Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
A közönség és az újság-kritikusok egy része félreértette a darabot. Úgy fogták fel, mintha Lengyel Menyhért általában a házasságáról való véleményét akarta volna benne kifejezni. Igazság szerint azonban az író nem akart mást, minthogy megmutassa a házasélet egy komplikáció-lehetőségét. De, hogy a félreértés megtörténhetett, ezért nem a félreértő, hanem a félreértett a felelős. Más szóval mondva: a darab nem olyan félreérthetetlenül világos, amilyennek lennie kellene.
Lengyel Menyhért azt akarta mondani: van egy női típus, amely túlságosan tele van érzékenységgel, tehát a házasságban megfelelő kényes kezelést kíván. Az ehhez a típushoz tartozó nők boldogtalanoknak érzik magukat, ha a férjük nem elégiti ki házaséleti romantikájukat, ha nem játssza tovább is a lángoló szerelmest, nem szórakoztatja gyöngéd és kellemes beszélgetésekkel a feleségét és odahaza is a munkájának komoly és a nő számára rideg atmosztérájában él. Ha az ilyen nő aztán történetesen olyan férjjel akad össze, aki a házassággal végképp elintézettnek érzi a szerelem romantikus részét, akkor elpattan benne a szerelem véredénye, elvérzik az érzés és erkölcsi lehetetlenséggé válik a házasélet fenntartása. Ha aztán egy ilyen nőben van elég radikális szenvedély és elszánt akarat, akkor elhagyja a férjét és kilép a házastársi kötelékből.
Ez az elgondolás nem általánosítható a házaséletre általában, de elfogadható, ha egy bizonyos típusra van vonatkoztatva. Ekkor azonban ezt a típust pontosan és félreérthetetlenül kell mint típust, vagyis mint számos lehetőség egyikét beállítani, az általánosítás teljes kizárásával. A Máriá-ban itt van bizonyos hiány. A típus nincs eléggé körülhatárolva. Az alak némely helyzetben úgy áll előttünk, mint egyszerűen egy nő, aki nincs megelégedve a férjével, némely helyzetben mint egy érzékenykedését mindig alkalmatlan időben érvényesítő feleség, akivel szemben az ember erősen hajlandó a férjnek igazat adni. Az író nem tudta eléggé megmutatni az asszony érzékenykedésének jogosultságát, és ezért nem tudta őt annyira szimpatikussá tenni, hogy fenntartás nélkül igazat adjunk neki, mikor a házasságból kilép. Ez megbosszulja magát a második felvonás ama jelenetében, amely a darab kulminációja. A férfi idegesen készül egy előadás megtartására, mely az életben való pozíciója szempontjából nagy fontosságú. Az asszony épp ezt a pillanatot választja ki érzelmi rekriminációi kitárására s ebből keletkezik a nagy összekülönbözés, amelyet az asszony csak az elválással tud elintézni. Itt az író nem tudott ellenállni annak a csábításnak, melyet e jelenet pillanatnyi drámaisága kínált. A helyzet drámájáért azonban feláldozta a dráma egészét. Ahogy ebben a helyzetben látjuk, teljesen megértjük a férjet, aki pályája egy fontos pillanatának izgalmában nem ér rá és nem is hajlandó a felesége érzelmi ügyeivel foglalkozni, melyek minden más órában lehetnek jogosultak, de ebben az órában irrelevánsak és pedig nemcsak a férj, hanem a néző szempontjából is. Az asszonynak ebben a pillanatban kellene álláspontját igazolni és fájdalmait egy női típus fájdalmává szélesíteni, de ahogy a jelenetben elénk kerül, nem tudunk mást látni benne, mint egy házsártos érzékenykedőt, aki érzelmi önzésében nem törődik férje fontos érdekével, a pillanat alkalmatlanságával, nem lát a világon egyebet, mint kicsinyes önmagát. A férj pedig teljes igazában jár el. Ha az asszony más, alkalmasabb pillanatban lép fel így vele szemben és ő ilyen közömbös-hűvösen, majd goromba-ingerülten intézi el, - a helyzet kevésbé lett volna színpadias, de a dráma mindenesetre igazabb lett volna. Érdekes példája ez annak, hogy a dráma kompozíciójának mennyire az egészbe kapcsolódónak, tehát szervesnek kell lenni. Az önmagában véve legjobban konstruált helyzet is félresiklik, sőt félresiklatja az egészet, ha nem hajlik bele pontosan az egésznek a vonalába.
