Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám

Gyulai Márta: Wandsworth

Mikor a csúnya hajsza elkezdődött, Wilde Oszkár már úgyis fáradt volt. Nem fáradtabb ugyan, mint ahogy a mögötte fekvő, sikerrel, kudarccal és élvezettel túlfűszerezett életnek megfelelt, - és még kihúzta volna, ameddig kelletett, - dehát másképp fordult.

Wilde Oszkár tehát félretette elefántcsontnyelű botját, levetette prémes bundáját, végigsimította hullámos haját és nekilátott az ügye védelmének. Védelmezte is, erélyesen és dacosan, de hasztalanul és 1895-ben, tavasszal, kétévi kényszermunkára ítélve, először is Wandsworthba került - erkölcstelen életmódja miatt. Így történt és Wilde Oszkár lehetetlenné vált a rajongói és utánzói előtt, minthogy a társadalom kiközösítette és elítéltette bíráival és ő pőrén és védtelenül állt előttük. De önmaga előtt sem menthetett meg sokkal többet kifogástalan viselkedésének emlékén kívül, mert a mások undora most már végérvényesen hatalmába kerítette. A mások undora, - noha meggyőződése elleni - erősebb volt az ő meggyőződésénél. Lavina volt, mely reázúdult, förtelmes volt, kíméletlen és nyílt, kérlelhetetlen és ellenállhatatlanul ragályos. És Wilde Oszkár, aki kereste, kihívta a mások csodálatát, a csodálkozását, Wilde Oszkár, a szellemes író, a virtuóz elbeszélő, a gentleman, az esztéta, a társadalom fölényes megvetője, a tékozló dandy, a szalonok hőse: most ki volt szolgáltatva az undoruknak.

Mennél ügyesebben kivédeni a neki szánt döféseket - más nem maradt hátra, híven kitartani önmaga mellett, határtalan dölyffel vérteződni.

Mikor ez is megvolt, már semmi más nem volt hátra.

Sőt, semmi sem segíthetett rajta.

Levágták a hullámos, barna haját, véresre dolgoztatták az ápolt körmeit, hasonlóvá tették más emberekhez. Próbára tették a barátait. Harcba kényszerítették önmagával. Beteggé tették. Elfelejtették.

Elcsúfítva, munka és éhezés között eszmélt magára reggelenként Wilde Oszkár.

Esténként nyögött a fekvőhelyén. Nyögött és néha sírt is és verte a nedves, penészes falat és maga sem hitte volna, hogy minden el fog múlni és az aszkézis hónapjai annyi rugékonyságot váltanak ki belőle, hogy mai énjét megtagadva, önérzetének és nevének maradványaival is még élni fog. Hogy áldólag és helybenhagyólag fogja kezét kiterjeszteni afölött, ami történt és a jóvátehetetlent igyekszik majd kijátszani új életelvekkel és hangos alázatot szór a beavatottak és a világ szemébe, hogy azt higgyék, egyszerűen csak bűnt követett el és keserűségét magába temetve, még feledni tudja.

Ekkor még nyögött és vergődött, tehetetlen dac reszketett az erős, hosszú ujjaiban, az állkapcsaiban a fogak egymásra szorultak, a formátlan, vörös ajkak mögött és a fénytelen szemei fölött, a megnyúlt fejében érzések hánytorogtak.

