Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő · / · Kosztolányi Dezső: Pirandello
Egyik előadásomban a jelenkori irodalom e két döntő mozzanatára hívtam föl hallgatóim figyelmét: szemléletünk lelkisége s erkölcsi ítéletünk tétovaságára. Az a törekvés, hogy az élettel s embertársainkkal olyan közvetlen kapcsolatban legyünk, mint a humanisták, manapság lehetetlen. Anatole France, ki ezt megkísérelte, az utolsó humanista író, kudarcot vallott. Mindent meg akart érteni, de tulajdonképp semmit sem értett meg. Lépten-nyomon ellentmond már önmagának, egyik sorával a másikat cáfolja s oly zűrzavaros gondolatvilágot tár elénk, hogy fölvilágosultságánál hajlandók vagyunk többre tartani még a korlátoltságot is. Nem is követték őt. Akik utána jöttek, érezték, hogy elpusztulnának a szabadság e túlságában. Az alkotáshoz keret kell, mely formát ad neki. Ezért megszűkítve területüket, lemondva emberiességükről, mesterséges korlátokat emeltek, s vagy átadják magukat a természet érzéki varázsának, vagy egy vallás misztériumát fogadják el, vagy pedig a lélektan határai közé vonulnak. Ezek a forradalmárok, kik lenézték és megtagadták a l'art pour l'art-t, a művészet császárságát, miután elhagyták és lebontották elefántcsonttornyukat, a régi romjain kénytelenek voltak újat építeni.