Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Sipos Iván: A császár szakálla

Sipos Iván: A császár szakálla
XIV.

A nyárra remélt és minden esetben rövidre szabott találkozásokat megmérgezte a sietős idegesség, lappangó aggodalom s a Langfelder miatt egyre növekvő szülői ellenőrzés. Mert felségsértés nélkül megállapíthatjuk, hogy Langfelder ekkorra elveszett ember volt. A polgári társadalom számára legalább végérvényesen elveszett. Leszámoltak vele, mint komolytalan s talán nem is egészen beszámítható emberrel, aki végül is vagy börtönbe kerül vagy a tébolydába. Keresete, vagyona nincsen és mégis tékozol, - dolgozni nem tud, nincs tehát jövője; bizonyos, hogy a tragédia azon a napon fogja, melyen elfogy a pénze...

Ez a többé-kevésbé jogos "elintézést" jelentő vélemény lassanként átragadt Rózsára is. A méreg, mely szerelmükbe cseppent, így mindig mélyebbre mart, mindig nagyobb szakadékot ásott az egymás felé vergődő szívek között. Borús, szomorú napok következtek. Fokozta ennek vigasztalanságát, hogy Langfelder végül is konfliktusba keveredett a főispánnal, sőt egy, a lapba becsempészett éles hangú támadó cikke révén - magával a Régenssel is. Mi sem természetesebb, mint hogy a "Dervaloni Napló" másnap minden összeköttetést megtagadott és megszakított az ifjú titánnal... Most már a rendőrség vette éles és nyomasztó figyelés alá a végzetes sorsú szegény fiatalembert...

Henrik persze mosolygott csendesen, öntudatosan, de nem úgy Rózsa. Hiába mondta Langfelder határozottan, egyre jajveszékelőbb aggodalmaira:

- Ne légy rövidlátó, Rózsa, mindez gyerekség. Félévig várj még türelemmel, bármit hallasz rólam!...

A Bortalió Rózsa-Langfelder Ernő szerelem bizony végét járta, mire eljött az ősz és a család Dervalonon keresztül visszautazott Verozóba. nem az érzések hiánya, hanem a szerencsétlen körülmények miatt...