Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám
Az asszony megállott az oszlopos tornácon, amelyet súlyosan borított a sötét ampelopsis, s a hűvös és tompa homályból lenézett az udvar felé. A kert bódultan állt a rekkenő júniusi délben, mozdulatlanul és hang nélkül, az átlátszó, sápadt kék ég alatt, amely úgy borult rá, mint izzó üvegharang. A széles utakon a kavics, a gyepszegély haldoklott, s a taxusok nyírott, sötét kámzsái körül a virágok súlyos illata behullt a mozdulatlan levegőben, forró, nehéz selyem fátyolként.
Az asszony arca ki volt pirulva, haja kissé bomlott, könnyű pongyolája előtt fehér kötény. Állt és kinézett az udvar felé, hol, a nagy ház hátranyúló végén, az ura rendelője volt, és előtte a várószoba. A betegeket nézte, hogy vannak-e s ha vannak, mennek-e már?... De senkit sem látott, s a nagy, fullasztó, delelő csöndben hiába kereste a lépések zaját. Ez az élettelenség megdöbbentette. Lefutott a nehéz kőlépcsőkön, s ahogy kiszökkent a perzselő nagy fénybe, az arca elé kapta két izmos formás kezét. Azután átkiáltott a tetszhalott levegőn az istállók felé: Péter... Péter...
Teli, mély, zengő asszonyhangja volt, a kiáltása tömör visszhangot vert az öblös öreg tornácon. S mintha távoli, torz reflexiója lenne a meleg rezgéseknek, messze a kert végén megcsikordult az úti kavics. Egy vizslaképű nyurga parasztsuhanc törtetett elő. Az asszony rákiáltott: "Eredj, nézd meg, jöhet-e ebédelni a tekintetes úr!"
A fiú meglódult a rendelő felé, de megtorpant feleúton és visszafordult fejét rázva. Az asszony arcába vér csapott, felemelt kezét leejtette a homloka elől és kettőt-hármat lépett a kavicson, Indulatosan riadt a fiúra "Mi lesz már, no! Megbolondultál?"
A suhanc felrántotta a vállát, a száját derűsen szélesre húzta. Úgy kereste a szavakat, lassan és kényelmesen, mint aki biztos a dolgában, meg az ártatlanságában is. "Semmi... csak... mert hogy a tekintetes úr már régen el tetszett menni itthonról. A Radványi tekintetes úrral mentek el a kis kocsin, megvan tán fél órája..."
Az asszony nem hallotta. A száját felnyitotta ugyan, de szólni már nem szólt, csak a jobb kezével markolt a ruhájába a melle fölött. A szeme elől eltűnt a színekben izzó nyári kert, nagy mély és szürke homály gomolygott fel a homlokáig, nedvesen és gőzölve, s a sötét ködhullámokon mérhetetlen messzeségből apró, villogó fénykarikák úsztak felé sárgán, zölden izzóvörösen...
Csak egy percig tartott. Azután felrohant a lépcsőkön és végig a tornácon, valahol bekanyarodott, bevágott két-három ajtót, a kötényét egy rántással letépte, és keresztülgázolt rajta anélkül, hogy észrevette volna. A kertből még úgy indult fel, rángó, begörbített ujjakkal, bemart szájszélekkel, mint aki gyilkolni készül, s a hűvös, boltos öreg nappaliba már úgy érkezett, összecsukló térddel, reszketve - egy hajszolt beteg állat Végigesett a díványon, s egy fölszakadó embertelen szörnyű csuklással befúrta a színes, játékos párnákba a fejét.
Hát megint. Megint elment, mint hónapok óta, már hetek során majd mindennap. Elment egy szó, egy intés, egy üzenet nélkül, mintha kocsma kapuján hajtott volna ki. Szörnyű, szörnyű... jön, és nem tudja, megy, és nem tudja, nem látja, mikor itt van, nem sejti, hol jár, ha nincs itthon. S ha itthon van. Elmegy mellette némán, tekintet nélkül, mintha cseléd lenne, vagy bútor, vagy árnyék... felnyögött, és összerándult, mint állat a korbácsütés alatt, eszébe jutott, hogy úgy hallotta az ura hangját utoljára, amint az ablaka alatt hosszan dédelgetve becézte Hákont, a vizsláját. A kutyát, igen. Ennyire, ennyire semmije, semminél kevesebbje lett annak az embernek!
Az ajtó most halk, melodikus kis zenével kinyílt, s a keskeny résen - alig volt félarasz - fiatal, vizesen lekent hajú, pruszlikos paraszt leányzó bukkant be. Széles szeplős arca csupa szent tudatlanság. Állt és lenézett a kuporgó asszonyi alakra, megrángatta a köténye durva rojtjait, s a hangját szinte lelte a hideg.