Künn most vörhenyes lehet az alkony, csak nem látni. A házak homloka, az utak síkja, az arcok felülete, tőlük független szépséggel telik meg. Tavaszi este, már majdnem nyár. A színekben már nincsen fanyar ellenállás, a fák melegen zöldek és az ég és minden: megadták magukat a nyárnak. A langyos estében messze, jólismert vidékek levegője áramlik lefelé, közelebb a földhöz. Egy piros felhő tétovázik valahol. Wilde Oszkár a szerelmeire gondolt. A rikító-skarlátszín, tubarózsa illatú, agyonszeretett Élet szerelmére. Amely most elmúlt, el tudott múlni - beleegyezése nélkül. És Douglasra gondolt. A karcsú és fiatal lord Douglasra, akivel többek között mulatni szokott és akinek apja nyilvánosság elé hurcolta az ő intim és különleges ügyeit. A karcsú és fiatal lord Alfredre, akinek sima és ráncmentes volt a homloka és jó volt vele járni a parkban. Pusztán csak menni mellette, váltani elhangzó és jelentéktelen szókat: csodálatos aromát adott az óráknak. Ruganyos léptének nesze ritmust vitt az erdő zajába. A cipője keskeny volt és alig görbültek alatta a fűszálak. A cigaretták füstje összeelegyedett a virágok illatával és ez érthetőbbé, otthonossá vált Alfredre, aki gondtalan volt és könnyelmű és nem áramlott belőle a nehézszagú lélek. Jelenléte megkötötte, marasztotta az elfutó szeleket és ha pillámat legyezték, jó volt ott a szomszédságban az övé. És mikor összekuszálódtak az esti színek, szép volt nézni az ő eszméletlen kezeit, míg az enyémekben fennen lüktetett a vér. Ketten voltunk, délcegek és egyformák. Árnyékaink tovasurranását nem zavarták esetlen gesztusok, sem oktalan meg-megállásra nem kényszerítettek meddő viták és a sokkarú kandelláberek mögött, ha feltűnt az ő feje, vagy ha egy könyv tiszta lapjai fölött láttam ritmikus körvonalait, jó volt mellé ülni és mulattatni perdülő beszéddel, lábammal ellegyinteni egy falevelet a földön, váratlan fordulatokat használni, vagy mesélni színes meséket, kápráztatni fényes szavammal.

Nagyszerű látvány volt az is, ha kezében reszketett a szépművű serleg a sárga borral és ajkaink vörösek voltak, mint a skarlát - mint az este lehet ott kinn - és puhák és üdék, mint a hó és szemében felcsillant az életöröm, - nem nehezen megvásárolt, évek igyekezetéből kipréselt, sikerek nyomán fakadó, hanem, mint a folyékony ezüst, felületes és üdítő, mint az ezüst csengése, tiszta és nem fokozza örvénnyé tegnapi bú, holnapi gond, mai önérzet. És ragaszkodott hozzám és ívelt szemöldökeit kérdőleg függesztette rám, ha azt kérdezte: Eljössz? Száz ember közt megismerném az utcán és a börtön rácsain át először hozzá mennék. És nem Robbiehoz és a többiekhez, akik mentegetnek, hogy nem tudok, nem tehetek róla. Lehet itt még valami, amit nem tudok? - hirtelen fölemelkedett és az öklére szorította szemeit. - Mikor mohón és fájdalmas kívánkozással nyeltem magamba az életemet: ők tapsoltak hozzá. És most, mikor fenékig ürítettem, fennhéjázó undorral a szemem elé tartják a tisztátalan kezeket, amelyek formálták. Túlfinomodás-e mindez, vagy elfajulás? Én csak annyit duók, hogy művész vagyok. ők azonban jönnek és szimatolják a hullaszagot. Részeg borzongással az érzékeikben futnak előlem és kiáltoznak és hanttal dobálnak felém kegyelemből. Lángoltak értem, gyűlöltek és tiszteltek - most irtóznak. Jól emlékszem a fanatikus, rajongó szemekre, melyek rajtam tapadtak, fölitták a szavaimat, kikényszerítették a kialakulóban lévő gondolataimat. Kire hallgatnak most? Ki tölti be őket helyettem? Mit éreznek a nevem hallatára? Szolgalelkek! Most a nevem a prédájuk. Tehetnek vele, amit akarnak. Meghamisítják az emlékemet. Amiről beszéltem és rajongtam, költészetnek és szépségnek hívtam, mert így hívták. Most mindent elkeresztelnek, vizsgálódásuk jeges fényével világítanak bele inspirációm izzó hevébe és lábnyomaimat, szent és megváltozhatatlan múltamat a rothadás bűzével szentségtelenítik meg. Valami borzasztónak a csírája, - hallom mindenfelől és íme, valami bennem helyeslőleg nyöszörög, hogy így van, öntudatlan percekről beszélnek és valami eszemen és öntudatomon keresztül, eszméletem, nyílt és tiszta homlokomon, összeszorult öklömön keresztül, vigyorog, hogy úgy van és fekete sejtések rongyait lobogtatja felém. És a képességeim sziporkáznak és lángeszem, - lángeszem, igen, - beszél hozzátok, mindig csak valami iszonyú az, amivel fenyegettek, - mert nekem mindegy, ha nem is fenyegetésnek szánjátok. - És hátha csak szuggeráljátok belém ezt a helyeslő hangot, - mert hiszen ennek talán nem tudok ellentállni, - vagy hátha igazatok van? Nekem mégis itt kell élnem a kifejlett álkapcsom mögött és senki sem veszi le rólam ami elmúlt. Mihez fogjak? Én büszke és gentleman vagyok és író. Még most is. Ebben a percben is. És érzelmek vannak bennem. Kristálytiszták és olyan jólesőn fájdalmasak, mint a tieitek. Mit csinálok ezentúl a büszke fellépésemmel? Hogy fogok közöttetek, hogy fogok emberek között járni, élni, ha a rámszegezett tekintetek nem tüzelnek megnyilatkozásra, nem respektálnak, a tartásomat nem hízelgik egyenessé és a várakozásaikkal másfelé fordulnak? Mit csinálok én akkor a túláradó lelkemmel, mit csinálok vele máris? Mit tegyek? Feküdjek le mozdulatlanul a földre és akarjak meghalni? Vagy írjak valamit, amit még nyomtatásban is messze elkerültök? Írjak valamit, a véremmel a falra, már csak azért is mert nem bírom ezt a tétlenséget, és nekem mindegy, felhasználom az erőimet, amíg még vannak, és azután ítélkezzetek fölöttem! Miért ítéljek én? Hogy tudjak én ítélni? Nincs törvény, nincs támaszpont, ami a segítségemre lehetne, semmi sincs, amit ne lehetne fegyverként használni ellenem. Eddig is ilyen voltam, mint ma. Mégis mától fogva beteg, vagy erkölcstelen vagyok, mert leleplezett a ti értelmetlen szemeiteknek. Az esztelen érzelmeiteknek. A megértés nehézségei elől vak és merev törvényeitek mögé bújtok, nehogy az elvitassa tőletek a büntetés jogát. Hisztek igazságban, hogy kérlelhetetlenek lehessetek!

