony elalvás előtt az este megszámolta, babonaságból, mert első éjszaka aludt a szobában. Szintén számolni kezdte: egy, kettő, három, a jó istenit, lám, a negyedik meg van hasadva, még ránk szakad ez az ócska ház. Régen reparálni kellett volna, nem baj, az asszony ezentúl észreveszi az ilyen hiányosságokat, ezt is, mást is, talántán virágoskertet is ültet a ház elé. Mégsem; vénasszony keze alatt elhervad a virág.
Feküdt a hátán, két kezét a feje fölött összekulcsolta és merően bámult a hajnali derengésben. Az ablakot bámulta, a gerendákat - ezt nem sokáig, mert bosszantotta a hasadozott negyedik gerenda - bámulta a szobát, az ágyat, az övét és a másikat, aztán az ágy fejénél álló székre tekintett, fekete szalonruhája feküdt szépen összehajtva rajta. Édesanyám temetésén viseltem utoljára... Furcsa: temetésre, esküvőre egyazon ruhát vesszük. Az anyám, az is öregasszony volt, öregségére egyik asszony meghal, a másik férjhez megy. Az első urát eltemette, eltemet-é vajon engem is?
Milyen úri asszony! A jegyző a tegnapi esketésnél minden prédikátumát elősorolta, no engem se a gólya költött. A nagyapja - ha igaz, alispán volt, az enyém csak afféle hétszilvafás, akár jómagam. Öreg ember lenne a nagyapja, ha élne, talán százhúsz éves.
Jó álma van, nem sok a bűne, ej, nem is asszony, aki bűnök nélkül öregedett meg. Talán ha fiatalt... persze, hogy csúffá tegyen! Huszonöt évvel ezelőtt kerengtek a lyányok körülöttem, egyet, csak egyet, ha akkor leszakasztottam volna.
Az abrakolás jutott most eszébe. Csendesen felkelt, a cipőt mezítelen lábára húzta - az istenfáját, szeg van az ünnepi cipőben, most eszébe jutott, hogy valami cudarul nyomta, mikor holtomiglant esküdött - nagy köpönyeget akasztott magára, vigyázatosan lenyomta a kilincset és a tornácra lépett.
Kis tanyáját nézegette: az istállót piros cserépfedelével - tavalyi eset, hogy bő aratást adott az Isten -, a cselédházat, a tengerigórét szemközt, melynek szarufája a kívülre eső végén figurásra volt kifaragva, a szekérszín, a szénáspajta, két fürge csikó kergetőzött a pajta előtt... vajon fog-e mindez tetszeni az asszonyságnak?
Egy kis ország ez itt, mosolygott magában, állat és ember és madár, még az ürge is - ímhol most búvik lukából -, minden, minden az én királyságom. Rendelkezett az abrakolás felől és átadta a kocsisnak a szíjra fűzött apró kulcsokat.
A kocsis kinyitotta a kamrát, vitte favékásban a zabot az istálló felé és pár perc múlva kihallatszott a lovak nyerítő röhögése.
Most úgy érezte, nincs más szerelme e világon: a nyerítő lovak, cifraszarvú ökrei, tanyáján a fehér házak s a föld, a föld, melyen zizegve verődtek össze a megérett kukoricaszárak. Asszony, feleség? az is kell, régen kellett vón már. De fiatalon egymásra találni, fiatal férfinak gyenge hajadon lyányt ölelni magához, szeretni, ölelni, sokasodni, ilyenkor már kis unokát venni a karba és megsimogatni az öreg asszony fejét, a homlokát, az őszfehérbe borult haját és visszagondolni a fiatalságra, minden szépségekre; együtt töltöttük el anyókám...
Elmúlasztottam. Vén banya szuszog öreg ágyam mellett, mi közöm hozzá? Hol hagyta a fiatalságát? Húsz éve - huszonöt is talán - kinek kínálta fel magát? Most mit szuszog mellettem, mi jogon fekszik mellém, barchet alsókat szedett le magáról, hogy elfonnyadt testét megmutogathassa, ölel - miért ölel? - ványadt elsárgult karjaival.
Megkapaszkodott a tornác két oszlopába, jobbról-balról egy-egy oszlopot tartott átölelve, vén magányos házát ölelte magához. Omlik a vakolat, a gerenda is - ott benn a negyedik lehullófélben; mindegy, ó mindegy, így szerette olthatatlan nagy szerelemmel és minden más szerelmek messzire és régen elmaradtak mögötte.
Hirtelen remegő félelem szállotta meg, reszketett a nagy darab ember és verejték gyöngyözött homlokán, pedig hűvös őszi hajnalok jártak. Kit vettem magamhoz, házamba, páromnak, ágyas társamnak? Ki ez az asszony, ráncosképű öreg anyóka, kicsoda ez? Undorodom a keze érintésétől, a vénbanyás szájáról, melyből megmaradott sárga fogai olyan ijesztően merednek elő, mintha boszorkányt látna az ember. Az öregségét kaptam, a megaszalt sárga bőrét, a csúfságát, a tehetetlenségét és a temetőben majd egymás mellett fekhetünk. Vénségére csúszott mellém.
Gyorsan benyitott a szobába, durván, erőszakosan, nem vigyázott most már. Nyikorgott a kilincs és egy vakolatdarab hullott a földre, amint becsapta az ajtót maga után.
- Mi az? - nyöszörgött az asszony a dunnák alatt.
A férfi már az ágya mellett állott, megfojtom, ez volt az első gondolata.
Azután mégis csendesen szólt hozzá.
- Keljen fel! - mondta.
Az asszonyság felült az ágyban és csudálkozó szemekkel tekintett a borús arcú emberre. Tegnap este még tegezte az ura.
Egyszerre megtalálta a rég bevált utat: halkan sírdogálni kezdett.
De délben már egyedül ült a férfi az asztalnál.