Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Komlós Aladár: Ady Endre
Nem a magyar irodalomtörténet egyik fejezete: egy nagy emberi küzdelem heroikus drámája ez.
Kor: a természettudományosság kora. Egy bénító előítélet uralmát jelenti ez: az exaktság előítéletét. A megismerések pontossága volt a fő, be kellett tehát érni a részletekkel. A sejtelem és az összefoglaló spekuláció, mint megbízhatatlan eszközök, a lomtárba kerültek. De minek is a sejtelem, mikor a dolgokat maradék nélkül, egész pontosan megismerhetjük! A vallás és a metafizika azonban tudománytalan dolgok, ezek nem fognak feltámadni többé. Ami nem érzékelhető, az legalábbis gyanús, az ember jelentéktelen fejlődési termék a világmindenségben, naiv és gyermekes dolog tehát igényeket támasztani a közömbösen pergő élettel szemben. Egy értelmes feladat van csak előttünk: a természeti folyamatok szabatos leírása, sine ira et studio.
De, ha mindig csak azt látjuk, hogy a jelenségekben közömbös és értelmetlen természettörvények érvényesülnek, akkor értelmetlennek kell tartanunk azt is, hogy haraggal, vagy ujjongással kísérjük őket. A szabadesés törvényeire és kémiai folyamatokra csak nem lehet haragudni! Azok a régi költők, akik még tegezni tudták a természetet, abban a tévhitben élhettek, hogy ezzel a vak és holt objektummal az embernek lehet érintkeznie. Tanuljunk szerénynek lenni. Hála és panasz-szó, sírás és ujjongás, amely nem egy határozott emberhez, hanem emberentúli abstrakt instanciákhoz fordul, értelmetlen és nevetséges szentimentalizmus az öntudat nélkül keringő atomoknak e sötét világában.
A művészet és különösen a líra úgy vérszegénykedett e korban, csodálkozva és rossz lelkiismerettel, mint egy elfeledett virág a jégkorszakban. A költő jól teszi, ha mindig latra veti az érzéseit, mielőtt írni akar róluk, hogy van-e értelmük, (az emberben annyi ostoba atavisztikus érzés jár kísérteni, amelyekért józanon nem vállalhatunk felelősséget) s a képeket is, amelyek fantáziájában néha egészen irreális összetételben születnek meg, természetesen hozzá kell igazítani a külső világhoz. Petőfi például - hogy a magyar viszonyoknál maradjunk - bizony még nem ismerte ezeket a szabályokat és gyakran mintha egyenesen kereste volna az empíriával való szembeszállást: "Kedvemnek ha magja volna, Elvetném a hó felett S ha kikelne: rózsaerdő Koszorúzná a telet." Holott egy ilyen feltevés ellentmond minden tapasztalásnak. Arany nem mond ilyet. Ő vajúdta ki az óvatos új világszemlélet stílusát. Rokonoknak hiszik őket - alig több alapon, minthogy mindketten népies zamatú, jó magyarsággal akartak beszélni, - holott a köztük levő különbség több volt véletlen kis temperamentum-különbségnél: két kor különbsége volt: Petőfi a XIX. század eleji romantika megkoronázása, Arany a realizmus-naturalizmus elindulása. Arany és gárdája azután a költészetet is belekényszerítik az exaktságba. Mélyérzésű és plasztikus képzeletű emberek, de érzésük és képzeletük lemondott szuverenitásáról a külső világ javára.
Arany János így ír:
Szeretem én langy május reggelen
A permet essőt, mely gyéren aláhull,
Csillámfonalként, a dörgéstelen
Napszűrte felhők tiszta fátyolárul,
Midőn a tájnak élénk zöldje lenn
A szőkefényű légből visszahárul
És sárgászölddé lesznek a sugárok,
Melyekben a kelő nap átszivárog.