- Különc hajlandóságaim! Igen, persze, mindig voltak. Szerettem színeket, formákat imádtam, illatért, mozdulatokért tudtam rajongani! De hisz ez művészet! Vagy most jöttetek csak rá, hogy az mi? Hogy szeretni, az közeledni, közel férkőzni, tapintani, ölelni, szorítani? Hogy művészet, az mindent szeretni, mindent ölelni, kitapintani az ütőerét, kiszívni a vérét, megtelni vele, asszimilálni, magáévá tenni? Hogy művésznek lenni, az semmitől sem irtózni, (nem hallottátok Maupassant felől, hogy emberhúst evett?) mindent élvezni tudni, érzékekkel mindenhez egyre közelebb jutni, egyre tágabb terekről leoldani az élvezhetetlenség bilincsét, az érzékelhetetlenség feszültségét, az érthetetlenség kérgét, rányomni mindenre az emberi bélyeget, megérteni emberi megértéssel, a mi megértésünkkel, az én megértésemmel, - elvakultan egy pont felé mutatni, melyet senki sem lát?

- Mit tudtok ti? Ítélni, határfalakat építeni. Ennek börtön. Annak kórház. Amannak szobor.

- Vagy beláttok ti, igazán láttok ti?

- Én most az esti vörösséget látom. Mit akar tőlem? Én melankolikus vagyok. És valamit írni fogok.

"He did not wear his scarlet coat
For blood and wine are red..."

Valakit siratok: Talán Alfred. Talán a fiaim. Mindegy. Nem kérik számon. Senki sem kéri számon. Már nem osztoznak a hangulataimban; a jókedvem nem válik zúgó nevetéssé színházak falai közt, az életkedvem nem hajtja őket a szerelmeik karjába. A melankóliámat nem is hallják. Mit, mit hallanak hát?

- Ítélkezzetek! Én írni fogok valamit.

"He did not wear his scarlet coat
For blood and wine are red..."

igen, igen, vér és bor, nekem csak vörös mind a kettő és egyfomán befogadja az én karcsúlábú ritmusaimat, az én... az én csodálatos ritmusaimat,... az én zsenimet, az én sokat magasztalt szellememet, melyet úgy jellemeztek?... nem fogom elfelejteni... ezt nem.

Körmeivel végigszántott a fürtjei helyén és a torkából zokogó hangok szabadultak ki...

- - - - - - - - - - - - - -

És már-már úgy volt, hogy Wamdsworth után nem jön új stáció, mert minden eljöhetőnek útját kimarta a szégyen és a kín.