Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
(Légrády-kiadás)
Kőhegy magyar kisváros. Ádámék leánya, Sári már huszonnégy esztendős és nincs a számára férj. Akik számbavehetők volnának, azok már mind elintéződtek, az anya megállapítása szerint a leány nem tudta "megfogni" őket. Utolsónak éppen az albíró távozik a házból, miután kijelentette, hogy ő sohasem fog megnősülni. A helyzet kétségbeejtő. Mit kell tenni, lehet-e egyáltalában valamit tenni? A legteljesebb reménytelenség közepébe pottyan bele Ádám Gyuszi, a Sári bátyja, aki Pestről érkezik haza, hogy otthon atyja ügyvédi irodájában dolgozzék, mert budapesti hivatalában bélistára tették. Ő a "jómadár". Kedves, csínytevő, vakmerő, ügyes. Perlényzsebbe, hogy az író, mint meseszövő, azt egyszerűen beleírta, miután persze, hogy ő férjhez adja húgát. Mégpedig nem is például a rút, nagyfogú, sárgaképű vasúti mérnökhöz, akihez is szimpatikus regényalaknak nőül menni nem kívánatos, mert az olvasó szíve háborog, hanem Terebessyhez, aki földbirtokos, szép, bátor, gavallér, nőhódító és minden. Hogy hogyan cselekszi ezt a jómadár? Éppen ez a regény meséje. Hát mindenféle csalafintasággal, előre megfontolt, körmönfont terveken keresztül. Mert ő, a jómadár, olyan tehetséges, hogy mindent, amit a fejébe vesz, meg is csinál. A regény vége tehát az, hogy már ezt mormoghatja a jómadár Terebessy után: "Szervusz sógor."
Látható e vázból is, hogy a téma igénytelen s mentes minden problémától. A mese szövése egyszerű elmék számára talán érdekes, de a komoly kritikát nem állaná meg, viszont az író a mesét bizonyára csakis az egyszerű elméknek szánta. Mert természetes, hogy ezt a mesét is, mint minden konvencionális értelemben vett mesét, diszkreditálja a meseszövők örök módszere: egyszerűen, szemrebbenés nélkül írják le a nyilvánvaló lehetetlenségeket. A meseszövők kitűznek egy feladatot s azokat is mind megoldják. A megoldás persze így fest: főhősnek, mondjuk, be kell mennie egy házba, amelyet egy elefánt őriz. Fegyver nincs nála. Nekiugrik tehát csak úgy puszta kézzel az elefántnak, - mert főhős bátor! - elkapja az ormányát s egy óriásit csavar rajta; az elefánt térdrerogy - mert főhős erős -, főhős még egyet csavar az ormányon, az elefánt hanyatt bukik, mire főhős a véletlenül lábán hordott szögestalpú csizmával olyat rúg a hasába, hogy az elefánt rögtön kiadja lelkét, passz. A szögestalpú csizma úgy kerül a lábra, hogy az író -meseszövő! - azt egyszerűen ráírja, mert az írónak ehhez joga van. Az írónak ez a szuverén joga adja meg a főhősnek azt a biztosságot, hogy bárminek nekimegy, bármibe bele mer kezdeni, mert ő tudja, hogy mindig győznie kell, hogy minden eszköz rendelkezésére áll, szükség esetén a mellényzsebéből egy világítótornyot húz ki, amely megint csak úgy került amelyet neki semmiféle közoktatásügyi miniszteri rendelet egyelőre meg nem tiltja.
Általában így állunk, szerintem, a meseszövöttesekkel, tehát a "Jómadár" történéseiben sincs semmi realitás. Annyira nincs, hogy, úgy látszik, ez nem is fontos, nem kell tehát az írón olyasmit keresni, amit nem is akart nyújtani.
Mit akart tehát? Nyilvánvalóan csakis játékos, szórakoztató regényt akart írni, valamit, amivel az időt el lehet tölteni, de amivel az időt eltölteni esetleg nem több, mint: dominózni, keresztrejtvényt fejteni, vagy szalonzenekart hallgatni. Nem nagy cél, de a kitűzött, vagy a külső körülmények s holmi üzleti adottságok oktroja miatt túl nem licitált, cél mellett van irodalmi értéke is e műnek: igen hű élénk képét festette meg az író a kisvárosi életnek. Mindabban, ami a meseszövésen felül mint tárgyi adat, mint jellemző dokumentum s mint miliőrajzhoz adott vonás tevődött le a "Jómadár"-ban, mindabban eleven életre kel Kőhegy, a kis magyar város. Sőt pikánsan érdekes, hogy az író maga csupa jóindulat, megnyugvás, türelem, sőt derű - de szinte szándéktalanul messzire vetett tényeit úgy tudnám kommentálni, hogy aránylag kevés rámutatással az az egyéni derű és miegymás egészen privát üggyé zsugorodna s egyszerre emberi s társadalmi magasabbrendű akarás jelentkezne a könyvben. Könnyű lenne az egész anyagot, kivetés nélkül, így értelmezni, - mert az író nem hazudik! Az író lát, jól lát, sok mindent lát és sok mindent leír, csupán nem háborog, nem követel, nem akar harcba szállni a világgal, s mivel ezt a harcot meddőnek is találná, mosolyog tehát s mindent jónak ítél, úgy, ahogyan van. Jónak, sőt kedvesnek, ez pedig nem könnyű dolog, mert fölvett pózzal meg nem csinálható, lelki jóság kell hozzá.