Azért foglalkozom ilyen részletesen a drámának ezzel a részével, mert nagyon érdekesnek tartom az egészet és igen jónak az összes többi részeit. Lengyel Menyhértnek ezzel a darabbal mondanivalói voltak, melyeket ő maga súlyosaknak tartott és ha nem is tudta beleadni a drámába az egész súlyukat, de legalább éreztetni tudta. s ha egy lényeges ponton színpadi rutinja túllőtt is a célon, a többi pontokon kifogástalanul szolgálja célját. Az író pontosan osztotta szét mondanivalóját az alakok közt, mindegyiknek éppen annyit juttatott, amennyi neki való és ezt karakterisztikusan, a dialógus élével és csattanó ökonómiájával mondatja el. Alig mondat velük olyan szót, amelynek súlya és értéke ne volna a darab szempontjából. A férj alakja - nagyon nehezen megoldható feladat! - éppoly szabatosan és hozzá még finom vonalakkal is van körülrajzolva, mint az okos és jó barátnő s a nő-ellenes jó barát. A fiatal udvarló alakja halványabb, de nyilvánvalóan az író szándékából. Erre az alakra szükség volt, de nem volt hozzá szükség plasztikusabb kimodellirozására.
A színészeknek szerencse, ha az író ilyen biztos kontúrú alakokat bíz rájuk, jó színész az ilyen adott kontúrokat, ha egyáltalán neki való a szerep, könnyen és jól tudja kitölteni. Kürti Józsefnek egy szava, egy mozdulata sem megy túl és nem is marad innen a szerep vonalán, hiánytalanul megvalósítja az író intencióját. Mészáros Giza és Harsányi Rezső szinte túlemelkednek a szerep színvonalán. Nekik jutott a leghálásabb feladat: egy külön kis dráma a drámában, két ellentétes pólus, amely hol ütközik, hogy eltávolodik, de a végén összeér. Az egyik a jóság és okosság női formában, a másik a fanyar, keserű kiábrándultság, - harmadik felvonásbeli nagy vita-jelenetük, bár kissé kidagad a kompozícióból, az egész darab leghatásosabb része. Ahogy egymásnak robbannak, az egyik a nőket védi, a másik a nő-ellenes álláspontot vitatja, az előbbi jobban győzi szóval, az utóbbi argumentummal, de a végén a férfi kénytelen beismerni, hogy ami szépet, kedveset az élettől kapott, azt mindig a nőtől kapta és ebben a beismerésben ellágyul, - ebben több van brilliáns dialektikánál, ebben olyasvalami van, ami Lengyel Menyhértben még alig szólalt meg: meleg, átérzett líra. A két színész diadallal viszi a szerepet, a gesztus, a mimika és főképp a beszéd kifogástalan művészetével törik át azt az imaginárius, de azért annál nehezebben áttörhető falat, amely a színpadot a nézőtértől elválasztja. Simonyi Máriának hálátlanabb feladat jutott, szerepének össze nem fogott vonalait az ő művészete sem tudta egységgé komponálni; nem tehetett mást, mint hogy a részletek finom és meggyőző kidolgozásával menti, ami menthető. Egyes hangjai megragadók, - ennél többet senki sem tudott volna az ő helyében elérni. Baló Elemér ízléssel és finom beszéddel játssza szerepét. Az előadás a maga egészében ízlés, gondosság és színészi lendület műve s olyan kifogástalanul összehangolt a rendezésben is, amilyet ritkán látni budapesti színpadon.