Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Sipos Iván: A császár szakálla
Verózia fölött újra kalászérlelő nyár ragyog. Bő aratást ígérnek a földek. Kövér és jóllakott nyugalom bölcsője a végtelennek tetsző rónaság. Dal, élet reménység reszket a televény rögökből örökké bíró, mindig hívő, együgyű emberszívekbe.
A falvakban ragyogó arccal idézik a trónjára visszatért Császár kiáltványának lendületes kinyilatkoztatásait:
"Mire a lomb lehull, másfél millió új földbirtokosa lesz Veróziának. Igazságos és békés földreform megalkotására utasítottuk a körülményt, mely minden jogos igényt kielégíteni köteles."
"Az állami földbirtokokból külön egymillió holdat örökbérletként bocsájtunk háborús rokkantjaink és árváink rendelkezésére, mert egyetlen vágyunk, hogy letöröljük a könnyeket a síró szemek alól."
"Isten áldása kísérje Veróziát!"
- És a Császárt! - teszik hozzá a föld új várományosai meghatott tisztelettel.
A városokban a friss nyugdíjasok keserűsége az újonnan kinevezettek örömébe fullad. Az elesettek, az örök elégedetlenkedők érzik táboruk nagy meggyengülését. Teli torokkal hirdetik:
- Szemfényvesztés az egész! Semmit sem adnak tulajdonképpen! Fizetni kell érte!... Örökbérlet - mely a politikai állásfoglalás szerint alakul!...
- De földünk lesz, ami a miénk! - harsonáznak vissza a megbontott sorú nincstelenek.
- Az egymillió hold állami birtok örökbérleti árából háromszor annyi jövedelmet kap az állam, mint amennyi eddig befolyt belőle.
- De nekünk terem majd, ősztől kezdve!
Az élet nagy diszharmóniájában így csendesedik le száz és százezer torok, míg a többiek az elhallgatók számával arányban igyekeznek felfokozni saját, megmaradt keserűségük hangját.
A föld forog, a nap ragyog, az élet diadalt ül elmék, szívek és fájdalmak fölött. A béke könyörtelen harca lassúbbodó ritmussal lüktet. Ha jön majd új Ünnep, sok ezerrel több szív fog feldobogni lázas várakozással az Uralkodó fennkölt személye felé, sok ezerrel több szem feszül feléje célok, tervek, hitek és vágyak fáklyázásában. Bordus, a lázadó munkásvezér örök figurája - megvallhatjuk - akkor is megmaradt volna, ha Henrik teljes sikerrel fejezi be önként vállalt misszióját. Legfeljebb a név és hozzátartozó személy cserélte volna meg a szerepet, mely kitörülhetetlenül örök az emberi életben.
Verózia falvai, városai felajzott érdeklődéssel tekintenek a maguk kis egyéni vágyainak felcsillanása elé, mely megragyogott és valósággá testesült előttük valamelyes "csoda" útján. Maguk felé néznek, mikor a Császár kiáltványát olvassák, vagy beszélnek róla.
Éppen úgy, mint Henrik, aki most első audienciáját adja.
- Bortalió Rózsa bárónő! - jelenti ünnepélyesen az udvarmester.
Lesütött szemmel, földig hajolva lép be az ifjú hölgy. Ragyogóan szép. A Császár elragadtatással szemléli pompás termetét, finom mozdulatait.
- Ide, gyermekem - int neki kegyesen.
- Felség!... - rebegi a leány megilletődve.
- Azért rendeltelek ide, mert jövődről akarok gondoskodni, Rózsa. Férjhez-adlak. Kozárdó helyett gróf Toriellihez. Szépségedhez nem méltó egy nyugalmazott egyetemi tanár...
- Oh, Felség!...
- Megértheted, hogy én nem vehetlek feleségül. Meg sem érdemelted, nem is tehetem. Az egész birodalom sorsáért felelős vagyok. De azért boldogok lehetünk még ketten, ugye, Rózsa?
- Ernő! - rajong önkénytelenül a leány, hogy feltekint az ismerős arcra.
- Hát az már meghalt, Istennek hála érte, de szerencsére élve maradtunk mi! - mosolyog a Császár. - Akarsz velem maradni, Rózsa?
- Oh, Felség, igazán... én meghalok... meghalok a boldogságtól.
- Úgy mától kezdve a jövendő Császárnő udvarhölgye vagy. És mint ilyen felköltözöl a Palotába. Ez a kulcs pedig mindenkor megnyitja előtted a császári lakosztály összes ajtajait. Az őrségnek is elég ezt felmutatni, Rózsa, - mondja a Császár és apró, ezüstveretű kulcsot ad lázas, remegő kezébe. Regényhősök ilyennek képzelhetik a boldogság mesebeli birodalmának kulcsát...
Rózsa szinte szédül és imbolyogva áll Ura és Parancsolója előtt. Egyetlen szertartásosan kegyes homlokcsók még s az audenciának vége van. Távozik, de mint a boldogság szeráfi muzsikáját hallja az udvarmester halk, métóságteljes, szerelme életébe is belezengő hangját:
- A párizsi nagykövet őexcellenciája, Felség!...