Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Kardos László: Karinthy Frigyes
A szofisták óta minden filozófiai rendszer egyetlen igaz tengely körül forog, egyetlen probléma körül kristályosodik ki, amellyel szemben feltétlenül állást kell foglalnia mindenkinek, aki egységes világkép tudatosítására vállalkozik s ez az idealizmus és a relativizmus problémája. Vannak-e változatlan ideálok, abszolutumok, amelyek dönthetetlen törvények kapcsai közt tartják világunk pilléreit, vagy tér, idő és egyéniség változó függvénye, relatívum-e minden, amiben hiszünk, amibe fogódzunk. Rendszerek jönnek, rendszerek mennek - a magasra rétegzett filozófiák probléma-állományának középpontjában szinte múlhatatlanul ott mered az örök kérdés, konkrét magjaként az egész gomolygó rébusz-tömegnek. Az abszolútum-relatívum sorsdöntő titka immár nem csupán az elvont bölcseleti érdeklődés tárgya: a praktikus élethez való ezerszálú vonatkozása oly evidens és oly eleven, hogy a megfellebbezhetetlen megoldás - ha ilyen egyáltalán lehetséges volna - legmélyebb gyökérzetében forradalmasítaná az emberi lelket. A történelmi korszakok jellemképét is éppen e problémához való viszonyuk bélyegzi ki a legmarkánsabb vályatokkal. Az abszolútum felé hajló korszakok a tekintélyek tiszteletét, a konzerváló, rendszerező munkát, a szilárd konstrukciót hozták, a relativista korok a rontó elégedetlenséget, a lázadást, a vad szomjú kutatást, a változás-haladás ösztöneit mutatták meg. A szkeptikus, tétova korszakok eseményein és intézményein a filozófiai eklekticizmus kusza ábrái rajzolódnak ki. A mi korunk kétségkívül ilyen eklektikus időszak. Szembefutó eszmeáramlatok ekkora zűrzavarával ritkán rothasztotta meg ilyen mélyen az alkotás erőit és soha toronyerős hitek ilyen roppanással nem zuhantak a földre. nem az országok küzdelme a legiszonyúbb e korban, nem is az osztályoké vagy a különböző egyéneké, hanem az a veszett harc, amely az egy-emberben, a kettővé, hárommá és maga-sem-tudja-hánnyá hasadt egyénben önmagában háborog; az a titáni tusa, amelyben ugyanaz győz, aki legyőzetik, ahol csak a lélek fele nyugodhatik meg olykor, s az is csak a másik fél gyötrelme árán. Az ilyen magát-maró kornak művészi lecsapódása háromféle képet mutathat. A jobbfelől álló művészet szándékosan hűs klasszicitásba búvik, a baloldali megmártózik vérben és könnyben, forr, fetreng és üvöltöz, a középső pedig - minthogy nem részes az egyoldalúság lendületadó áldásában, hanem egyszerre jobb is, meg bal is - a kétely iszonyú görcsében hol ideráng, hol odavonaglik, hol égre néz, hol földre bámul és mikor ájtatos zsoltárt zendítene, rikoltó kacajra fintorítja az ajkát. Övé a marcangoló kínok átka s az őrlő határozatlanság gyalázata, de övé a dicsőség is, hogy szemébe vághatja korának: lelked tükre vagyok! Korunk lázainak, abszolútum és relatívum közt való beteg vergődésének sajátos csiszolású, de igaz tükre a Karinthy Frigyes művészete.
Mindinkább bizonyosnak tetszik, hogy a filozófiai relativizmus kérdésében való állásfoglalás túlnyomóan hit dolga s csak másodsorban logikus agymunkáé. A filozófia kérdéseire általán is jellemző, hogy végleges feleletekkel nem lehet őket elnémítani, de sokszorosan áll ez az abszolútum és relatívum rejtélyére. A vallásos élmény magvát tapogatja az idecélzó vizsgálódás és nem volna nehéz konkrét eseteken bizonyítani, hogy a rejtély megoldására elinduló logikai művelet útját már jóelőre és másíthatatlanul megjelölte a kutató individuum képletekbe nem regulázható, homályos viszonya az istenséghez. Azaz: a relativitás kérdésére nem filozófia, mint tudomány, hanem a filozófus, mint ember, ad választ. A filozófiai szisztémákba átszüremlő egyéniség épp ezen a centrális ponton duzzad elénk először, hogy innen szükségszerűen szétvesse fényét vagy árnyát az egész rendszerre. S ha a hit maga egy-rétegű és éles kontúrokkal elváló valami volna, amely vagy megvan vagy nincs meg, akkor a filozófia története nem is volna másnak elképzelhető, mint két egyszerű és merev képlet örökös viaskodásának, egyfelől az abszolútum, másfelől a relatívum védelmében. Minthogy azonban a lélek egész tartalma keveredés, átmenet és változás, s maga a hit is valami hullámzó és átminősülő, megbetegedő és felgyógyuló, sőt egészen elpárolgó, majd hirtelen tömbösen felsziklásodó, azért a filozófia történetében is az átmeneti rendszerek hosszú sorát leljük a tiszta végletek között.
Karinthy Frigyes a félig-hitetlenek gyötrődő seregébe tartozik. Azok közé, akik megérzik az abszolutum érvényét, de az analitikus elme adataival letorkolják a halkszavú sejtéseket. Ezeknek a lelke örök csatatér: a racionális belátás és a mélyből felködlő sejtelem a tusázó felek.