Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Zenei figyelő
Az elmúlt két hét hangversenyéletében ismét a zongoraművészek játszották a vezető szerepet. A legelső helyen természetesen: Bartók Béla. Annak a kultúrának, melyet előadóművészeink teremtenek hazánkban, legnagyobb nyeresége: Bartók visszatért a zongoraművészethez. Bartók pályafutását mint zongoraművész kezdte. Első fényes sikere után hirtelen visszavonult zeneszerzői magányába. Csak a háború után jelent meg ismét gyakrabban a hangverseny-dobogón, hogy bemutassa saját szerzeményeit, és hogy propagálja Kodályt és a külföldi moderneket. Tudtuk: ez a propagáló, ismeretterjesztő zongorajátékos egyike a legnagyobb előadóművészeknek. Éreztük a varázst: ilyen nagy költő-egyéniség ma nem ül még egy a zongoránál. De a nagy egyéniség igézete olyan erős volt, hogy szinte nem is figyeltünk arra, hogy miben és hogyan nyilatkozik, meg, hogy mit csinál a zongoránál, megelégedtünk azzal a páratlan élvezettel, hogy mindenben, amit játszott, megéreztette velünk Bartókot, kora legnagyobb instrumentális komponistáját. Bartók a legutóbbi időben azonban már nemcsak a propagátor gesztusával jelenik meg a dobogón: belépett a zongoraművészek sorompójába, játszik Mozartot, Bachot, Beethovent, Schubertet, Lisztet. Úgy mutatkozik előttünk, mint egy rendes pianista s ezért csak most látjuk igazán, hogy milyen egyetlen és rendkívüli zongoraművész ő. Játéka a szó szoros értelmében: kinyilatkoztatás. Kimondhatatlan tisztasággal, megfoghatatlan nyíltsággal közli mondanivalóját. Kizár minden kételyt, nem tűr ellentmondást. Ezért kell úgy fogadnunk, mint valami kinyilatkoztatást. Mérhetetlenül gazdag: amit eddig tőle hallottunk, (pedig már több nagyigényű művet hallottunk tőle) mindazt szinte pattanásig be tudta tölteni egyéniségével. Minden újabb művel gazdagodik az a kép, melyet játékáról alkottunk. Legutóbb, Marteauval együtt rendezett szonátaestjén, Schubert A-dur duójával lepett meg bennünket. Hol hallottunk ennyi költői finomságot, ennyi mélységes gyengédséget. A Kreutzer-szonáta első két tételében alig akad riválisa, az utolsó Prestoban pedig messze túlszárnyalta ennek a tételnek minden eddig hallott interpretációját. Úgy látszik, a Beethoven- és Mozart-játékban adja legmélyebb értékeit.
Egyetlen zongoraművésznél sem látjuk ennyire tisztán: a művész mindent előlről kezd. Bartók úgy játssza a Kreutzer-szonátát, mintha előtte senki sem játszotta volna. Úgy teszi meg az utat a kompozíció legmélyebb lényegéig, mintha ezen az úton még senki sem járt volna. A művekhez, különösen az olyan sokat játszott művekhez, mint Kreutzer-szonáta, sok tapad azokból az előadó-művésztekintetekből, melyek az idők folyamán rászegeződtek. Sauer, d'Albert, Fischer és a többi angyalok játékán érezzük, hogy ezt és ezt a művet előttük egy Liszt, egy Rubinstein vagy más, talán kisebb művész is játszotta. Aránylag még Dohnányi látása a legelfogulatlanabb. De Bartók tekintete olyan, mintha benne az emberiség most nyitná ki először a szemét. És mégis mennyire érett, kialakult az ő játékában minden! Csupa intelligencia, csupa szellem! Hosszú évszázadok munkája sem dolgozhatna ki valamely stílust tökéletesebben. És azután Bartók temperamentumának megdöbbenő elemi ereje! Igaz, minden nagy művész elementáris, de mennyi megalkuvás fátyolozza még a legnagyobbaknál is az elementáris színeket, a lélek első primaer megmozdulását a kifejezés munkájánál hány utólagos reflexió, mellékkörülmény téríti ki, ide-oda, az őseredeti irányból! Bartók viszont tisztán, töretlenül őrzi meg elementarizmusát.
