Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Ha néhány esztendővel ezelőtt kerül kezembe olyan könyv, mint amilyen Pethő Sándor "Világostól Trianonig" című könyve, komolyan perbe szállok az írójával.
Hogyan, ha valaki akkora időszakba markol bele, mint amennyi Világostól Trianonig telt el, csak ennyi marad a tenyerén? Mégha nem is történetet ír nagy T-vel - ámbár ő úgylátszik minden félreértést el akart oszlatni, s könyve alcíméül odaírta "A mai Magyarország kialakulásának története" - hanem egyszerű korrajzot, vázlatot, jegyzete, vagy, ha még ennél is kevesebbet tűz maga elé s egy nép életének néhány évtizedéből mindössze pár mozzanatot vet össze, még akkor is...
Én azt hiszem, még akkor is tudomást kell venni arról - hogy mást ne mondjak -, milyen ekével szántottak ebben az országban a világos-i korban és milyennel a trianon-i időkben, hány műhelyben duruzsolt a munka, hány gyárkémény füstölgött, mennyien foglalkoztak iparral, hányan ültek az íróasztalnál, hogy növekedett a proletariátus tömege, az iskolák milyen ütemben szaporodtak, az írni-olvasni tudás hogyan terjedt, hol terjedt el legjobban s milyen vidékeken hódított legkevésbé.
S tudomást kell venni a birtokelosztásról, hány embernek mennyi föld van a kezében, hánynak nincsen semmije, egyforma-e ez a birtokeloszlás az ország minden részében, ha nem, miért másforma a nemzetiséglakta vidékeken, mért számosabbak az írni-olvasni nemtudók a nemzetiségek között, hogyan alakult ki a nemzetiségek vezető osztálya és miképpen tudott vagy nem tudott ez az osztály elhelyezkedni. Az ingatlanok telekkönyvének tételei, a zálogházak forgalma, az árverések görbéje, a csődök szaporodása vagy apadása, a boltok statisztikája, hány ember halt meg úgy, hogy semmi sem maradt utána, a takarékpénztárak és bankok száma, palotája, jövedelme, osztaléka, titkos tartaléka, bankok diktátoroskodása és fényűzése, hitbizományok eloszlása, a kivándorlás méretei... mindez van olyan érdekes s hozzája is tartozik annyira a magyar nemzet történetéhez, mint az, hogy hogyan szervezték meg az ellenzéki pártok az obstrukciót a magyar vezényszóért.
Vagy hogy még szabatosabban fejezzem ki azt, ami a fejemben jár, sem ezt az obstrukciót, sem azt a töménytelen adatot, melyet miniszterelnökökről, kormányokról, pártokról, főhercegekről, parlamenti vitákról, renszerváltozásokról egy nagy halomba összegyűjtött, nem lehet kellőképpen megérteni, s különösen nem lehet megérteni, hogy jutottunk el Világostól Trianonig, ha... nem veszi tudomásul, hogy egy államkeretben élő lakosság érdeke nem egyforma, s hogy államélet voltaképpen nem más, mint az egyik érdeknek a másik javára való elhallgattatása.
Pethő Sándor munkájában, Világostól Trianonig emberek jönnek, emberek mennek, tesznek, vesznek, fortélyoskodnak, mellükre vernek, hazára esküsznek, nemzetet emlegetnek, múltra néznek vissza, tradícióba kapaszkodnak - miért, miért? Ha kinézem a szemem, még akkor sem tudom meg ebből a könyvből, hogy miért?
