Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám
Két évvel a jobbágyság felszabadítása után, Urunk színváltozása napján, a "Nyikola a Dombtetőn"-templom ájtatos hívői "egy idegen"-t vettek észre a déli mise alatt, aki a tömegen udvariatlan taszigálással fúrta magát keresztül és vastag gyertyákat állított a szentképek elé, amelyek Drjómov városában a legnagyobb tiszteletben álltak. Erősen megtermett ember volt, nagy, gyűrűs, őszbecsavarodó szakállal, sűrű, fekete, cigányosan göndör hajjal, hatalmas orral, dombos, dús szemöldökök alól merészen néző, kékbejátszó, szürke szemekkel és megfigyelték, hogy amikor lelógatta kezeit, széles tenyerei térdeit érintették.
A kereszthez a tekintélyes polgárok közé vegyülve járult, ami különösen nem tetszett azoknak; és amikor a mise véget ért, Drjómov előkelőségei megálltak a templom előcsarnokában, hogy elmondják véleményüket az idegen férfiről. Egyesek azt tartották: lókereskedő, mások: jószágigazgató, míg a polgármester, Bajmakov Jevszéj, egy szelíd, beteges, de jószívű ember, ezt mondta, halkan köhécselve:
- Kétségtelenül - udvari alkalmazott; vadász vagy efféle, az uraságok szórakozásainak szolgálatában.
Pomjalov, egy himlőhelyes és rút posztókereskedő, gúnynevén az "Özvegy svábbogár", mértéktelen kéjenc, aki nagyon szerette a csípős szavakat, rosszakaratúan jegyezte meg:
- Láttátok, - milyen hosszúak a mancsai? Nézzétek csak, hogyan megy; mintha neki harangoznának minden toronyban.
A szélesvállú, nagyorrú ember, tartós posztóból készült pagyovkában és finom bagariacsizmában, keményen lépdelt az utcán végig, akárcsak saját földjén járna; kezeit zsebeibe dugta, könyökeit erősen oldalaihoz szorította. Miután lelkére kötötték Jerdánszkajának, az ostyaárusító asszonynak, hogy tudja meg töviről-hegyire, ki ez az ember, a polgárok, akiket Pomjalov délutáni teára hívott meg málnásába, a harangok zúgása közepette elszéledtek.
Ebéd után más drjómoviak a folyó túlsó oldalán látták az ismeretlen férfit, a "Tehénnyelv"-en, a hegyfokon, a Ratszkij hercegek birtokán; - egyenletes, széles léptekkel mérve végig a homokos fokot, tenyere alól a várost nézte, az Okát és hurokszerűen kanyargó mellékfolyócskáját, a mocsaras Vataraksát. Drjómovban óvatos emberek élnek: egyikük sem tudta elhatározni magát, hogy odakiáltson és megkérdezze, kicsoda és mit csinál? - elküldték hát a részeges rendőrt, Sztupa Maskát, a városi pojácát, aki mindenki szeme láttára és az asszonyok előtt sem röstelkedve, szégyenkezés nélkül húzta le állami nadrágját és csupán összehorpadozott csákójával fején, átgázolta az iszapos Vataraksát, felfújta nagy, részeges pocakját, nevetséges liba-léptekkel az idegenhez ment s hogy önmagát bátorítsa, szükségtelenül hangosan rászólt:
- Ki vagy?
Hogy az idegen mit válaszolt, nem lehetett hallani; Sztupa azonban azonnal visszatért övéihez és elmondta:
- Megkérdezett: te ki vagy, arcátlan? Szemei gonoszak; rablóra hasonlít.
Este, Pomjalov málnáskertjében, a golyvás ostyaárusító Jerdánszkaja, híres és okos kártyavető-asszony, borzalmas kimeresztett szemekkel számolt be az előkelőségeknek:
- Iljának hívják, vezetékneve Artamónov; azt mondta, hogy itt akar nálunk vállalkozást kezdeni, de hogy milyen vállalkozást - nem tudtam kivenni belőle. Vorgorodból jövő úton érkezett ide, és három órakor, negyedmagával ugyanazon az úton távozott.
