Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Kardos László: Karinthy Frigyes

Kardos László: Karinthy Frigyes
(A Nyugat tanulmánypályázatán II. díjjal kitüntetett pályamű)
IV.

E villódzó és hitetlenkedő léleknek adekvát megjelenési formája az ötlet. Nagyterjedelmű, egyenletes munkái nincsenek: azokhoz egyazon hangulat, egyféle hit tartóssága kellene; apadó-dagadó kedvű kor írójához az ötlet, a vázlat, a karcolat illik. A novella az ő igazi tere, e szó etimologikus értelmezésében. Valami novum villan minden darabjában, parázs ötlet sercen a heves feszültségből. Nyelvi szépségek, stílus-művészkedés, bravúros hangulatfestés nem csábítják. legigénytelenebb cikkének is kemény gondolati magva van, amely megragad az olvasóban. Az átlagos hírlapi humoristáktól éppen ez különbözteti meg tévedhetetlenül. Azok a nyelvi formák ügyes-ügyetlen kiforgatásával keltenek pillanatnyi hatást, ő megmaradó értéket ajándékoz. Azokat lehetetlen emlékezetben tartani, őt lehetetlen elfelejteni.

Erősen öntudatos, eszközeit gonddal válogató író. Nem elégszik meg azzal, hogy megszabadul mondanivalói terhétől, hatására is tör. Belső ösztönök és külső hatás közt nem érez reménytelen szakadékot. Fogásai vannak, amelyekkel bátran él a belső vagy külső siker érdekében. Novelláit nem "vezeti be", erős markolással in medias res rántja az olvasót. Elkábítja és arra készteti, hogy töprengjen a rászakadt helyzeten. Néhány ilyen indítás: "Három nap óta, mióta a dolog határozottá vált benne és térbe és időbe helyeződött, miután már azt is tudta, részletesen, hol és hogyan fog megtörténni: valami egész, tiszta érzése volt..." - "Én már akkor éreztem, hogy valami baj van, hogy valamit elfelejtettem..." - "Mi az?... Mit akar?... Már visznek?..." "Egy reggel aztán a lejtő bozótjai, amik leértek egészen a folyópartig, hangosan cuppogni és szörcsögni kezdtek..." - "Tízéves lehetett akkor, mikor először érezte." Az olvasó mohón mélyed el a történetben, mert úgy érzi, hogy valamitől máris elkésett, valamit gyorsan pótolnia kell. A mese régóta rejtve barangolt az íróban s most hirtelen, készület nélkül tört elő.

Karinthy szívesen bocsát titokzatos félhomályt a történetre. Tapogatózva haladunk előre, fokozódó izgalommal. Hirtelen nyílik az ablak, fényözön árad, mindent megértünk. Néha csak vékony résen szűri át a napot. Ilyenkor furcsa zavar marad bennünk, csak sejtéseink vannak. Minden eszköz a birtokában van, mindent meg tud csinálni, egy novella határáig. Igazi művész, akinek kezén a sárból is arany lesz. A Géniusz kopott közhelyből sarjadt és sugárzó remekké serdült. Hányszor hallani a felvillant zseniről: a kor vakon állott szemben az új tehetséggel. De mily vadonatúj történet kerekedik Va-kondia embereiből, akik tényleg vakok és akik közt feltűnik az egyetlen látó: Géniusz! Mily mesterien épül a jelentő és a jelentés párhuzama! Ha a nevek - Va-kondia, Géniusz - nem figyelmeztetnének untalan a mese allegórikus-szimbolikus mivoltára, szinte fennakadás nélkül élveznők elsődleges értelmezésben is a finomhumorú részleteket, a virtuóz fantasztikumú környezetet, a lélekrajz aprólékos hajszálcsőrendszerét. S mennyire kigazdagodik és mily erős távlatot kap az egész, ha a meghasadt figyelem a szóban-adott tartalom mellett nyomon kiséri a szimbolizált jelentést is! Az ilyen novellák olvasása után minden elemző indokolás támasztéka nélkül is szilárdan áll az emberben a meggyőződés, hogy valami maradandóval volt találkozása. A Szomjúság mag-ötlete is csak kevéssé jelentékeny: örök szomjúság űzi azt, aki nem elégül meg anyatejjel. De a témakezelésnek Karinthyas merészsége remeket épít ebből is. Egy halálraítélt ember szakadozott monológját halljuk, feszült várakozással, Félhomályban, drámai remegéssel hullámzanak a különös sorok: nem tudjuk, miről van szó. S akkor egyszerre a villámcsapásos point mindent megmutat. Fény lobban a rejtelmes tájra, fű, fa, bokor éles kontúrokkal válik el, dobogó szívvel érezzük a felszabadulást. A szerkesztés hideg revizora kétségkívül rájöhet, hogy a pointnek ilyen visszavilágító reflektorként való alkalmazása detektívregények tipikus fogása. Hagyján! A művészet fogásai minden művésszel megújhodnak, éppen úgy, mint az öröktől való, örökkétig élő egyszerű téma-variánsok. A Találkozás egy fiatalemberrel című történetnek kellemes varázst ad, hogy néhány, nem mélyen rejtett összefüggést az olvasónak kell kitalálnia. Itt az ifjúság, az ideálok hódolója, találkozik a letört, megalkuvó férfikorral, amely elrestelkedik a hívő fiatalság szemrehányásain. Egyik fakulhatatlan remeke ez az írónak.

