Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Komlós Aladár: Ady Endre
Mert Ady, ahogy akarásaiban nem érte be a józan hétköznap mértékével, úgy szemléleteit sem nyesegette meg semmiféle skrupulus miatt.
Az Arany "vaskos, reális" poézisétől elszakadó új költői stílus a tárgytalan líra - így nevezhetnők - stílusa volt. A szerves fejlődésben, úgy látszik, szükségszerű fok el. Mikor tudniillik a költő már elszakad a külső világtól s látja, hogy a "világ csak hangulat", de a maga belső világához még nem szokott hozzá a szeme: törvényszerűen lép fel a szemléletnek és a megjelenítésnek az a foka, ahol Reviczkyt, Komjáthyt és a nyomukon járó gárdát találjuk. Nekik tudniillik nincsenek már külső megfigyeléseik, de viszont a dolgok belőlről-nézéséhez és az érzést kivetítő látomásokhoz sincs meg a bátorságuk és erejük. Ezért oly képnélküli, tárgytalan és elvont ez a stílus.
Ady azonban, aki ifjúkorában ennek a tárgytalan lírai iskolának a padjait látogatja, rájön, hogy a belső dolgok átcsillognak a külső tárgyakon is, sőt éppen ezeken át mutathatók meg a legjobban. A francia szimbolista költők megismerése előtt, még Nagyváradon megírja első szimbolista versét: az "Elűzött a földem" című költeményét.
A szimbolista költő már nemcsak elvont tételekben vallja, hogy a világ csak hangulat, hanem tud és mer ennek a a hitének megfelelően bánni is a világgal. Némileg egy régi szemléleti mód éled újjá nála. A középkori kereszténység meggyőződése szerint a földi dolgok csak a túlvilágot tükrözik. E szerint a felfogás szerint isten folytonosan emlékeztetni akar bennünket a túlvilágra, s ezért például bizonyos virágokat abból a célból teremtett vörössszínűvé, hogy azok Jézus sebeinek szimbólumai legyenek. A modern költő azonban nem hisz egy ilyen értelmileg kimutatható, objektíve meglevő szimbolikában; ő csak az ihlet pillanatában és bizonyos felelőtlenséggel érzi meg a jelenségeknek egymással, vagy a lélekkel való összefüggését. Mint egy francia kritikus találóan figyelmeztet, a szimbolista költő még úgynevezett szimbolikumokat sem alkot feltétlenül; elég ha kifejezi lelkünknek és a dolgoknak titkos rokonságát.
A szimbolizmus e titkos rokonság megéreztetésével helyezkedett szembe a közönséges tapasztalással és a pozitivizmussal. Mert az utóbbi szerint csak mereven különválasztott jelenségek vannak; egy rejtett rokonság feltételezése, amely nem érzékelhető, csak megsejthető, tudománytalan miszticizmus szerinte.
S ez a titkos rokonság a szimbolista költészet állandó sajátos tárgya. A természet és a lélek megszűnik mereven különbözni egymástól: közös új halmazállapotba jutnak. Ebben a folyékonyabb új halmazállapotban aztán a dolgok igen könnyen egymásba tolódhatnak és mintegy egymás szimbólumaivá válhatnak (ezért jó a "szimbolizmus" név). A szimbolizmus egész jellegzetes technikája már most nem szolgál egyébre, mint annak a titkos rokonságnak a megéreztetésére. A legkezdetlegesebb "correspondance" természetesen a különböző érzéklési területek összekeveredése, amelyre az "audition colorée" a legismertebb példa (Adynál már dolgok és emberek is egyneműekként keverednek össze: "Szeretem a beteg rózsákat, Hervadva ha vágynak, a nőket, A sugaras, a bánatos Ősz-időket... Szeretem az elutazókat, Sírókat és felébredőket S déresős hideg hajnalon A mezőket." Sőt a költő néha a saját lénye határait is elveszti, önmagát is csak más dolgok szimbólumának érzi, mint Verlaine: "Je suis l'empire á la fin de la décadence", vagy Ady, aki Indiából a Tisza partjára hozott lótusznak mondja magát. Érzéki és nem érzéki dolgok karöltve, testvérekként jelennek meg. Konkrét és absztrakt szavak egymás mellé rendelése is arra szolgál, hogy a hétköznapi tapasztalásban megszokott határok a dolgok rokonságának érzésében elmosódjanak. Ha azonban elvontságok konkrétumokkal érintkezhetnek, ez csak úgy lehetséges, ha - az utóbbiak nem igazi konkrétumok. Ha Ady azt írja, hogy ült partjain Babilonnak és ült partjain a Gondnak, akkor éreznünk kell, hogy ez a Babilon épp úgy nem azonos a térképen megtalálhatóval, mint ahogy Ady Gangesze sem Indiában van, hanem valami gyönyörű álomhonban.
A dolgok ekképp elvesztik sziklaszerű merevségüket, valami lebegő szabadságot kapnak és belső csillogást. A költőben pedig áhítatos, metafizikus új életérzés kiséri ezt a szemléletet. A szokatlan új kapcsolások esztétikai gyönyört adtak a léleknek és jólesett az a különös borzongás is, amelyet az érzéki tapasztalatok világának szimbolista fellazítása nyújtott. De tűzbe egy szimbolista költő sem tette volna a kezét a correspondanceokért, amelyeket felfedezett. A rokonulásban, amely a határukat-vesztett, egymás felé olvadó dolgok közt létrejön, szintén nincs semmi határozottság. A szimbolista költő szimbólumainak éppen a félig-találóság, a bizonytalanság adja meg a sajátos bélyegét és varázsát.
