Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Óriás Pál: A gyűlölet iskolája
Délután vigyáztak magukra.
Péter nem ment sehová, tehát még jobban ügyelni kellett, nehogy egy ügyetlen szó a békét megzavarja.
Margit tartózkodott a szemrehányó megjegyzésektől, Péter elsötétítette emlékezését és nem hagyta felvonulni a fájó képeket. Keveset beszéltek. Inkább csacsogtak, pletykáztak. Magukról nem beszéltek. És ez így volt jó.
A leskelődő, ki-kitódulni készülő, éles szavakat hamar lenyelték és helyettük másokat, kedveseket labdáztak egymáshoz.
Szép volt ez a délután és egyszerű.
Sebeiket letakarták, érzékeny húrjaikat elrejtették.
Újra hinni kezdték, hogy mégis csak jól van ez így és kedvesen simogatta mindkettőjük tudatát, hogy nincsen egyedül és mert gondolatban a másik őt forgatja.
Olyan napsütésféle volt ez a sokszor olyan keserűen hideg lakásban, mikor rabságnak didergett a lakás és menekülésnek látszott az ajtó.
A nagy autoszuggesztió újra elfoglalta trónusát és olyan jó volt hinni, hogy ez nem is lehet másképp.
Valóságot látott énükből kidobálták újra a hirtelen átélt egyéni vágyakat, a saját akaratot és így könnyen jó volt fölemelkedni a könnyű levegőjű nemlétező világ felé.
Nyolc órakor karonfogva, Magit ragyogó újan és üdén, Péter könnyen, magafeledten indultak a hangversenyterem felé.
Karonfogva mentek haza.
Kigyulladt arccal, a zene ritmikájától megbizsergetett vérrel.
A lakás melegen, meghitten várta őket.
A két ágy nyitva volt, tisztán, fehéren; a rózsaszínű selyempaplanok simán, gyűretlenül takarták a hófehér ágyneműt. Az ágyak fölött egy kis lámpa égett selyemernyővel letakarva, buján finomkodó színeket szórva szét a szobában.
Margit vállait leeresztette kissé, mire ruhái lecsúsztak róla és halk zizzenéssel hulltak a földre. Ott állott majdnem meztelenül a lámpa meleg fényében. Csak vállain futott le egy keskeny rózsaszínű szalag. Mellei fölött fehéren izzva ragyogott a bőr. Leomlott hajának fürtjei a vállak kerekségén csúsztak le, eltakarva drága puhaságát ennek a sima domborúságnak.
Péter is vetkőzött és most ruhájának zsebeit ürítette ki az asztalra.
A szoba levegője lüktetett a két testből kiáradó érzékiségtől. Az összecsapni készülő szeretkezés már izzott.
Margit a készülő odaadás hangján, bágyadt rekedtséggel mondta:
- Te Péter, ha jól láttam, te a Beregnének nem a kezét csókoltad meg, hanem a karját.
Ezek a szavak mintha belevágtak volna ebbe az érzéki ködbe, ami a szobában terjengett és a kettőjük bőrét égette.
Péter nem akarta elrontani a hangulatot, tréfásan vetette oda:
- Ugyan Margit?
De Margit most már nem tudott megállni:
- Így nem lehet elintézni ezt a dolgot. Te megszégyenítettél engem egy másik asszony előtt. Ezt nem hagyhatom szó nélkül - és lassan lefejtette lábairól a selyemharisnyákat, kerek térdét, fehér combjaiból egy részt megmutatva.
Péter ránézett erre a térdre és a hím örömféltésével akarta Margitot és magát visszatartani attól a küzdelemtől, amelynek előszele már kezdte felkavarni a szoba buján terpeszkedő csöndjét.
- Margit, kérlek, ne izgasd magad ezzel a csacsisággal - és ingujjban Margithoz ment. Át akarta ölelni és megcsókolni.
Margit most ebben a kijátszását látta, a lekenyerezését, a megcsalását és Pétert eltolta maga mellől.
Péter határtalan szégyent érzett. Valahogy most Margit fölébe került. A legutálatosabb volt előtte a visszautasított szerelmes és Margit szemében nagyon komikusnak, kicsinynek, megalázottnak érezte magát.
Elsápadt. Mintha hirtelen elvágták volna a mosolyát. Arca eltorzult a dühtől. Visszament az ágya mellé és hangtalanul szedte le magáról ruháit tovább.
A nagy érzéki fellobbanás, ami már égette és kergette, most ugyanolyan erős és indulatos gyűlöletté marjult, ami halálos sivítással fütyült a szobában.
Elhallgattak.
Margit tudta, hogy most nagy ütést mért Péter érzékeny férfihiúságára, szeretett volna visszafordulni, de már nem lehetett. Őt is megcsapta a hirtelen támadó vihar forgószele és vitte, forgatta magával.
