Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Kürti Pál: Hat szerep keres egy szerzőt
(Pirandello-bemutató a Vígszínházban)

A Hat szerep keres egy szerzőt kísértetiesen pontos kórbonctana a polgári tragédiának. Helyesebben: őszinte megismerése annak, hogy polgári tragédiát írni lehetetlen.

Pirandello "megírandó darabja" abból indul ki, hogy egy apa - tudtán kívül - szerelmi légyotton van a leányával. A régiek ezt tragikus helyzetnek nevezték és belőle tragikus konfliktust, majd tragikus bukást vezettek le. A költő viszonya anyagához tiszta és egyszerű volt. Teszem azt Alfieri Myrrája szerelmes az édesapjába, mert az istenek megparancsolták neki; Alfieri kora ugyan nem hitt az istenekben, de magától értetődő volt, hogy annak, aki szerelmes a tulajdon apjába, el kell buknia. Ennélfogva elegendő volt egy tragédiát arra építeni, hogy valakinek az istenek megparancsolták: légy szerelmes a tulajdon apádba!

A modern ember számára ez korántsem magától értetődő. Kíváncsi arra, hogy a hétköznapi életnek mely apró körülményei játszottak össze e borzalmas helyzet kialakulásánál és ha tisztában van velük, hajlandó talán azt mondani: szegények, nem tehetnek róla.

Pirandello hat szerepe elszörnyülködik azon, hogy az igazgató rózsaszínű szobát ad tragédiájuknak háttérül, holott az sárgában játszódott le és kétségbeesnek azon, hogy nem mahagoni-asztalon fekszik és lila borítékban a pénz, amit a leány bukásáért kapna.

Lehet az ilyen tragédiát befejezni? Ezek a figurák, egy megírandó tragédia szereplői, autonóm életet élnek, de sorsukat nem lehet formába önteni, mert megtestesülésük a sárga szobától és a lila borítéktól függ. Sorsuk a változtathatatlan igazság, az egyetlen realitás; a sárga szoba és a lila boríték pedig a tovasuhanó, megfoghatatlan élet.

Mi oldja meg ezeknek az embereknek a tragédiáját? Ezer minden oldhatja meg és semmi sem. Megoldhatná például az, hogy az apának a fejére esik egy tégla és agyonüti. Miért ne? Ha a tragédia megindulását a sárga szoba s a lila boríték determinálja, akkor a hulló tégla éppenúgy befejezheti, mint bármi más.

... Az ügyelő tévedésből lebocsájtja a függönyt és az reáesik az apa fejére. "A fejemre hulló tégla ellen - mondja az apa - nem tudok küzdeni!" Hát persze; hogyan is bizonyítsa a költő, hogy itt valami örökérvényű megismerésről van szó, mikor azt neki a tarka élet villódzó kis hullámaival kell bizonyítania? A lila szoba minden pillanatban, minden helyzetben, minden ember számára mást jelent, azaz a költő még jóformán el sem helyezte alakjait a lila szobában és számomra az máris rózsaszínűvé változott.

Pirandello színigazgatója így szól a közönséghez: Hölgyeim és Uraim! Önök itt ülnek és mindnyájan arra várnak, hogy eljöjjön a szerző, aki tragédiájukat befejezze!

Nos, szegények, hiába várják a szerzőt. Mindnyájan az eleven életben való halálra vannak ítélve. Az a délceg hölgy például elvált az urától, mert az nem akart neki lila szalont berendezni, hanem rózsaszínű mellett kardoskodott; az a délceg hölgy tehát Utolsó Ítéletkor nem tudja majd bizonyítani, hogy ő igazában tragikus hős volt. Az a testes úr ott viszont büszke arra, hogy ő szatócs létére jegyet kapott a Vígszínház zártkörű sajtóbemutatójára, holott ha el tudna vonatkoztatni szatócs-mivoltától, talán érdemes volna még arra is, hogy a Vígszínház színpadán hőse legyen egy tragédiának.

Nem bizony: mindaddig, amíg a színigazgató így szól hozzánk: Hölgyeim és Uraim! - semmi kilátásunk sincs a megváltásra. Majd ha így szól megint hozzánk: Királyok és Királynők! vagy egészen egyszerűen: Lovagok és Delnők! - akkorára a hat szerep is megtalálta a maga szerzőjét.

Mert akkorára a színigazgató már nem fog tébolyultan körülnézni és mint aki az őrület küszöbén van, - a fejéhez kapni: Játék és Valóság!

Játék és Valóság?

Játék vagy Valóság! Akkorára tudni fogjuk ismét, hogy a hat szerep tragédiája az egyetlen valóság.

Azaz már így fogjuk mondani: Forma és Élet. A költő pedig emelt fővel vallhatja ismét: a Formát nem lehet az Élettel bizonyítani, hanem az Élet igazolása a Forma.

Pirandello darabja valamikor kulcs lesz ahhoz a nagy titokhoz, hogy miért nem lehetett a mi mélyen tragikus korunknak tragédiája.

A Vígszínház előadása szétbomlik művészeinek egyes ábrázoló-bravúrjaira.

Gombaszögi Fridát régen láttuk ilyen fegyelmezetten és önfeláldozóan játszani. Góthné egy pár tiszta tragikus hanggal lepett meg és Béla Miklós hiánytalan sorstörténetet állított elénk a legkifogástalanabb ökonómiával.

Az előadás mint összteljesítmény sokkal több is lehetett volna. Valahányszor olyan darab kerül elénk, amely magasabb összefoglalást igényel, azonnal kiderül a pesti színházi kultúra végzetes egyoldalúsága.

... A rendező számára két lehetőség kínálkozik a Pirandello-darab beállításánál. Vagy meghagyja a mezítelen színpadot minden hozzáadás nélkül, hogy önmagának fantasztikuma legyen, vagy szakadatlanul és tervszerűen érezteti játék és valóság egymásba-hullámzását a modern színpadtechnika minden alkalmas eszközével.

A Vígszínház előadása a két lehetőség összekeverése mindkét szempont rovására. Mintha a második lehetőség felé hajlana inkább. De nem viszi keresztül. Egypár stilizált mozdulat szórványos alkalmazása és néhány zöld reflektor imbolygása nagyon is ösztövér megoldás.

Pitoeff rendezésében például a hat szerep liften száll alá a színpadra. Ezzel a trükkel azonnal érezteti, hogy itt egy gépezet - a színpad csupasz masinériája - misztikummá van átértékelve, hogy szuffiták és kulisszák magasabb erők játékává lettek. Korántsem azt akarjuk ezzel mondani, hogy a Vígszínháznak okvetlenül át kellett volna vennie éppen ezt a trükköt, csak jeleztük azt a hangulati tartalmat, amelyet a Pirandello-darab kis mértékben kapott csak meg a pesti előadáson.

Nem tudjuk, hogy a Vígszínház valóban Reinhardthoz alkalmazkodott-e teljességgel, de ha igen, akkor kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a rendező-Olympuson is bóbiskolnak néha az istenek.