Az eredeti egyéniségnek ez a lenyűgöző hatalma úgy látszik, csak a nagy zeneszerző-előadóművészeknek adatott meg igazán. Komponista és előadóművész sokáig egy fogalom volt. Bartók példája mutatja, hogy az elóadóművészet tényleg akkor a leghatalmasabb, mikor egy nagy alkotóművészt érzünk mögötte. Ha Bartók nem ajándékoz meg bennünket nagyszerű zongorajátékával, aligha tudnók megérteni azt a határtalan csodálatot, mellyel a kortársak egy Bach, Mozart vagy Beethoven játékáról nyilatkoztak.
Mikor Bartóknak a legnagyobb előadóművészek sorából való nagyszerű kiemelkedését feljegyezzük, nem feledkezhetünk meg egyik kiváló pianistánknak a nagy előadóművészek sorába való belépéséről sem: Szatmári Tibor legutóbbi zongoraestjén valóban felülmúlta eddigi önmagát: mindaz, amit ebben a telivér művész-temperamentumban értékesnek találtunk, most a költő beteljesülés révébe érkezett. Mondanivalója megtalálta sajátos stílusát, mely kifejezési eszközökben ugyanolyan gazdag, mint az a tartalom, melyet közvetít. Schumann Davidsbündler-táncait szinte ördöngös-ihlettel adta elő. Mesteri fantáziával építette fel Bach G-moll orgonafantázia és fúgáját, és ragyogó, mámoros virtuozitással szólaltatta meg Respighi olasz tánc-átiratait is.
A harmadik pianista : Sándor Renée. Őt már kiemeltük a magyar zongoraművésznők közül. Ahol a tiszta, vérbeli muzikalitás, a finom és komoly ízlés, a ritka pianisztikus érzék és elsőrendű technikai képzettség ilyen bensőséges, közvetlen, frissen szárnyaló poézissel társul, ott mindig igazi műélvezet vár a közönségre. Sándor Renée Mozart-estjén újból beigazolta kivételes tehetségéhez fűzött várakozásunkat. Művészete egyébként új oldaláról is bemutatkozott. Sándor Frigyessel, a kitűnő, muzikális hegedűművésszel és Friss Antallal, egyik rokonszenves csellistánkkal ugyanis két Mozart-triót adott elő: bámulatos kamarazene-érzékkel. A kamarazenész-pianistának két legfontosabb erényét egyesíti magában: játéka egyrészt magávalragadó, szuggesztív erejű, ezért tud tempó diktálni, tud irányítani és felfogást adni, másrészt hajlékony, tónusokban zseniálisan alkalmazkodó és ideálisan megértő, ezért határozott, parancsoló felfogásába mindig partnerei egyéniségét is belekombinálja s így szelíden, szinte észrevétlenül tartja össze az együttest.
A külföldi zongoraművészek közül Hoehn Alfréd látogatott el hozzánk. Perfekt zongoraművész, aki nem ismer muzikális vagy technikai nehézségeket. Elmélyedő, hatalmas germán temperamentum, tele őszinte idealizmussal, emberi melegséggel. Átfogó erejű egyénisége olyan grandiózus műveket is be tud tölteni, mint Beethoven utolsó (C-moll) szonátája. Betölti, de nem tölti be, ahogy Bartókról írtuk, "pattanásig". Elég erős ahhoz, hogy megadja a legnagyobb műveknek is a megfelelő formát, hogy a legnagyobb koncepciókat is megelevenítse; csak az a végső intenzitás, mely Fischer Edwinnek, de még inkább d'Albert-nek C-moll szonátáját jellemzi, hiányzik belőle. Beethovene azonban így is igazi Beethoven, Hoehn így is ama nagy művészek egyike, akiknek megjelenése ünnepszámba kell hogy menjen a legkényesebb ízlésű városokban is. Nálunk félig üres teremben játszott. Mit jelent ez? Rossz konjunktúrát, vagy közönségünk ízlésének elfajulását?