Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Óriás Pál: A gyűlölet iskolája

Óriás Pál: A gyűlölet iskolája
I.

A hálószoba ablakának mindkét szárnya tárva volt. És az ablakon át a tavaszi reggel tékozlóan dobálta be ajándékait. Az utcai fák madarainak csacsogó, gyermekes csiripelését; a fehér függönyöket hasasra duzzasztó enyhe, bágyadt szellőt és a falevelek közein átszűrődő aranyos foltokat. Imádság volt ez. Meleg, fohászos imádsága volt egy kezdődő napnak, amelyet olyan jó felszívni, meginni, magunkba ölelni.

Péter letolta melléről a takarót, úgy hogy ingének nyitott eleje elől előbújt és kidomborodott a férfias, üde melle. A levegő mintha simogatta volna a mellén nőtt fekete pihét.

Szemével itta a képet, ami az ablak fekete kerete között most megszületett. A színek melegségét és puhaságát. Orra szívta a beáramló levegőt, mint valami nemes, földöntúli étel szagát.

Boldog és elégedett volt.

A másik ágyban aludt Margit, a felesége. Csak a pihegését hallotta. A pihegés csendes volt, alig hallható.

Könyvet vett elő az ágy mellett álló szekrénykéről. A bibliát. És minden elolvasott mondat után megállt, hogy jobban magába vehesse és átélhesse a szavak értelmét. Agya fenséges tisztasággal vette át és itta magába a szavakat. Mindent értett és mindent érzett. Egy kipihent gép éhes mohóságával falta a gondolkozásra tüzelő nemes fűtőanyagot. Ilyenkor tudott igazán olvasni. A megértés, a türelem, a nyugalom nagy bágyadtságával. A szavak világítva, tüzelve és énekelve rohantak el szemei előtt. Kipihent szemei látták a szavakat. Látták olyan színesen, amilyen színesen elindultak azok onnan, ahonnan a távoli évezredek küldték...

Margit megmozdult. Péter odanézett. Margit feje kissé lecsúszott a párnán, majdnem a lepedőn feküdt. Ajkai kissé nyitva voltak. Hosszú haja kuszáltan terült el a párnán; összefonott vége bután esetlenül hevert a takarón. Nem feküdt egészen egyenesen. Egyik lábafeje kibújt a takaróból és ujjakkal fölfelé most szabadon fürdött a hűvös levegőben. Péter nézte egy pillanatig ezt a lábat, amely nem volt csúnya, de valami lehetetlen torza volt egy emberi testrésznek - és hirtelen ráhúzta a takarót

Olvasott tovább. Már nem avval a friss és mindent befogadó frissességgel. A benyomások sokáig éltek benne és most behunyt szemmel is látta felesége kuszált, sötét haját és a kitakart fehér lábat. Margit kinyitotta a szemét. Első pillantása, mint mindig, Péterre esett. Péter érezte magán végigfutni ezt a váró, kérő, alázatos tekintetet és ideges lett tőle. Olvasni akart. Egyedül. Tisztán. Teljesen.

Margit megszólalt. Kedvesen, melegen, ígérően.

- Jó reggelt, Péter.

Péter kelletlenül, hidegen válaszolt:

- Jó reggelt, Margit.

Még nem akart beszélgetni. Még egyedül akart maradni. Csak egy kicsit. Csak pár percig, amíg összeszed magának néhány gondolatot; amíg magába szív ebből a hangulatból egy keveset, ami most ujjongott, zengett kint és bent. Szeretett volna meleg és barátságos lenni, de nem tudott. Tekintetét hamar visszahozta Margitról és befuttatta újra az apró betűk közé.

Péternek a magány nagy befogadó képességét termette a reggel; Magit ilyenkor összebujni szeretett. Összebújni a férfivel és csókolni, csókoltatni magát. Nem látott semmit, csak érezni tudott, amit egy másik, meleg, kipihent test adhat. Ajándékozó lágysággal hevert az ágyon, várva, akit megajándékozhat. Péter ismerte ezeket a reggeleket. Félt tőlük. Félt, mert Margitnak mindig a hangulatát adta oda és a tiszta érzékenységét vesztette el vele.

Érezte arcán, szemén és száján futkosni Margit pillantását. Először a puha elernyedő kívánságot, azután a kielégítetlen kívánság szemrehányását; azután a szomorúságot. Nem tudott olvasni, csak nézte a könyvet. Torkát fojtogatta a szégyen. Nem tehet úgy, ahogy akar. Felesége kívánságai kormányozzák.

Kezén érezte Margit kezét és hallotta a gyengén szemrehányó hangot:

- És?...

Letette a könyvet. Búcsút vett a szavaktól, a gondolatoktól, az ablakban égő képtől és átbújt a másik takaró alá.

Margit hozzásimult, fejét a mellére tette, egyik kezével átölelte.

Egy kis erősebb fuvallat magasra emelte a fehér függöny egyik szárnyát. Kint az utcán egy fa zöld levelei súrolták finom zajjal a falat.

Péter sírni szeretett volna. És lassan rátapasztotta száját Margit nyitott ajkaira.