Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Óriás Pál: A gyűlölet iskolája
Az ebédlőasztal fölött úgy függött a gyűlöletes csönd, mint valami utálatos, sárga fényt ordító lámpa.
Reszkető kezekkel, száraz torokkal ettek és az ételekkel magukba nyelték az el nem dobált szavakat.
De sokszor volt ez már így.
Péter újra átélte a csöndes együttlétek haragossötét óráit.
Érezte a levegőben a két összecsapódó gőg véres diadalát. Margit megalázott büszkesége harcolt asszonyisága alázatos símulniakarásával. Péter férfiassága dacával várt, de éhes érzékisége a kibékülés felé korbácsolta.
És mind a ketten küzdöttek azért, hogy ki szeret jobban.
A két ember igaz, őszinte órái voltak ezek. Amikor nem merítették bele külön akaratukat összefolyó érzékiségük felcsapó hullámaiba. Amikor az összetartozandóság mély autoszuggesztiója nem merítette le saját egyéniségük kiütköző élniakarását.
Fojtó volt a levegő és ki nem mondott és ki nem mondható szemrehányások sikítottak el füleik mellett.
Valaki bejött. Nem is nézték ki az, csak érezték, hogy végre van valaki, aki felhígítja ezt a nyúlós, utálatos atmoszférát.
Leültették. Agyonkínálták és minden gyengédségüket, mint finom harmatos esőt dobálták rá. Mosolyogtak, feszülő arcizmaik kéjes felengedésével.
Kérdeztek, feleltek. Túltettek egymáson az idegen becézésében.
Egymásra nem néztek; féltek egymás pillantásától, nehogy valamelyikük szeméből a kibékülés alázatos szikrája kiugorjék.
Leszedték az asztalt. Az idegen elment. És ők újra magukra maradtak haragjuk, ki nem robbant gyűlöletük irtó súlyával.
Ebéd után következett rendesen a kis, jóllakott összebújás a díványon.
Most egyik sem mert a díványhoz közeledni, nehogy a másik ebben a közeledés gyengeségét lássa.
Vártak.
Tisztán érezték maguk között az évek óta szélesedő hatalmas szakadékot, amelyet most újra bevilágított a józan, a szeretkezés felhőit áttörő, önző gondolkozás reflektora. Szinte szédültek ezekben a percekben, amikor egymás között a szédítő, meredek mélységben látták ledobálva egyéniségük eldobált fegyvereit.
Az asszony a mélyben heverni látta hódító hiúságának ezerféle kis praktikáit, amiket uráért dobott el és nem fitogtatott többé más férfiak megszerzéséért. Asszonyi életének sok-sok pávás örömét dobálta ki az életéből, hogy csak egy férfié legyen. Az el nem csókolt csókokat, az elmaradt kacérkodások és reszketős összesimulások lim-lomjait látta, amiket életének mindig kocogóbban haladó szekeréből bután kihányt.
A szakadék fölött ott hidalt a teste, amivel hidakat vert mindig a két küszködő akarat között. Szégyellte magát és szerette volna letépni a bőrére tapadó öleléseket, amiket a kibékülések jutalmazásakor kapott.
A férfi érezte a maga eliramló életét az asszony karjai között összebicsaklani. Ahogy most olyan mélyen távol állottak egymástól, észrevehette a feszes nekilendüléseit, az indulásokat, amik az asszonya ágyékában sisteregtek el. Látta összeszedett, agyonvirágzott szellemi szőnyegeit, amiket ennek az egy asszonynak lábai elé dobált; látta a szellemének verejtékes építkezését ennek az egy asszonynak könnyű, felületes gyönyörére.
A szakadék tátongott köztük, és nehéz, hideg szelek sivítottak ki belőle. A szoba levegője szinte megfagyott és a tüdők szinte fuldokoltak.
Valamelyiknek most el kellene menni.
Egészen.
De a szoba festett falai, a szokott bútorok öreges-barnás, jóságosan atyai színe hatalmas láncokat csörgetett, amiben kulcsolva dagadt a kezük.
Hányszor volt ez már így; és mindig jött a kibékülés. A kényelmes szeretkezés gyönyöre mindig összébbtolta a viharoktól kihűlt érdes sziklákat.
Egyik mindig engedett. Egyik mindig szólt és egyik mindig odaadta a testét: hídnak.
Most is így lesz. Tudta Péter - és várt.
Emögött az alázatos, hidegrázásos gyűlölet mögött egyberohanni készülő kielégítetlenség lappang, amit mégis csak gyönyör lesz egymás testén kiharapni, agyonelégíteni.
Péter lefeküdt a díványra és nyugodtan mondta:
- Margit! Gyere ide egy kicsit.
És Margit nehezen, lomposan emelkedett fel, de felemelkedett és elindult a dívány felé.
Odaadta a kezét, amit Péter jelentőség nélkül megcsókolt. Azután békésen, alázatosan odafeküdt az ura mellé.
Nem is szóltak, nem is beszéltek.
Az asszony teste melegen simult a férfiéhez.
A szavak csak ütlegek lehettek volna; de a kezek azok puhán simogattak és az előbb rángatódzó szájak kifordulva öntötték a csókot...