A relativitás problémája villamos góc, amelyből huzalok ezerén bizsereg az áram az oeuvre egyes pontjaiba. Ide kevesebb jut, oda több. Itt kevesebb az egyéni zamat, fakóbb a jellegzetes rajz, ott gazdagabb, markánsabb. Itt csak a rutin hajtja az elmésségek olajos gépezetét, de ott, ahova dúsan áradt az ösztönös érdeklődés elektromossága, ahol a centrális probléma közele hevít, eleven fájdalom pörgeti a forró kerekeket.

Karinthy filozofikus látása megérzik apró tréfái stílusát is. A pertli című karcolatban olvassuk ezeket a mondatokat: "Mély és erős gyönyör ömlik el egész lényemen... átvillan agyamon, mint egy kinyilatkoztatás, diadalmas csatákat vívok... élet-halál játék... Lázasan dolgozni kezdek, a torkom kiszárad, vadul lihegek... Agyam villámgyors munkát végez, csak zsenik látnak és éreznek ily tisztán elhatározó percekben." Ez a feszült, magas stíl nem csupán a komikumot fokozó tartalmi-formái kontrasztot szolgálja. Ez a lázas pátosz, amely apró-cseprő témák mellett is elragadja az írót, csak háromnegyed részben tréfás, - egynegyed részben elkerülhetetlen folyománya annak a sajátos világérzésnek, amely minden vonalacskát a végtelenbe feszít, minden porszemnek a kozmikus helyzetét érzékeli, minden semmiséget ad absurdum vitt összes konzekvenciáiban és gyökérzetének teoretikus teljességében szenved át.

Gyakran érezzük, hogy az író nem adta ki minden erejét, nyújthatott volna többet is. Néha meg az a sejtésünk, hogy szándékosan eltorzított, elügyetlenkedett valamit, amit más simán megoldott volna. Vannak burleszk akrobaták, akik kacsázó topogással, lomposan végzik dolgukat. Átröpülnek a nyolcméteres asztalon és hangos puffanással csüccsennek ülepükre. Eldőlnek, mint a liszteszsák, átbotlanak saját lábukon és betörik az orrukat. De a medvei idomtalanság mögül folyton kitetszik a tagok csodás rugalmassága s a mozgás ördögi fondorlata. Ezek az artisták már nem élvezik az akrobatizmust önmagában; lenézik, mert a legfelső csúcsokig jutottak és tehetségüket most már ostoba tehetetlenséggel elegyítik, hogy új művészet keletkezzék, komplikált és dekadens forma. Karinthy gyakran tűnik ily tréfás tornázónak. Néha meg olyan, mint a dilettáns tudós, akit nem nyűgöz kicsontosodott módszer és szakirodalom: a friss, naiv, kolombuszi invenciót szereti s minduntalan emlegeti Newtont, aki elcsodálkozott a lehulló alma útján és rájött a gravitáció törvényére.

A szemlélet filozófusi mélysége és az elme ötletes perdülékenysége mellett nagy erőssége a lélekrajzolás. Egy-egy ideges állapotot kísérteties hűséggel reprodukál, rejtett élmény-részecskéket bámulatos biztonsággal tud kiemelni. A Tanár úr kérem darabjaiban kibontva fekszik a városi diák egész belvilága. Különben ritkán mintáz testes jellemeket, nincsenek úgynevezett "hús-vér" alakjai, - az ő emberei többnyire egy síkban élnek, egyetlen oldalról kapnak világosságot, de vakító sugarakban. A teljes jellemek képzése az ő céljaihoz nem is szükséges. Csak annyit formál szereplőin, amennyivel alkalmasakká válnak a főgondolat tolmácsolására, a mögöttük duzzadó jelentés éreztetésére.

S csak ennyiben gondos a nyelvre is. Plasztikusan, láttatóan ír, de különösebb nyelvi jelességeket nem mutat. Karcolatait megtűzdeli szándékos és jellemző, a közvetlensége fokozó barbarizmusokkal. Nem tömör, de nem is henye. Szabatos és világos tud lenni anélkül, hogy érezhetően magyaros volna. Könnyen lefordítható, kozmopolita nyelv ez, aminthogy az író gondoltai is mindig egyetemesen emberi érdeklődés szülöttei.