Hogy csak egy részletet ragadjak ki a sokból, - nagy körülményességgel és dátumokkal teletűzdelve elbeszéli, hogy miképpen nyúlt meg a háború végefelé a pacifizmus gilisztája, miket művelt Károlyi Mihály, hogy ez a giliszta meghízzon, kikkel tárgyalt, hova sandított, hogy tört ki az októberi forradalom stb. stb.; de árva szót sem szentel annak a véres húscafatokban meghemperkedett valóságnak, hogy millió és millió ember esztendőkön keresztül elmondhatatlan szenvedést állott ki a harctéren, meghaltak, megsebesültek, itthon özvegyek sírtak, árvák szepegtek, családi tűzhelyek hamvadtak ki, egzisztenciák sodródtak örvénybe, a gazdasági életet rettenetes dúlások kavarták össze, nem búzát termeltek, vagy legalább nem annyi búzát termeltek, mint amennyit kellett volna, hanem ágyukat öntöttek s emberhússal meg áruval fűtötték a háború kemencéjét... Mintha ez a négy esztendőn keresztül napról-napra, óráról-órára és másodpercről-másodpercre felhalmozódó valóság nem terpeszkedett volna szét az országban s nem kapott volna bele a szívekbe, s mintha nem ez lódította volna az eseményeket abba az irányba, amelybe később vágtatni kezdtek.
Ő csak Károlyi Mihályt és Társait látja. A cégtáblát. És végesvégig, Világostól Trianonig, szintén nem lát mást, csak cégtáblát, s még azt a néhány ezer vagy százezer embert, aki a cégtáblát tartja, és úgy tesz, mintha a milliók szintén tartanák a cégtáblát. Itt van, kérem, Bach és Társa, itt Schmerling és Társa, itt Deák és Társa, itt Andrássy és Társa, itt Tisza Kálmán és Társa... Hogy a cégtábláktól távolabb és lejjebb mi élt, vonaglott, küszködött, remélt, sírt, nevetett, kinek milyen asztalt terítettek ott, hányan laktak ötszobás lakásokban, hányan egyszobásban, mennyi ruha jutott ezeknek, mennyi azoknak, hová ért el a kultúra áldása és hova nem, kik élvezték a művészet gyönyöreit és kik élték át életüket állati fásultságban, milyen sors várt a béres gyerekére, milyen a bankáréra, mennyi adót fizettek, a fizetett adóból mennyi volt a fogyasztási, mennyi az egyenes, mennyi adót izzadt ki holdanként az a törpebirtokos, akinek földecskéje közvetlen latifundium hatalmas teste mellett kuporodott és mennyit a latifundium ura, hány órát dolgozott a gyárimunkás, milyen a zsellér sora, merre fordul a konvenciós cseléd vágya, hány orvos van, mennyi kórház, hányan halnak meg orvosi segítség nélkül - s hogy miképpen perdülnek szobák, béressorsok, grófi sorsok, törpebirtokosok, napszámosok, a fogyasztási adók, egyenes adók, s hogy tologatják ezeket ide-oda a gazdasági élet sakktábláján azok az erők, amelyek a társadalmi rétegek szembenállásából kiárad... mindezekről, úgylátszik, nem illik szót ejteni abban a jó társaságban, amely Világostól Trianonig a politika Quadrille-jét lejtette.
Igaz, Pethő Sándor íratott a könyvében Fodor Ferenc egyetemi tanárral egy úgynevezett földrajzi részt; csakhogy ez a földrajzi rész mindössze azt fogja össze, mit és mennyit szült a magyar föld, de hogy a szülés előzményei mik voltak, kik segítették elő a vajúdást, s hogy azután a gyümölcsön kik és hogyan osztozkodtak, hát az, mondom, a jó társaságban - shocking.
Sőt az sem lehetetlen, hogy ez a jó társaság csudálkozni fog e megjegyzésen - mi köze van mindezeknek a holmiknak a történetíráshoz, s mi közük van ahhoz, hogy az ország eljutott Trianonig? ha még statisztikai évkönyvről, vagy valami szociológiai verejtékmunkáról volna szó, hát, isten neki fakereszt, lapátolják össze ezeket az adatokat. De, ha történelem - Történelem! - lép eléd, akkor a történetíró egyszerűen kinyilatkoztatja benne, hogy "nemzet gloire-szomjának kétségkívül hízelegtek azok a ragyogó eredmények és tündöklő látszatok, amelyek Magyarországot Közép-Európa vezető-hatalmának tették". A nemesség, ha a vármegyébe tömörült, azt csak azért tette, hogy "elvégezze a közigazgatás és igazságszolgáltatás funkcióit" - csak ezért semmi másért. A történetíró feljegyzi: "... ha nem látta volna a magyarság a régi alkotmánynak a nemzeti lélekkel való összefonódását, akkor aligha tanúsított volna oly makacs ellentállást a josefin-eszmék korszerű újításai ellen."
