Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Sipos Iván: A császár szakálla
Rózsától való búcsúján mindamellett nem látszott meg, hogy úgy fáj a szíve, ahogy sohasem még. Csak a csók volt melegebb, meghatottabb és égetőbb, mint máskor.
- Bízzál bennem! - mondta határozottan, férfiasan Henrik.
- Írjál! Írj Ernőm! - zokogott a lányka.
- Igen, kicsim. Mindennap!
Elváltak. Henrik újra útnak indult, ezúttal igazán a tervei után. Igen, igen, a terve! A szerelmesétől való válás fájdalma nyomán most ismét forróság öntöttel el a szívét, ha erre gondolt. Vigasztalás volt ez; az idő múlik s mire befejezte az önkéntes missziót, ó be ragyogó is lesz az élet, Istenem!... Legendákat szőnek majd róla, minden viskóban és palotában, mint a legigazabb és legmodernebb nagy uralkodóról!
A hiúságnak is van mámora s Henrik ezzel csitítgatta a szív fájó nyugtalankodását, mely lassú tűzzel emésztette az erejét. Nem is haragudott az öreg Bortalióra, úgy érezte: a sors figyelmeztette őt ezzel, nagyon elhanyagolt kötelességére!
Bortalió Jónás természetesen azonnal felvette a "Dervaloni Napló" szerkesztőségének kötelékébe. Igaz, hogy egyelőre csak fizetés nélküli volontőrnek alkalmazta, de Henriknek valóban nem az volt a fontos, hogy fizetést kapjon. Neki az élettel s a világrend igazságtalanságaival való ismerkedés sűrített lehetőségét jelentette az újságírás - és ehhez hozzá is jutott.
Sajnos, egyébként ugyanolyan akadályba ütközött élete, mint Verozóban. Elrémítő viselkedése miatt kevés szimpátiára talált a városban, a szerkesztőségben meg egyenesen nem szenvedhették. Még leginkább egy fiatal és tényleg tehetséges költő tartott ki mellette, - ezt aztán hálából személyi titkárrá fogadta maga mellé. Mert nagyon terhére esett az írás, -mindig összetintázta a tollszárral ujjait...
Általában hóbortos és rejtélyes figurának könyvelték el, aki minden ok és jog nélkül pöffeszkedik és inkább méltó rendőri megfigyelésre, mint a toll harcosának. Ő azonban meg volt elégedve önmagával s végső eredményben ez volt a fontos. Rengeteg visszásságra és visszaélésre jött rá, - ezektől jegyzőkönyvet vezetett, mert napról-napra komolyabban készülődött arra az időre, mikor mint az Igazság felkent bajnoka ül vissza Verózia trónjára!... Valóban igen sokat tanult, mert eszes, komoly ember volt s csak a szokatlan helyzetből fakadtak - bizony nem ritka - súrlódásai. Egy ízben valami földbirtokost sértett vérig megmagyarázhatatlan rátartiságával és mindig "kegyes leereszkedést" mutató gesztusaival; az akkor provokálta is. Henrik sokat tűnődött, hogy elfogadja-e a kihívást, mert nem volt gyáva ember és legkitűnőbben talán éppen a kardforgatáshoz értett, de egy, a titkárával folytatott beszélgetése meggyőzte arról, hogy a huszadik században felvilágosult, komoly ember már nem párbajozhat. Így aztán Langfelder Ernő diszkvalifikálásával zárult a lovagias ügy, ami azonban őt igazán nem érintette.
Rózsához írott levelei - ez volt az egyetlen írásmunka, amit sajátkezűleg végzett, nem kis megrökönyödésére a komoly és munkás dervaloniaknak - ebben az időben tele voltak a haladó idők liberális jelszavaival. Általában: igen könnyen került jelszavak hatása alá, annak ellenére, hogy szívből idegenkedett a munkástömegektől s irtózással gondolt a velük való egyéni érintkezésre... De fanatikusan az igazságot kergette és itt is, ott is felfedezte a nélkülöző, nyomorgó nagy tömegek elsikkadt és elsikkasztott igazságait...
Elég színesen és változatosan, így érkezett el a nyár és vele a Bortalió-család médeai nyaralása. Henriket előre lázakkal ajándékozta az egyre közeledő viszontlátás gyönyörűségeket ígérgető és mutogató gondolata, melyet százszor elképzelt és átélt jó előre, mint tisztaszívű, rajongó diákgyerek. Természetes tehát, hogy maga a találkozás kielégítetlenül hagyta, sőt balsejtelmes szomorúságokkal töltötte el. Kozárdó is Rózsáékkal jött a nyaralásba s Henrik - most először -megismerkedett a féltékenység sósavas égetéseivel!