Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Óriás Pál: A gyűlölet iskolája
A reggelinél találkoztak újra. Megmosdva. Fiatalon. Egészségesen. Margit bőre fehér volt és reggeli ruhája alatt látszott fiatal melleinek finom indulása. Megfésült haja fénylett, átlátszó fehér kezei nemesek voltak.
Péter nézte. Szerette ezt az asszonyt. Szerette. Újra. Reggel még fájt neki ez az asszonyiság; kicsit megvetette. De most szerette újra.
Margit csacsogott, nevetett. Kielégítetten vidám és könnyű volt ilyen derűs reggeleken. Péter is nevetett. Nevetett ezen a játsziságon, ezen a gondnélküliségen, ezen a nagy fiatalságon. Margit sohasem lesz öreg. Nem, mert az öregséget nem az idő, hanem a belső világ kivetítődése hozza meg. A problémáktól hemzsegő belső világ szántja kívül a ráncokat. Margitnak nincsenek problémái. Margit egyetlen problémája: a szerelme. A kielégítettsége. Az ura.
Margit valami hosszabb mondókába kezdett:
- Kérlek, Péter, én észrevettem valamit. Én észrevettem azt, hogy te nem is vagy igazán gyengéd és figyelmes hozzám. Te az én gyengédségeim gyönyörűségeiből élsz és én csak neked élek. Tőled nem kapok semmit...
Péter nem válaszolt. Mosolyogva nézte Margit üde száját.
És Margit folytatta:
- A múltkor utaztam egy házaspárral. Szép, magas volt az asszony; a férj kicsi és púpos. És a férfi egész úton figyelte az asszony szemét, hogy minden megszülető kívánságát teljesítse. Kiszolgálta. Az egész úton nem ült egy félórát, mert vagy valami csomagot bontott fel, vagy vízért szaladt. Látod, te nem volnál képes kiszolgálni engem. Nem... Mert én jobban szeretlek téged, mint te engem. Igaz?
- Igaz - mondta Péter egészen halkan. - Örülj neki, hogy nem viselkedem úgy, mint az a púpos az ő szép, magas asszonyával. Nem is látnád szívesen. Sőt. Fájna neked és megvetnél érte.
- Nem igaz. Nem vetnélek meg. Inkább még jobban ragaszkodnám hozzád. Ne hidd, hogy a te langyos közönyödet és nem veszem észre. Te éled a magad életét és az életedből nem adsz nekem semmit, míg az én életem csak a tiéd - és Margit ajkai reszkettek. De sokszor végiggondolta már mindezt és most mégsem tudta minden izgalom nélkül kidobálni magából.
Péter halk, nyugodt és egyszerű maradt:
- Ne beszéljünk erről. Ezt nem lehet beszélgetés útján elintézni. Hogy mi hogy szeretjük egymást, azt nem mi határozzuk el, hanem csak tesszük úgy, ahogyan a természetünk megkívánja. Te szeretsz engem odaadóan, egészen; és én fölveszem és élek ezzel a szerelemmel. Te az enyém vagy és nekem nem kell téged minden nap újból és újból banális és ostoba gyengédségekkel meghódítani. Hát nem szép ez így?
- Szóval az nem fontos, hogy te is szeress engem? - mondta hangosabban és indulatosabban Margit. - Ez a férfi-gondolkozás. Az önző férfié. Kiszipolyozni az asszony szerelmét és nem adni semmit, csak kegyesen elfogadni.
Újra állt köztük a harc. Mint majd minden nap.
Ki a kisebb? Ez volt a probléma. És Margit teljes asszonyi makacssággal küzdött a már kijegecesedett valóság ellen.
Nem mosolyogtak többé. Margit közel volt a könnyezéshez. Egy asztalkendőt hajlítgatott és simítgatott. Péter újságot vett elő, hogy eltakarja arcának fájdalmas rángatózásait.
A csönd tüzelt, égetett. hallani lehetett benne Margit sikítozó őrjöngését; Péter visszafojtott haragjának, fájdalmának felhördülését. Péter most tudta, hogy fel kellene állania, odamennie Margithoz és egész egyszerűen és természetesen szájon csókolnia.
De nem bírt. Egy kedves szót se tudott volna kiejteni. Hirtelen keresztülfutottak agyán a képek: a megbecstelenített üde reggelek. Újra látta Margit szétbomlott haját; a befonott csúnya copfot; a lábat...
Csak a kezét tudná Margité után kinyújtani. Hogy felolvadna az a hideg jég, ami most itt úszik a szobában.
Felállt. Kiment.
Kint megállt az ajtónál. Hallotta Margit felcsukló sírását.
Vissza kellene menni hozzá - gondolta. De lábai vitték kifelé.
És mikor maga mögött betette a kaput, fellélegzett. Könnyű, nyugodt volt.