És megállapítja a történetíró, hogy a millenniumkor a német császár beszéde öntudattal és büszkeséggel töltötte el a magyar nemzetet, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös Zichy Jánost szemelte ki kísérőül szentpétervári útjára, de Széll miniszterelnök ellenezte ezt, s így a trónörökös egyáltalán nem vitt magával magyar kísérőt, a munkapártnak volt pártkasszája, az ellenzéknek nem volt, a függetlenségi párt a magyar vezényszó mellett felsorakoztatta a nép millióit,... és így tovább, tovább, még nagyon sokáig.
Igaztalan volnék, ha pusztán e kiszakított mondatokból akarnám érzékeltetni Pethő Sándor könyvének teljes fajsúlyát. Vannak neki olyan ötletei is, amelyek elpattantása után azt kell az olvasónak kérdezni, hogy kerültek ezek tulajdonképpen ide?
Így, teszem, azt írja a Habsburgok alatt élő Magyarországról, hogy "... a földműves szegénységet a fejedelmi védelem oltalmazta az osztály érdekeibe mélyen eltemetkezett magyar rendiség ellen." Megírja hogy Tisza Kálmán "... szigorúbban lépett fel a nemzetiségek ellen, becsukatta az egyetem tót középiskoláját, az államhatalom sommás megtorlásával felelt azokra az üzelmekre, amelyek... legtöbbször Deák-Eötvösék nemzetiségi koncepciójának végrehajtása érdekében izgattak." Bánffy Dezső csak azért akarta megnyerni a király bizalmát, hogy "... a maga sovinizmusát a közigazgatási, a közoktatási, a forgalmi és kormányzati vonatkozásokban egyaránt érvényesítse az idegen fajú magyar alattvalókkal szemben." De várjanak csak, most következik a legszebb "... a történelmi magyar állam bukásának főtényezője a nemzetiségi kérdés és a vesztett háború volt."
Ezek után szinte gépiesen vetődik fel a kérdés, ha Pethő Sándor gondolatvilágának valóban ez az ívelete, miért nem állította ez alá az egész könyvet? Miért nem kisérte végig a nemzetiségi kérdés kialakulását, miért nem jelölte meg a lehető legrészletesebben az uralkodó magyar politika idevágó szempontjait, miért nincs bátorsága kimondani, hogy mindig a nemzetiségi kérdés volt a magyar probléma tengelye, s hogy ezt a tengelyt a hazugságok rózsaszínű papírosával vonták be? S különösen mi értelme van annak, hogy a radikálisokat vádolja a nemzetiségi kérdés megbolygatásával és a sorok között még azt is szemükre lobbantja, ha nem lármázták volna fel a világot a nemzetiségek sérelmeivel, szépen elkerülhettük volna a trianoni szirtfokot!? "A háború veszítette el a történelmi Magyarországot", de hát ki idézte elő a háborút? Radikálisok, szocialisták, pacifisták? Ki veszítette el a háborút? Csak nem álmodozik arról, hogy a Dolchstosslegende egyik hajtását magyar földbe átültesse!
Sajnos, Pethő Sándor éppen csak hogy futólag horzsolta azokat a gondolatokat, amelyek valóban alkalmasaknak látszottak arra, hogy belőlük acélsodronyt fonva, ezt a sodronyt Világos és Trianon között kifeszítse s így jogos büszkeséggel ráüthessen könyvére, azok az ok-hullámok hajtották az országot Világostól Trianonig, s ezeknek az osztályoknak az érdeke fogott össze, hogy minden úgy történjék, ahogy történt.