Így nem is tudtak meg semmi különösebbet erről az emberről és a drjómoviaknak az a kellemetlen érzésük támadt, mintha valaki éjjel az ablakon bekopogtatott s azután elrejtőzött volna, hogy így szavak nélkül figyelmeztessen egy közelgő szerencsétlenségre.
Eltelt három hét és a sebhely már csaknem behegedt a polgárok emlékezetében, amikor ez az Artamónov egyszerre csak megjelent negyedmagával magánál Bajmakovnál és olyan hangon, mintha baltával fát hasogatna, így szólt hozzá:
- Itt vagyunk, Mitrics Jevszéj; új lakók, bölcs kezed alatt. Segíts, hogy berendezkedhessünk becsületes életre körülötted.
Üzletszerűen és röviden elmondta, hogy a Ratszkij hercegek embere, a Raty folyó menti birtokukról, a Kurszk-i kormányzóságból; Georgij hercegnél volt intéző, de a felszabadítás után szolgálatából kilépett; szép jutalmat kapott s most elhatározta, hogy vállalkozásba fog: szövőgyárat alapít. Özvegy; gyermekeinek neve: a legidősebbé - Pjótr, a púposé -Nyikita, a harmadiké pedig, aki tulajdonképp unokaöccse, de fiává fogadta: Aljósa.
- A mi parasztjaink kevés lent termelnek, - jegyezte meg Bajmakov, elgondolkodva.
- Rávesszük őket, hogy többet termeljenek.
Artamónov hangja vastag volt és érdes; úgy beszélt, mintha nagy dobot vert volna, míg Bajmakov egész életében óvatosan járt a földön és halkan beszélt, mint aki attól fél, hogy valami ijesztőt talál felébreszteni. Sűrűn hunyorgatva fakó orgonaszínű szemeivel, Artamónov fiait nézte, akik kővémeredve álltak az ajtónál; mindhárman nagyon elütöttek egymástól: a legöregebb - atyjához hasonló, szélesmellű, összenőtt szemöldökű, apró medve-szemekkel; Nyikita láthatóan szégyenlős, ijedt, szemei leányosak, nagyok és kékek, mint inge; Alekszéj - göndör hajú, piros-pozsgás, daliás legény, szőkés és fehérbőrű, egyenes- és vidámtekintetű.
- Katona lesz mindegyikük? - kérdezte Bajmakov.
- Nem; nekem magamnak van szükségem gyermekeimre; megvan a felmentésük.
És kezével a gyerekek felé intve, Artamónov megparancsolta:
- Menjetek ki!
Mikor azok némán, libasorban és korszerinti sorrendben elhagyták a szobát, Artamónov nehéz tenyerét Bajmakov térdére tette és folytatta:
- Mitrics Jevszéj, egy füst alatt kérőben is vagyok nálad: add leányodat legidősebb fiamhoz.
Bajmakov valósággal megrémült; felugrott a padról és hadonászni kezdett karjaival.
- Ugyan, az istenért! Első ízben látlak, hogy ki vagy - nem tudom, te pedig - ilyesmivel állsz elő! Leányom egyetlen, férjhezmennie korai, aztán meg még nem is láttad, nem tudod - miféle... mi ütött beléd?
Artamónov azonban göndör szakállába mosolyogva felelte:
- Kérdezősködj felőlem a járási rendőrfőnöknél; elég hálával tartozik hercegemnek és a herceg megírta neki, hogy legyen mindenben a segítségemre. Rosszat nem fogsz hallani, biztosítlak a szentek képeire. Leányodat ismerem, mindent tudok városodban; észrevétlenül itt voltam már négyszer is, mindenről kérdezősködtem. Legidősebb fiam ugyancsak megfordult már nálatok és látta leányodat, - ne nyugtalankodj!
Olyan érzéssel, mintha medve rontott volna rá, Bajmakov kérlelni kezdte vendégét:
- Várj legalább...