Margit levetkőzött.
Ingét leeresztette, míg feje fölött magára engedte hullani könnyű, színes selyem hálóingét. Aztán ráhevert az ágyra, magára húzva a paplant.
Péter kirántotta az ablakot és beáramló hűs levegővel felfrissítette az arcát, a tüdejét.
Csönd volt a szobában. Újra az az zizegő, sziszegő csönd, amitől úgy féltek mind a ketten.
- Beszélni, beszélni - zúgott mindkettőben, de újra csak a gyűlöletes szavak akartak kitódulni, sziporkázva, vágva, sírva, ütve.
Péter majd megfulladt ettől a csöndtől és fejét kidugta az ablakon.
Ha ágyára gondolt, ijedten rezzent össze. Közvetlenül mellette a másik ágyban fekszik valaki, akit csak néhány centiméter, de egy határtalan gyűlölet választ el tőle. Margit majd nézi, várja őt és ő nem tudja kezét sem kinyújtani. Pedig szeretné most megölelni. Margit még tüzes, még forrón perzselő a szoba nagy buja várakozásától - de ő nem mehet hozzá, nem - mehet - hozzá.
- Beszélni, beszélni - zúgott, fütyült a szobában.
Margit szólalt meg. Féltette az éjszakát. Engedett.
- Bánom, hogy szóltam - mondta és szavai mögött már érezni lehetett a lefolyni készülő könnyeket.
Most végre Péter felszabadult. Bár félt a könnyektől, utálta őket, mint minden olyan dolgot, mely nem engedi meg a józan megfontolást; ami benne is elnyomott mindent, ami talán kiegyenlítésre vezethet, ha szabad megnyilatkozásra talál, most örült, hogy Margit pár szava megengedte nyílni a szavak elnyomott zsilipjét.
- Látod Margit, így ölöd meg bennem és benned a hangulatot. Amikor a lelkünk összeölelni készül testünk megbékélésével és forró összeborulásával, akkor te élesen szétvágod, megölöd a békét és elrabolsz tőlünk egy percet, egy órát, egy napot. Kérlek, tanulj meg hallgatni... - mondta Péter reszkető hangon, szinte könyörögve.
Margitból most megindultak a könnyek.
Péter érezte, hogy hogy mossák el ezek a könnyek a kettejük forró viharát. Látta összedőlni az előre kigondolt, lassan felépített, óvva féltett szerelmes éjszakát. Megcsalva, kifosztva állott ott az ágynál, amely ma éjjel újra csak csendes sóhajok, kielégítetlen, el nem zúgott viharok temetője lesz.
- Ne sírj! Ne sírj! - kiáltotta.
Margit könnyei lassan peregtek le a párnára. Ez az asszony mélyen és helyrehozhatatlanul boldogtalan volt most.
Úgy érezte: nem szeretik és boldogtalanságának tudata megnyugtató, gőgös mártíromságot sugallt neki.
Péter levetette a mellényét. Azután a zsebeit kutatta át. Egyszerre csak ujjai között érezte a kis zsebkését. Most valami őrült indulat szállta meg. Újra átélte a napot. A megcsúfolt reggelt, amikor megbecstelenített magánya keserűen rothadott gőzzé ezeken az ágyakon; a napsütéses délelőttöt; a ragyogó dél sötét viharát; a megfeszített erővel megvédett délutánt; a megcsúfolt estét; az agyonhajszolt perceket és lefojtott indulatokat - ezért az asszonyért. Ma még csak az asszonyért élt; még eddig mindig megtagadta önmagát, hogy neki szállítsa puhán, odaadón.
Egész élete volt ez a nap, a gyengédség, az alárendeltség, a lemondás nagy, őrült hazugságával.
- Miért, miért? - harsogott valahonnan.
Ujjai görcsösen ölelték át a zsebkés gyöngyház foglalatát és valami őrült erő hajszolta az ágy felé.
- Egyedül maradni, nélküle; mindig, mindig - zengett belülről, mélyről, őszintén, vadul...
Margit könnyeken keresztül, hangjának gyermekes bágyadtságával kérdezte:
- Hát szeretsz Péter? - és szemeit alázatosan jártatta Péter arcán.
Péter felébredt.
Margit hangja mint valami meleg eső érte az arcát, a mellét, a szívét.
Ujjai elengedték a kést és keze egy lendülettel kidobta az ablakon. Most puszta kézzel, elernyedt izmokkal járult oda az ágyhoz. Egészen puhán elsimította Margit haját és csendesen, szó nélkül csókot lehelt a szemére.
Margit felnézett rá hálásan, melegen.
Aztán ujjongva mondta, kitörő gyermekes örömmel:
- Péter, te könnyezel!