- Az öreg tekintetes asszony kérdezteti, tetszik-e jönni ebédelni?
Az asszony megmozdult, ökölbeszorult jobb keze kinyílt, s belesuhantott vele e levegőbe. A mozdulata nem volt sem puha, sem bizalomgerjesztő. A leány meghátrált, és sebesebben, mint gondolni merte volna, eltűnt az ajtó mögött. Az asszony utánanézett izzó, őrült szemekkel, azután összeharapta a fogait, megfordult, és arccal vetette magát a díványra, olyan erővel, hogy a puha bútor öreg rugói felbúgtak a vad mozdulat nyomán, mint leselkedő, rejtett zongora húrjai.
Azt hitte, megfullad... "Az öreg tekintetes asszony..." Igen, az anyja, az anyja! Ezért volt és van minden, most látja és érzi csak igazán, a kenetteljes, kicsinyes és korlátolt cselszövő, öreg szemforgató útszéli tervein bukott el az ő élete... Ó - hogy gyűlölte. Fiatal, sóvár és csókolatlan teste, ronggyászakadt lelke volt az ár, hogy a városvégi varga lánya vénségére, olvasót morzsoló tétlen napjaira "öreg tekintetes asszony" lehessen. Igen. Munkakerülő, nem is nagyon józan életű vargának volt a leánya, mégis - nem tudni mely okból, - sikerült egy városi napidíjashoz férjhezmennie. Lehet, hogy szép volt - ki emlékszik arra? Ő - Mária - csak úgy látja az anyját, ha most visszanéz, amint zöldesre vénhedt ternó ruhájában, ötesztendős, fekete búzakalászokkal tűzdelt lószőr kalapjában vasárnapi misére ballag a lejtős, bagolyköves Gyapjú utcán. Tekintélyes volt, s egyben istenfélő, és szigorúan számon tartotta a sarki füszeresné köszöntését. Kis házuk volt a város végén, keskeny kerttel az utca felé, s egy korhadt paddal a két hatalmassá fejlett orgonabokor között. E padon pipázgatott estefelé az öreg írnok - csaknem senki a törpe házban -, aki még köhécselni is csak olykor és nagyon halkan mert. Mégis a tüdeje ölte meg egy gyanútlan percben és friss özvegye kíméletlen dühvel rázta meg szegény, halkan összecsukló, csaknem súlytalan hulláját, mikor szelíd, lenvirágszínű szemeit beopálozta a Nagy Úr. Mert jóformán alamizsnabőségű volt a nyugdíj, és Mária - Máriácska, már megnövekedék, s formás lábszárai felett illetlenül kurtán lengedezett a tavalyelőtti, megfényesült, seviot szoknya. Ki ismerné idős kispolgári asszonyok terveit és rejtett céljait, amelyeket egy munkában hajszolt, szűkös életen át úgy érlelnek magukban, mint fanyar, rosszindulatú gyümölcsök a mérges magvat? A régi, mozdulatlan kisváros nem értette meg, miért kótyavetyéli el az özvegy díjnokné a zöldzsalus, ócska házikót, s az alig fényezett ingó lábú bútorokat nevetni való pénzért, lázas sietséggel, - miért lép át az öreg írnok olcsó sírján hátat fordítva, a síron, amelyen még ki sem hajtott a börvény, és már görbére süllyedt a puhafa kereszt, tintás, szétfolyó írással "élt 62 évet"... Ó mennyi, mennyi idő kellett Máriának, míg rányíltak a szemei, hogy a lúgos habarcsban vörösre és ráncosra ázott kezek most a Sors asztalára terpedtek, játszani, nagy tétre játszani, s a kocka ő maga volt, - Mária.
Igen, - Mária szép volt. S az egykori vargalány, a kisvárosi templom és piac örök ellipsziséből kibokrosodva, most Pestre hurcolta nagy reményeit, és kevés pénzét.
Jaj, a pénz kevés volt, s a sorssal birkózó polgárnő diónyi kontyával merész fejebúbján dermedten látta annak apadását. Cselekedni kellett, s az első játszma vége egy külvárosi utca sötét, udvari lakása lett, kényszerbútorral az ócskás piacról, két szobaúrral, konyhában lakással, uborka- és szemétszaggal, a hátsó lépcső közvetlen szomszédságában. A kisváros aranyló, tavaszi pora, az orgonák, a sarki fűszeresné nagyrabecsülő mosolya mind eltűntek... Mária, a szép írnokleány lett egy piszkos zálogházban. Mégis tavasz lett egyszer, pesti tavasz, ragyogó, napos és gyalázatos, talán kerítő - Mária megismerkedett Györggyel.