De talán még a horzsolás szó is erős. E gondolatok alighanem egyszerűen beleestek a tányérjába, mint ahogy a légy szokott belepottyanni a levesbe. Legalább az olvasónak ezt kell hinnie, mert lehetetlen feltételeznie, ha csak Pethő Sándor felületesen is leméri e gondolatok súlyát, hogy ebben az esetben oly könnyedén végignyargal a könyvében összezsúfolt embereken, dátumokon, cégtáblákon, paragrafusokon, mint ahogy azt megcselekedte. és lehetetlen feltételeznie, hogy legalább hébe-hóba meg ne álljon egy-egy politikus, párt, vagy osztály előtt, s meg ne nézze, mi van azoknak a - gyomrában.
S lehetetlen lett volna néhány lappal odébb, az összeomlás további okai után nézegetve, olyan rugókat megfognia, mint például azt, hogy a munkapárt nem engedett a pártmonopóliumból, Tisza István a háború alatt vonakodott koalíciós kabinetet alakítani, vagy hogy Tisza ellenezte az olaszok semlegességének területtel való megvásárlását. És lehetetlen lett volna, többek között, arra a következtetésre ráesnie, hogy a trianoni békét el lehetett volna hárítani, ha "... egységes magyar társadalom sorakozik fel a teljesítési irányzat ellen".
Nem lehet másképpen; a legyek csak véletlenül kerültek Pethő Sándor levesébe, amelynek színét, ízét zamatát különben ezek a legyek egyáltalán nem zavarják -úgyannyira, hogy azok, akiknek a leves főződött, észre sem veszik a legyeket, s ha észreveszik, mint oda nem tartozó szemetet fogják félredobni. Összehangzó egész az - egy bizonyos társadalmi réteg ínyét és emésztőképességét figyelembevéve - akár annak megállapításáról van benne szó, hogy a kommunizmus a galíciai söpredék lelkisége, akár arról, hogy vannak hazafias zsidók is, vagy akár arról, hogy Károlyi Mihállyal szemben a "... történelem marasztaló ítélete súlyos ténykörülményeken épült fel."
... Ha néhány esztendővel ezelőtt kerül kezembe ez a könyv - már amennyiben ezt időben és fizikailag lehetséges elképzelni -, ha akkor kerül elém e könyv, amikor néhány évvel fiatalabb vagyok, akkor mindazt, amit itt összeírtam, nagyképűen és összevont szemöldökkel odatettem volna Pethő Sándor elé. Még talán arra is figyelmeztettem volna, ha valaki történet- vagy történetféle írására vállalkozik, ezt csak úgy érdemes megcselekednie, ha lehetőség szerint először eredeti okiratokon, feljegyzéseken, leveleken és szerződéseken keresztülrágja magát s nem elégszik meg harmadrészből kapott történetekkel, amelyeket aztán "új szempontok" szerint köt csokorba. Megtettem volna, hogy ténybeli és dátumbeli tévedéseit kiigazítsam, abból pedig, hogy a zsidókézen levő földbirtokról nyilvánvalóan hamis adatot közöl grafikon kíséretében - éppenséggel pecsenyét sütök ebben a kurzusvilágban.
De hát ...én néhány esztendővel nem fiatalabb, hanem idősebb vagyok, s eljutottam oda, hogy Max Nordau-nak azt a figyelmeztetését, - ha valaki történelmet olvas, ezt szakasztott azzal az érzéssel és tudattal olvassa, amellyel regényt szokott olvasni, - ezt a figyelmeztetést megértettem, igaznak találtam és elfogadtam. Még Mommsen-en, Gibbon-on, Ferrero-n is csak mosolyogni tudok, amikor azt akarják velem elhitetni, hogy pontosan olyan volt a római birodalom, mint ahogy azt ők elképzelték. Sőt Scheiner "Astrofizikáját" sem vagyok képes többé azzal az áhítattal böngészni, amellyel a hívők a bibliát olvassák.
