Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Zenei figyelő
A hirdetőoszlopokon még ott lógnak a plakátok, amelyek különböző hangversenyző művészek mellé, közeli dátummal, Dienzl Oszkárt ígérik zongorakísérőnek - s a hosszú, cingár muzsikus, aki széles mosolyával, feledhetetlen arcélével, merész kalaplengetésével, örökké vicces modorával a bohém-Budapest egyik legismertebb és legoriginálisabb művész-figurája volt, - a derék kedves Dienzl Oszi nincs többé. Mi lelhette vajon? A karácsony utáni lapok megdöbbentő riportjaiból az derül ki, hogy a tizenkét gramm veronál mögött, amivel Dienzl - akarva, vagy nem akarva, ki tudhatná? - a halálba altatta magát, romantikus szerelmi válság viharzott. Egy Heltai Jenő írhatna humorosan érzelmes históriát az öreg pesti fiúról, aki addig kereste a neki való "végérvényes" élettársat s mint Buridán legendás szürkéje, addig habozott a bérház negyedik és ötödik emelete közt, amíg egy bús karácsonyi éjszakán, bélyegrendezés és keresztrejtvényfejtés után jobbnak látta örök álomra hajtani fáradt fejét. A régimódi kabaréchanson harmadik strófájában a mennyországba kerülne szegény és Szent Cecília hegedűszólóját kisérné az angyalok karácsonyestéjén.
Olvasom, hogy végrendelete maradt és az ötödik emeleti asszonyra, az első elhagyott, visszasóvárgott feleségre hagyta zongorakísérések honoráriumaiból összekuporgatott vagyonkáját. Régebben sokat keresett ezzel a mesterséggel, újabban talán kevesebbet. Az utóbbi években inkább lokálokban láttuk "dolgozni" a jó Oszit, többé-kevésbé zsíros "dollár-szerződésekben". Úgy látszik, sok-sok pénzt akart összeszedni öreg napjaira és ezért ült be télen a füstös bárba, nyáron a ligeti tánc-paradicsom zenekarába, zongora-mókákkal mulattatni a publikumot s a conferencier-val összetanult tréfákat "rögtönözni". Közben a kísérő-szakmában konkurensei nőttek fel és talán akadtak újabban finnyás művészek, akik már nem szívesen álltak ki vele komoly muzsikálásra. Lehet, hogy ez is elkeserítette a kitűnő művészt. Mert igazán kitűnő ember volt a maga területén. Évtizedeken át majd minden hangverseny-plakáton ott díszelgett a neve: "Zongorán kísér: Dienzl Oszkár." A legjobb kisérőnek ismerték. Duodecimát átérő, hatalmas kezére nyugodtan bízták a zongoraszólamot a hazai és külföldi művészek, énekesek éppúgy mint instrumentalisták. Bár a hosszú gyakorlatban óriási rutint szerzett, nem lett belőle száraz pedáns. Igazi művész-temperamentum volt, akit hangulata és a mindenkori feladat jelentősége impresszinált. Kezdőknek, fél- és egész-kontároknak könnyed, fölényes jóindulattal adott biztos zenei támasztékot. Ha komoly művésszel akadt dolga, olyankor összeszedte magát és bámulatos beérző-képességgel, kongeniális ihlettel tudott alkalmazkodni partnerének előadó-stílusához. Színes és gazdag billentése volt, könnyed passage-technikája, tömör és megnyugtató basszusjátéka. "Paccolni" is oly muzikálisan tudott, mint senki más. Szerették a művészek, szerette a közönség, jól esett őt látni a pódiumon. Van egy pár ismert és népszerű kompozíciója. Ő maga boldog volt, ha egy-egy maga-szerzette dalát kísérhette - kotta nélkül.
Javakorabeli férfi volt. Kát, hogy a sors idő előtt elragadta közülünk.