Gyulai Pál pedig, a kor művészeti törvénykönyvének megalkotója és legnagyobb hatalmú alkalmazója: "Nem vagy te legszebb a világon, tán oly szép sem, mint képzelem, De nékem érted szép az élet És boldogság a szerelem" A költő állandóan felügyeletet tart az érzései fölött, hogy ez valami olyat ne találjon mondatni vele, ami nem felel meg az objektív igazságnak...
A tudományosság belezuhant és csúfított a tapasztalásba. Az eddigi kényelmes módon nem lakhattunk benne tovább. Éreztük, hogy rideg és szegény. És akkor kétféleképpen kezdtek segíteni a bajon: Egyesek görcsös daccal fogóztak bele az érzéki világba, kétségbeesett ragaszkodással akarván megmutatni hogy szép, hogy mégis szép ez az érdes, csúnya világ, s nem akarták elereszteni a hétköznap angyalát, míg az áldását nem adta rájuk. Mások, a nagyobb tábor, gyors lendülettel tovaszálltak a hétköznapi tapasztalásból, más régiók felé. Az első tendenciát Babits Mihály jelzi a magyar irodalomban, a másodikat Ady. (A legújabb művészeti irányokban mindkét törekvés, mind a hétköznapi realitás szoros átölelése, mind az irrealistásba szárnyalás fokozott intenzitással folytatódik.)
Az utóbbi mozgalom első pillantásra paradoxnak tetszhet. És mégis úgy van: A legtudományosabb kor lassan egy művészetet kezd teremteni, amely teljesen szakít a tudománnyal és csupa sejtelem és csupa lélek. Mert érezni kellett, hogy a természettudományos leírás lehet igen hasznos, de az ember mégsem kémiai folyamatokat vesz tudomásul a hajnalban, vagy az őszben. Az a természet tehát, amellyel a mi szívünk érintkezik, nem lehet azonos azzal a természettel, amely a fizikus kutatásainak a tárgya: s akkor a művésznek épp az a dolga, hogy kiássa az öntudat mélyéről ezt a más, ezt a lírai természetet. Őseink még benn lakhattak az empiriában, de a természettudomány elcsúfította azt és elrabolta a szépségeit: nekünk tehát új hazát, új szépséget kell keresnünk, magunk fölé kell emelnünk, mint egy sátrat, a szív szubjektív és ősi reakcióinak világát.
Csak látszólag paradoxon tehát, hogy épp a természettudományok korszakában bomlik ki páratlan gazdagságban egy művészi álomvilág. Nem érthető-e, hogy a tudományban, filozófiában, az egész gondolkodásában szigorú és szűk határokba ütköző lélek arra az egyetlen helyre fogja csempészni a maga nem természettudományos élményeit, ahol azokat szívesen látják: a művészetbe? A természettudomány mindenütt másutt ott áll, mint egy szigorú finánc. De a művészetet kegyesen - és egy kis lenézéssel - átengedték ezeknek az "álmoknak". Hiszen a művészetnek - vélték - úgy sem kell igaznak lennie!
Baudelaire azt mondja, hogy: "A csodálatos beburkol és átitat bennünket, mint a levegő: csak nem látjuk." Verlaine úgy érzi, hogy csak zenével fejezhető ki, amit átél. Németországban George, Rilke, Hofmannsthal veszik át az új hullámgyűrűt. Magyarországon Vajda János mintha az új művészet esztétikáját formulázná meg, írván: "Ami van, azt látom, hallom, De nem az fáj, nem az gyilkol: Ami nincs, az kísért engem, Amit izzó velőm gondol." Reviczkynek "a világ csak hangulat", ha nincs is még hozzá elég bátorsága és ereje, hogy hangulatait látomásokban vetítse ki. Komjáthy Jenő dala "E túlvilági ének, Szokatlan gyarló embereknél, Mert csupa fény és csupa lélek."
Az egykorú magyar konzervatív kritika, amely belevakult a népies irány dicsőségébe, abban látta az Ady költészete forradalmi újságát, hogy ez a poézis - szakított a népies-nemzeti iránnyal...