Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Komlós Aladár: Ady Endre

Komlós Aladár: Ady Endre
(A Nyugat tanulmány-pályázatán III. díjjal kitüntetett pályamű)
III.

Adyt a nagy központi vágyódása történetesen éppen arra predesztinálta, hogy segítségére menjen a kornak, amely új szépséget keresett, szabadulást a természettudományos szemlélet fullasztó kamrájából. Ady tudniillik - isten akart lenni. Az élet teljes kiélését akarta, minden gátakon át. Komolyan vette azokat a vágyait is, amelyeknek teljesíthetetlenségébe a civilizált ember csöndes megalkuvással már egészen megnyugodott, és ragaszkodott azokhoz a szemléleteihez is, amelyek teljességgel összeegyeztethetetlenek voltak a természettudományos felfogással. Neki szent volt minden, amit a benne buzgó élet kitermelt magából.

Mit jelent az istenné-levés? Ady számtalanszor beszél róla, egyik legkedvesebb képe az istenülés. [*] tán ez a mondat szól a legvilágosabban: "A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbeható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten", írja Petőfivel kapcsolatban ("Petőfi nem alkuszik") Mint Petőfit, Vajda Jánost is nyilván azért érezte lelke rokonának, mert Az üstökös költőjében is van valami határtnemismerő telhetetlenség. Ha szegény Vajda csak a kínlódásban és jajveszékelésben, nem az igényeiben volt is korláttalan... Ady végtelen kielégülésekkel és végtelen fájdalmakkal akarja teletölteni a lelkét. Néha már szinte félünk, hogy halandó nem bírhatja elviselni az érzések ily roppant duzzadását és megpattan ez a feszülésig teli lélek... bizonyos, hogy a bilincsbe nemvertségre és a mindenhatóvá válni akarásra, nem pedig valami kegyes jámborkodásra gondol Ady, mikor később szemére hányja a vakszívű, hidegszemű barátoknak, hogy nem láttak "istenülő vágyaiba".

*

Vannak is vágyai, melyeket még az olimpusziak sem teljesíthetnének. A játékbarlangban például "Nyolc asztal közül válogattunk, másodpercnyi, de szörnyű töprengésben s odarohanunk egyhez, mert csak egyhez lehet egyszerre egynek jutni, mert éppen az a mi életünk tragédiája, hogy csak egy testi személyiség vagyunk". (Portus Herc. Mon.) Mosolyogjunk ezen a tragédián? Adynak volt igaza: "Vagy érték, sőt kincs a gondolkodás, akkor komolyabban kell számolni vele, mint a vese eredményeivel." S a testi korlátok rokon tragédiája, mikor később azt fájlalja, hogy nem lehet - szószerint - minden nő az övé: "Óh nagyszerű szerelem, Minden nőnek szerelme, Borzasztó Lehetetlen, Bolond álom-beszéd." (Magunk Szerelme.) Az ég és föld teljessége kell neki. Íme az Ember Különbje, aki magas szivárványhídon nekivág az istenülésnek:

És Ady vallása is, hogy az élet mindenféle formájában szent, hogy még a szenvedés is jó, "csak életes legyen", és hogy csak a fásultság rossz: nem egyéb talán, mint istenülés-vágyának, az összes energiák szabadjára engedésének metafizikai igazolása. S ha a természettudományos XIX. század mechanisztikussá egyszerűsített mindent, a felszabaduló XX. század az örökké hullámzó, megismerhetetlen életben látta a dolgok lényegét. Az élet filozófiája van írva az Ady zászaljára is. Nem tűr regulát magán: a következetesség reguláját sem. Minden érzést bátran és egészen ki akar élni, a legellentétesebbeket is. Innen ered lelkiéletének az a vonása, amelyet Ady polaritásának nevezhetnénk: örökösen ellentétek közt hánykódása. Fölereszti magában a legellentmondóbb érzéseket is. Soha ilyen ívű ellentéteket. Ő a "Vér és arany" költője, de a "mennynek megduzzadt embermása" is; a legpogányabb és legvallásosabb ember; nationalista és internacionalista; faját és kedveseit szereti és gyűlöli. Az odaadás és visszalökődés örök emberi törvénye, a léleknek ez az apály-dagály törvénye senkinek a költészetében úgy meg nem mutatkozik, mint az övében.

Egy roppant fontosságú, nagy emberi vállalkozásnak vagyunk tehát szemtanúi: az istenné-levés, a minden vágy kiélése istenkisértő, fauszti kísérletének. Innen az az örökös komoly, áhítatos hév, amellyel Ady a maga sorsával foglalkozik s amely talán maga is azonnal megérezteti az olvasóval e verseknek a szokottan túlmenő jelentőségét. Nem akármilyen ügyről van itt szó! Mert Ady élete nem puszta véletlen privátélet, hanem egy eleve-elrendelt harc, amely örökkévaló metafizikai erők, Isten, halál, Sors közé beállítva, általuk ide-oda rángatva, folyik le. Reprezentáns példás élet, az igaz emberélet tüköre. Ezért van Adynak joga folyton magáról beszélni. Ezért válhat minden élménye verssé. Nincs költő, aki ennyire érezte volna a maga sorsának mély forrásokból eredését, akit így áthatott volna eleve-elrendelt és mindent példázó voltának fölemelő, vallásos gőgje. (Már gyerekfővel, debreceni könyvében: "Tán az örök végzet Rótta rám e kínos, bús kötelességet S én csak mint vak eszköz teljesítem.") Ady meg nem alkuvón mindig az abszolút, a teljes életet akarja és bármit él is át, élményét a nagy prometheuszi követelés szempontjából értékeli. Ezért van verseinek olyan a hasonlíthatatlan súlya és perspektívája. Még pedig kettős súlya és perspektívája: szimbólumairól, mint egy magas hegycsúcsról, egyrészt az Ady egész életét pillantjuk meg köröskörül, másrészt azon túl az univerzum, a Minden Titkok életét. Mindent az élete egészének és az egész életnek a szempontjából fog fel. Ezért nincsenek Adynak például "leíróvers"-ei. Nem lehetnek. Az ő számára minden dolog csak ablak, melyen át a rejtelmekbe lát. Például a májusi záporverte földön: "Itt is, ott is asszonycsapat Kapál, hol majd élet terem (Óh mégis, mégis élni jó), Erősek és fiatalok S a lábuk térdig meztelen." Ady nem állhat meg festői képeknél, vagy kis hangulatoknál: ő nem a részletek, hanem az Egész költője. S mert az ő szeme mindig az egészre néz, azért van az az érzésünk egyes versei olvastakor is, hogy a sorok alatt ott zúg és zeng egész költészete: egy vad mindentakarás, vagy a megbánás megsemmisítő, szörnyű kétségbeesése.

 

[*] Talán a "Mi Urunk: a Pénz" című költeményében jelenik meg először a gondolat: "Ha tegnap istennél több voltunk, ma gyáva rímkutyák vagyunk." "... Elszabadult koldusok vagyunk, istenfaj lerongyoltjai" "(Portus Herculis Monoeci"), Monte Carlo termeiben az ember több, mintegy ilyen-amolyan akármilyen isten" (ugyanott). "Aki él, az egy kicsit isten, ha tud merni, meggondolatlanul akarni s ha tud és mer játszani életre-halálra" (ugyanott), "Egy-egy isten lesz majd Minden földi ember" (Illés sz.) "Mint egy földi, kárhozó isten, Úgy vívtam a hiú csatákat" (Minden T. V.), "Úgy szeretek én, mint egy isten". "S én szegény megcsalt borissza, Mint egy isten úgy nézek vissza" (Men. Élet).