György - úr volt. Utolsó évét járta az orvosi karon, egyébként vidéki, gazdag, független, szilaj és - szép volt, elviselhetetlenül. Az asszonyi lelkek belehulltak fekete tatár szemeibe, mint öngyilkos kövirózsák a kútba. Élt, járt, mosolygott és úgy ölelte le akaratához a nőket, mint szeszélyes kézben ingó úri sétapálca dönti halk halomra az akaratlan bogáncsok lila rendjét, járva, a tarlón, ősszel. - A csókolt és eldobott virágok során megbotlott Máriában.
Vad és viharzó szerelem volt, nem szűnő ostromokkal, és Mária szegény, dehogy is állt volna ellent a mámor egyre szilajabban dörömbölő belső ökölcsapásainak, amelyek végigvágtak az erein, egészen lüktető halántékáig. Az első szóra a lábaihoz dobta volna magát, egészen, fenntartás nélkül. Hajh, de ott volt az özvegy díjnokné, mindenütt és szívósan, mint egy árnyék, olykor brutális szidalmakkal, olykor csak izzó szemmel, hangtalanul mozgó ajkakkal, örökös élő intelem, "ne engedj... el fog venni, el fog venni!" Állt fekete ternó ruhájában a szerelemtől remegő, hajszolt teremtés mögött, mint kámzsás hóhér, könyörtelen inkvizítor, fogta a kockáját, nem, nem engedi! Csontos ujjait belevájta puha vállába, leszorította nyomorúságos szalmazsákjára és nedves rongyokkal burkolta tüzelő homlokát, mikor magánkívül fogait karjába marva sikoltozott, hogy nem bírja tovább, nem bírja...
És megtörtént. Az elvakult, fogcsikorgató dac egy hagymázos kitörésében, az "akarom!" öngyilkos pillanatában György elhozta a gyűrűt Máriának.
Még Pesten esküdtek meg. De a templom tömjénes hajójában neszfogó szőnyegek és sárgálló öröklámpák pásztás fénye között csak az egykori vargalány fakó arca ragyogott megelégedetten. Mária az eszelős vágyakozástól vacogva, György hidegülő ajkkal dadogta az esküt, mint akit most csap meg egy jégsarki fuvallat, hogy mindez komoly dolog, és - jóvátehetetlen.
Az első éjszakájuk fülledt volt és komor. György brutális volt és mámortalan, és valami olyan kegyetlen kíváncsisággal telt, mint mikor valaki új portékát vizsgál, amelyért túlságosan magas árat fizetett... Mária álmában sírt - első éjjel az ura vánkosán.
A többi gyorsan ment. György nem akart Pesten maradni, sem visszamenni a megyéjébe, ahova hazavárták. Uradalmi orvos lett az Isten háta mögött, eltemetve önmagát, az életét, mint ahogy a sebesült királyi vad beássa magát, mélyen - a sűrűbe. Alig éltek három hónapja a szép, öreg orvosi lakban, mikor György - még ürügyet sem keresett rá - leköltözött a rendelő melletti, nagy, napos kerti szobába. Ettől kezdve az éber, fülelő cselédség sohasem hallotta este, vagy éjjel a György könnyű lépteit végighaladni a folyósón, a felesége szobája felé... Soha többé.
Jaj - nem úgy dobta el, mint fonnyadt virágot, ha már nem kell tovább. Lerázta magáról. Utálattal...
*
Az ajtó újra zenélt s szikár, rosszarcú öreg nő lépett az árnyékos szobába. Két keze egymásba-csukva, keskeny ajka élesen nyílt hangra: - Maris. Az asszony felemelte a párnák közül csapzott fejét, s rátűzte parázsló szemeit. - Mit akar? - Azt akarom, hogy kelj föl. Azt akarom, hogy szedd össze magad. - Mária felült és kisimította haját az arcából. A hangja rekedt volt, s kiérzett belőle, hogy a szíve a torkában ugrálva, rendetlen, nehéz dohogással tartja vissza tébolyult indulatát. - Nézze - mondta csöndesen - maga itt van, mindent lát, mindent tud. Mit jön ide akarni? Mit lehet itt még akarni? Mondja, lehet így élni? - Az öregasszony bólintott: - Lehet - és beletűzve a lánya kérdő tekintetébe két kígyó-éles, jéghideg szemét, legörbült szájszéllel, megvető, hihetetlen aljas mosollyal, halkan elédobta a szavakat: - Van még más férfi a világon...