Ady azonban hiszi, hogy ő a legvalóbb valóságokról beszél. Szavának ezért - érezzük - tragikus feszültsége van: ember beszél akinek nem henye színkeresés, felelőtlen játék, hanem élet-halál kérdése, amiről szól. Nemcsak az empirikus szemlélet lapos prózájánál, a szimbolizmus lenge páráinál is magasabban járunk itt. Régiójában örök törvényeknek, amelyek rejtve vannak a profán szem előtt és amelyeket csak a látnok mondhat ki. Az új szépség születik itt - a valóság anyagából. A modern líra törekvéseinek legértékesebb beteljesülése ez.
Ahol Ady a legmélyebben haladja túl a természettudományos szemléletet, ott nem szimbolizmust csinál, hanem mítoszt! A szimbolizmus tudniillik csak páraszerűvé teszi a dolgokat, hogy a ködben mindenféle hasonlóságokat láthasson közéjük, a mítosz azonban határozott új alakokat teremt a láthatatlan számára. Mi a mítosz? Egy élettörvénynek, egy rejtett igazságnak látható eseményben, külső történésben való megjelenítése. úgy jön létre, hogy a mítosz-költő számára transzcendens, örök törvények derengenek át a jelenségeken. Ezek a törvények, ha nem is kézzelfoghatók, az igazság, sőt az igazabb igazság igényével lépnek fel - és például ős kaján mítosza, ha nem egy olyan korban születik, amely bármily érzékfölötti megismerést, legfeljebb mint esztétikumot tűr meg, talán egy vallásos kinyilatkoztatás erejével ragadta volna meg az embereket. A "vér és arany"-korszakban nincs Adynak olyan érzése és gondolata, amelyhez azonnal mítosz ne teremne a lelkében. "Mennynek megduzzadt terhes embermása" most. És a vers csak a képet adja elénk; a kép jelentősége átsejlik a foszforeszkáló szavakon. Ady példátlan mitoszteremtő ereje itt van a csúcspontján. Ezután már egy mind direktebb megnevezés fog következni.
A "Vér és arany" kötetben alig van vers, amely ne mítosz volna. Mindegyikben egy mese lélegzik és "zajlik": ez a forróillatú, fantasztikus meseőserdő ejti is először gyönyörű kábulatba, aki betéved ezek közé a versek közé. Ady mitológiája magyar, bibliás és kálvinista motívumokból épül fel, de ahogy ránk borul, katolikus templomhajók tömjénfüstös, borongó misztikumára emlékeztet.
Már érintettük, hogy jönnek létre ezek a mítoszok. Születésüknek az a feltétele, hogy a költő szabad legyen a pozitivista, természettudományos szemlélettől, amely csak esetleges és triviális tárgyakat tud látni a világban. De míg a szimbolizmusnál ez a szabadság az egyes dolgok határának elmosásában áll, a mítosz úgy jön létre, hogy a dolgok megmaradnak, azonban örök metafizikai erők képviselőivé válnak. Mindkét esetben áttörjük azonban a közönséges empíria frontját és az érzéki dolgok mögé megyünk. Ady jellegzetes áttörési módja a mitológiai. Ady formateremtő ösztöne azért használja a hírhedt nagybetűket is: meg akarja éreztetni, hogy az ő látásában nagy metafizikai élőlényekké személyesedtek a dolgok.
Más modern magyar költők is írtak verset például Párizsról. De ha még oly rajongó és vágyó fájdalommal jelenítették is meg, náluk Párizs mégsem lett több, mint egy szép és meleg, nagyszerű város. Ady sehol sem részletezi Párizs látnivalóit és szépségeit: azonban nála a Fény Városa a Mindenség titkos metafizikai erőrendszerének egy fontos pontjává lett: az ámulások szent városává, az óriás Dalolóvá, amelytől a koldus, zűrös, bús világ a zsoltárjait kapja, a sehol egy beteg isten, a tűzcsóvás, felséges Öröm állandóan torát üli: földi városnál valóban többé, kész mitológiává. Milyen könnyen, milyen sejtelmetlenül játszott eddig a magyar költő a "magyar" vagy a "bor" szavakkal. Adynál azonban a "magyar" szó egy elátkozott végzet-népet jelent és a bor is valami szent és végzetes dolog. Valami fekete-piros glória ég mind a szavak körül. S ha azt írja a faluról: Szigorú szeme meg se rebben, Falu még nem várt kegyesebben Városi bujdosóra", nem egy metafizikai lénnyé, a Mindenségben örök rend szerint működő egyik hatalomnak, a nyugtalanság-nélküli, győztes egészségnek a jelképévé vált-e a Falu is? Vagy milyen zsoltáros orgonazengést kapott ez a név: Léda. A mámor és pusztulás áldott asszonyának neve, aki együtt járt a költővel mély viharzásokon és poklok tüzében, a sors áldott és végzetes küldöttjéé, aki élén járt a romboló angyalseregnek. nem keveredik-e el ő is, a külső realitásban élő asszony, az Ady lelkének olyanfajta teremtményeivel, amilyen az ős Kaján, Baál-Isten, Pénz-Isten, vagy a jó Csöndherceg? Életrajzai adatok nélkül, amelyeket azonban a verseken kívüli területekről hozunk, különbséget sem tudnánk tenni köztük. És természetes, hogy önmagát sem egyszerű biológiai és társadalmi jelenségnek látta, hanem végzetes erők küldöttjének és jelentőjének: mítoszi hősnek, istennek.
Ady költészetének legmélyebb varázsa kétségtelenül éppen abban van, hogy a gyakorlati-tudományos szemlélet szűk ketrecrácsaihoz szokott szemeknek rejtett valóságok végtelen új horizontjait nyitotta meg. Szabadulás volt. Megváltás a tudományos világkép sivárságától.