Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Legyen szabad megdicsérni saját munkánkat: a Magyar Színpadi Szerzők egyesülete az utóbbi évek alatt talpra pattant és erőteljes agitációval aratja le azokat az alkalmakat, amelyeket a magyar színdarab jelen piaci kapóssága világszerte nyújt a magyarságnak. Így végezte el Heltai Jenő Párizsban azt a feladatot, amely voltaképpen a kultuszminisztérium propaganda-osztályán keresztül párizsi képviseletünk dolga lett volna.
Külföldi kapcsolatok ápolására hivatott szervezetünk teljes kiépítetlensége folytán eddig nem igen volt részünk ilyen látogatásokban. A közfelfogás informálatlanul és a gyakorlatlanság tétova habozásával szemlélte a párizsi színigazgató budapesti séjourját. Akik mégis véleményt mertek formálni, azok többnyire kétféle hibába estek: vagy romantikusan nyugati Messiássá túlozták ezt a szimpatikus Gémiert és Magyarország megváltásává tették propaganda-útját, vagy pedig rejtelmes mosollyal fölényesen legyintettek, mintha az egész Gémier-dolog mögött valami nemzetközi talpfa-panamát tudnának.
Józanul a következőképpen áll a dolog, Gémier nem a mi szép szemünkért jött Budapestre. Őszintén szólva jobb is, ha a mi szép szemünkért nem jön ide senki. Bókokat tehetséges voltunk és a királyi palota szép fekvése felől nem sokra használhatunk a magyarság azon nemes barátaitól, akikről később többnyire kisül, hogy álhírlapírók. A bankett-barátkozások gyermeteg ideje 1913-ban lejárt. Tisztességes üzlet az, amire most szükségünk van, becsületes és méltányos hozom, viszem, clara pacta, boni amici. Az olyan rejtélyes idegennel, aki belép a lakásajtón és letesz egy marék ékszert az asztalra, hogy szó nélkül távozzék, okos és józan ember nem is áll szóba.
Hát persze, hogy Gémier akar tőlünk valamit. A francia színműírás világuralma felett megkondult a háromnegyed tizenkettes harangütés. Mindeddig olyan rideg zsarnoksággal tiltottak ki minden nációt Párizs színpadairól, hogy most II. Vilmos-szerű rémülettel ébrednek uralmi rendszerük hibáinak végzetes következményeire. Azonkívül a francia szerzők, akik igen jól tudják, hogy mi a pénz, dermedten ocsúdnak rá arra, mi történt Trianonban: egyik pompás piacuk kétharmadrészét ők maguk tették tönkre. Kassán, Kolozsváron és Pozsonyban a színházak bevételi képessége meghaladta egy középnagyságú párizsi színház bevételi képességét, tehát a francia szerző e magyar városok mindegyikéből párizsi méretű tantiémeket keresett. Most ezek a városok olyan kultúrák jogara alá kerültek, amelyeknek színházi élete fejletlen és a miénk mellett alig vehető komolyan. És a Société elhűlve látja, mit csináltak: a kötélen kútba eresztett egyszeri ember példáját követték, aki ravaszul elereszti a kötelet, hogy akik odafenn tartják hanyattessenek.
A francia darabnak piac kell, Párizsnak világ-presztizs kell. A kicsukott nincstelenek, akik egy időben levett kalappal álltak Párizs színházi sáncai előtt, fogták magukat, felcseperedtek és bevonultak a konkurenciához New Yorkba. A hajdani quantité négligeable veszedelmes ellenféllé dagadt, akit nem lehet többé ignorálni, hanem muszáj kibékülni vele. Így történik, hogy Párizs most már fizetni is hajlandó azért, amit régente ingyen kapott: szívesen megindítja a magyar bemutatókat Párizsban, csak hogy saját portékájának a baráti fogyasztókat visszaszerezze. Budapesten, ahol valaha Flers és Caillavet népszerűbbek voltak, mint Párizsban, ahol a francia bozózaton egy remek magyar színészgeneráció nőtt, nevelkedett és öregedett meg, ahol az igazgatók olvasás nélkül előlegezték le a darabot, mihelyt francia volt, - itt most Gémier többnapos tartózkodása alatt egyetlen francia előadást tudott elcsípni: a Pélléas és Mélisande előadását az Operaházban. Itt láthatta meg csak igazán, milyen aktuális az a francia mozgalom, amelyet ő indított meg és amelyet olyan impozáns szívóssággal és bátorsággal folytat hazája érdekében. Ahhoz ugyanis tekintélyes bátorság kell, hogy a győztes ország fia idejöjjön a Soldat Inconnu sírjának a tövéből és felismervén teendője útjául a békülékenység és megértés egyetlen útját, nyíltan és erőteljesen szidalmazza azt a háborút, amelyet ők megnyertek.
Az egész Gémier-akció előretolt címe egy színházi világszövetség megalakítása. A franciáknak jó: Párizs egy ilyen szövetségben reprezentativa hangsúlyozott vezérszerepet fog kapni és tervezett nemzetközi színházi ünnepségeivel helyre fogja állítani Párizs ingadozó színházi trónját a világvárosok között. Nekünk is jó: színházi kultúránk emberei hangot kapnak ott, ahol ezzel a hanggal sokat használhatnak. Hogy tudnak használni, azt megmutatták.
Gémier nem az a kozmikus csoda, amely egyszerre eltörli minden bajainkat. Ő sokkal több egy tósztozó papírbarátnál: a pyrrhusi győzelem kárvallottja, aki heves buzgalommal nyújtja üzleti jobb kezét a legyőzöttnek. A megszorult hitelezővel pedig igen alkalmas dolog zöld asztalhoz ülni. Különösen ha a hitelezőt ilyen okos, lelkes és intelligens ember képviseli, mint Firmin Gémier, az Antoine előtti nagy színjátszásnak ez a Sarcey kedvére való akadémikus művésze, aki elég hagyománykedvelő ahhoz, hogy a színházi sansculetteokra tekintélyével hatni tudjon egy ilyen leendő nagy szervezetben, de elég megértő és szabadelvű ahhoz, hogy ebből a szervezetből nemzetközi múmia-gyűjtemény ne váljék.