Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő · / · Kosztolányi Dezső: Pirandello
Pirandellonak szemére szokták lobbantani, hogy költészete túlontúl értelmi, agyi (celebrális). Eszközeire nézve, külsőleg az is. De ki nem az, ki ma él? Egy mai pincér, fuvaros, paraszt is öntudatosabban figyeli titkos mozdulásait, mint hajdan egy középkori tudós. Hogy ennek kimondását vállalni merte, ebben az értelmi korban, mely annyira lenézi az értelmet, ahhoz őszinteség kellett és nem kis bátorság.
Shaw-val vetik össze, az újságíró-prédikátorral, a hitetlenséget mímelő népjavítóval. Nem hiszem, hogy van két ilyen ellentétes író. Ami közös bennük, azt a kor teremtette. Különben mások is jártak már ezen az úton. Schnitler a tükör-drámáival, melyeknek kerete az ébrenlét és álom, megelőzte őt. De ami ott csak részlet, itt egész, szerves világ, Pirandellonál senki sem fejezte ki még világosabban a látszat és valóság rejtélyes rokonságát.
Mert mély mivoltában, belül, misztikus. Gyökerei hazai televénybe nyúlnak. Az olasz nép nem olyan ésszerű, mint latin nővére, a francia. Giuseppe Rensi, a genovai gondolkozó a L'irrazionale című kötetében mutatott rá erre. Azt írja, hogy népe sohasem tudta, mi a jó és rossz, természetétől fogva kétkedő volt, élvezte az életet, melyet ésszerűtlen folyamatnak tekintett, nem hódolt meg semmiféle elvnek és tanításnak, még a munkáról, becsületről való polgári előítéletnek sem, pusztán a szemlélődésben hitt, egy értelmi, pogány miszticizmusban, mely a dolgok viszonylagosságát tünteti föl. Pirandello lelküktől lelkezett fia őseinek. Titokzatos és derűs. Az a misticismo mediterreano van benne, mely a megfoghatatlant éles körvonalakkal érzékelteti meg.