A szíve olyat vágott a mellkasában, mint egy idegen, gyilkos ököl. Felugrott, egyenesen az anyja elé. Hebegett. - Most... most van más férfi? Akkor egy sem volt? Nem volt szabad lennie? Most szeretné? Most akarná? Most nem bánja már? Akkor pap volt, szerzetes, arkangyal, tiltó úristen, erkölcsös malaszt? - Ontotta a szót, mint eszement prédikátor, mint megcsapolt hordó...- Akkor hitvány voltam, mert szerettem - most anélkül is lehet, hajrá! Kutya mód... akkor eskü kellett, írás, tanú, pecsétes papiros, - most elég egy ajtó, egy kulcs, s egy rossz matrac is! És maga küld oda! Ó - hát anyám maga nekem? Átkozott, átkozott... - Az öregasszony szeme valahol mélyen kékes szikrát vetett, mint ócska kova, ha acélhoz ér.
- Fogd be a szád, hallod! Asszony vagy, és hogy az vagy, nekem köszönheted. - Mária vijjogva nevetett, hisztériás csuklással, és dobálta a tépett kacajok közül a vad szavakat, izzón, köpködve, az anyja arcába.
- Asszony?... Én... asszony? - fölvisított élesen - nem vagyok asszony! De maga az lett... maga anyós lett! Mert ez... ez kellett... aljas...megmondom én... ez kellett... magának... úri, tiszta szoba... a büdös konyhája helyett... karosszék, kulcscsomó, kefélt cipő... kézcsók a cselédtől... - előrehajolt és cudarul lihegve ordított rá - Tekintetes asszony... hej, a moslékos dézsától... ez kellett... ez kellett... ezért adott el, ezért tépte ketté a sorsomat! És most újra eladna... egyébért... másért... mi kell még, vén istentelen? Mi?? Rosszabb az utolsó gyilkosnál... Hálátlan. - Piszok. - Bestia. - Aljas... aljas... kerítőnő... ke-rí-tőnő... - Álltak egymással szemben, rángó, begörbült ujjal, vicsorgó fogakkal, pöfögő, régi, gennyes, metszetes, úri szobában, két városvégi, rikoltó, vad némber, és nem hallották a halk lépteket, nem vették észre, hogy a padló süppedő tompa köpenyére hosszú, karcsú, ingó árnyék bukik. A veranda nyitott, üveges ajtajában - igen - ott állt György, Radványival.
Nézte őket éles, kegyetlen, szép szoborarcával. Végig. Azután odafordult a barátjához.
- Kázmér, kérlek, menj be a szobámba. Öt perc múlva utánad jövök. A kocsi forduljon meg és járjon föl, a sárga bőröndömet tegyék a bakra. Az inasom tudja, hogy hol állnak a szivarok...
Egy gondolatnyit várt, hátrafigyelt. Azután egyet lépett előre, a feleségét meg sem látta, úgy szólt, felemelt fejjel, az anyósához. A hangja meg sem rezzent, halk volt és nyugodt, és ellentmondást nem tűrő, mint maga a rémület.
- Nézze, kérem, maga a lányát innen most rögtön elviszi. Itt van a tárcám, fogja. Amit akarnak, összeszedhetnek szabadon. Én táviratozom azonnal... a városban, a bankban kapják a többi pénzt. Egyelőre persze. Most elmegyek - megnézte az óráját, - és holnap este 7 órakor visszajövök. És - itt felcsendült a hangja kérlelhetetlenül - maguk akkorra többé itt ne legyenek! megértette?
Megfordult nyugodtan és biztosan, kilépett a verandára, onnan le a lépcsőn... Egy perc és lenn a rózsák között megcsikordult sarkai alatt a kavics... A szobára leesett a csend, mélyen és jóvátehetetlenül. Mária úgy érezte, hogy a két fülében valami mérhetetlen, kongó, halálos két kút nyílt, lenyúlva egészen a szívéig, - és minden apró zaj, parányi rezdülés legördül a partjukon, mint a kavics a sírba. Állt mereven és mozdulatlanul és hallgatta, mint mozdulnak, jönnek és szállnak lenn a virágok közt halk szárnnyal a döngő rózsabogarak... méhek, méhek... rózsabogarak... Egyszerre megrezdült, a szeme eszelősen felmeredt. Hallotta - nem, megérezte, - hogy messze, lenn, az udvarban halkan megcsörrentek ezüstösen a zablák, s a lovak patái könnyen belecsikartak a homokba. A szívére halk dobbanások estek, játékosan, ütemesen, váltakozva, egy... kettő... egy... kettő... szabályos dobogása négy pár patkónak, közelebb, egyre közelebb... most a falnál... most... elérik a kaput... a kaput... A szája felnyílt, tátva, hangtalan, - a két keze a torkához kapott. Egyet lépett előre, tétován, lassan megfordult maga körül, és végigesett, ájultan, a padlón...
A kocsi felfutott a kapunál a hídra. És a kerekek tompa dübörgése széthullt a taxusok közt, a szobában, a házban, mint posztóval bevont gyászdobok pergése.