Pethő Sándor könyve ellen tehát voltaképpen árva szót sem szabadna szólnom, nincs jussom módszerét vagy felfogását bírálni, aminthogy nincs jussom a regényíró szemét kikaparni, ha Hamupipőke fejére barna hajkoronát illeszt, holott én szőkének látom azt a hajkoronát, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a szépirodalmi írók felségjogai közé tartozik Hamupipőkével azt művelni, amit akarnak. Hát műveljék... nem is szólok árva szót sem, s amit fentebb mondottam, tekintse Pethő Sándor is, meg a közönség is "meg nem történtnek".
Tovább megyek. Én Pethő Sándort egy s más oknál fogva Mommsen, Gibbon és Ferrero fölött látom. Ezek az urak el akarták velem hitetni, hogy évtizedeken keresztül folytatott vizsgálódásuk, mérlegelésük, kutatásuk és tanulmányuk árán valóban sikerült szemem elé eleveníteni egy elmúlt birodalom életét, gondolkodását és lüktető szívét. Pethő Sándor azonban könyve előszavában becsületesen megvallja, hogy ő egyáltalában nem respektálja a tudományos búvárkodást, s hitet tesz arról "... minél inkább elkövetkezett e szilaj tudományos inkvizíció csődje és minél rövidebb életűek lettek az egymás sarkára hágó tudományos elméletek és fölfedezések szenzációi, egyszóval minél inkább elfáradt az értelem e rengeteg ellentmondás feloldásán és összehangolásán: annál üdébb színekben pompázott a tudományos feltevések romjain a halálraítélt legendák borostyánja". (Mintha csak azt a papot hallanám, aki megvető pillantással méri végig a tudósok hadát - mit sürgölődtök-forgolódtok, ti oktalanok, egyik elméletetek agyonüti a másikat, sohasem tudtok megnyugodni, mindig valami újat találtok, eszeveszettül hajt benneteket a tudás szomja, nézzetek ide, én az egyház szikláján állok, évezredek múlnak, de erről a szikláról változatlanul mindig ugyanazt hirdetem, amit évezredek előtt hirdettem.)
Ez a borostyánszempont vezérelhette Pethő Sándort könyve megírásánál, ez kergette tollhegyére az "ösztönös", "öncélúság", "hagyományi öntudat"-féle matematikai pontosságú kifejezéseket, s az a szempont, persze, lényegesen megkönnyíti a magamfajtájú regény-állásfoglalását, de egyúttal meg is magyarázza a "Világostól Trianonig" nagy sikerét.
Ebben a kis országban húszezer példány fogyott el belőle eddig s nem lehetetlen, hogy még húszezer fog belőle elkelni. Akinek szava van ebben az országban, el van ragadtatva tőle. A napilapok két kézzel szórták elébe az elismerést, s bizonyos, hogy azon a kézimunkával leterített asztalkán, amelyen eddig a Hatszáz Magyar Nemzeti Dal pihent, ezentúl a Világostól Trianonig is ott fog nyugodni.
Ilyen hódító illat árad a legendák borostyánából!
De hozzá kell tennem, hogy ez az illat máskor talán nem lett volna ilyen füllesztő és kábító; csak az a korszak, jobban szólva, az a társadalmi osztály mámorosodhatott meg tőle annyira, amely a világháború földmélyét megkavaró és egetverő kataklizmájából csak egyetlenegy szócskát tudott kimenteni, s ez a szócska így hangzik - zsidó. Ennek az osztálynak a kezébe való ez a könyv, a standardje az ő színvonalához igazodik.
Mégis... nem volna teljes a húszezer példány megokolása, ha Pethő Sándor művészi magasságot elérő írnitudását meg nem említeném. E stílus előtt vigyázz-ba kell magát vágnia az embernek és feszesen tisztelegnie. nagyszerű, pompás, ragyogó irály, száz színben csillog, jelzőivel és metafóráival mindig célba talál, ahol hajlékony, mint a szűzleány dereka, hol kemény, mint a bessemeri acél. Ha Rákosi Jenő egyszer hüvelybe dugja a tollát, nem marad üresen a helye.