- Egy keveset - várhatok, sokáig várni - az évek nem engedik, - mondta szigorúan a támadó és az ablakon keresztül kikiáltott az udvarra:
- Gyertek, köszönjetek el a házigazdától.
Amikor búcsút véve elmentek, Bajmakov ijedten nézett a szentképekre, háromszor keresztet vetett és maga elé suttogta:
- Istenem - irgalmazz! Miféle emberek? Őrizz meg a gonosztól.
Botjával kopogva levánszorgott a kertbe, ahol, a hársfa alatt, felesége és leánya befőttet készítettek. A telt, szép asszony megkérdezte:
- Miféle nyalka fiúk álltak az udvaron, Mitrics?
- Nem tudom. Hát Natálja hol van?
- Cukorért ment az éléskamrába.
- Cukorért, - ismételte Bajmakov komoran, miközben leereszkedett a gyeppadra. - Cukor. Nem; igazuk van, akik azt mondják: a felszabadításból sok bajuk lesz az embereknek.
Az asszony alaposabban szemügyre vette és nyugtalanul megkérdezte:
- Veled mi van? Megint rosszul érzed magad?
- Felsajgott a lelkem. Azt gondolom - ez az ember azért jött, hogy helyembe lépjen a földön.
Felesége vigasztalni kezdte:
- Hová beszélsz! Talán kevés ember igyekszik manapság faluról a városba?
- Az éppen a bökkenő, hogy ideigyekeznek. Egyelőre nem mondok többet; hagyj gondolkodnom...
Öt nappal később Bajmakov ágynak esett, tizenkét nap múlva pedig - meghalt és halála még sűrűbb árnyékot vetett Artamónovra és fiaira. A polgármester betegsége alatt Artamónov két ízben meglátogatta és sokáig elbeszélgetett vele négyszem között; a második alkalommal Bajmakov behívta a feleségét és így szólt a vendéghez, miközben fáradtan keresztbefonta mellén karjait:
- Vele beszélj, Artamónov; nekem, nyílván, már nincs közöm a földi dolgokhoz. Hagyjatok -pihenni.
- Gyere velem, Ivánovna Uljána, - parancsolta Artamónov, és anélkül, hogy meggyőződött volna, követi-e az asszony, kiment a szobából.
- Menj, Uljána; kétségtelenül - ez a végzet, - tanácsolta halkan a polgármester feleségének, amikor látta, hogy az nem tudja elhatározni magát, hogy vendége után menjen. Okos, erősjellemű asszony volt, aki megfontolás nélkül semmit sem tett; most pedig valahogy az történt, hogy egy óra múlva, amikor visszatért férjéhez, így szólt hozzá, hosszú, szép szempilláinak rebbenéseivel legyezve le kicsorduló könnyeit:
- Igazad van Mitrics; nyilván ez a végzet; áldd meg leányodat!
Este férje ágyához vezette ünneplőbe öltözött leányát, Artamónov pedig fiát taszigálta maga előtt; a legény és a leány, anélkül, hogy egymásra néztek volna, kézen fogták egymást, térdre ereszkedtek, lehajtották fejüket, míg Bajmakov, fuldokolva, ősi, gyöngyökkel kirakott családi szentképet tartott föléjük.
- Az Atyának és Fiúnak nevében... Uram, ne vond el kegyedet egyetlen gyermekemtől!
És szigorúan mondta Artamónovnak:
- Ne feledd, - te felelsz Istennek leányomért.
Artamónov meghajolt előtte, miközben keze a padlót érte.
- Tudom.
És anélkül, hogy egyetlen gyengéd szót mondott volna leendő menyének, szinte rá se tekintve a két fiatalra, az ajtó felé biccentett fejével:
- Menjetek!
Mikor pedig a jegyesek kimentek, leült a beteg ágyára és határozottan mondta:
- Légy nyugodt; úgy lesz minden, mint lennie kell. Harminchét évig szolgáltam büntetés nélkül hercegemnek, pedig az ember - nem Isten, az ember - nem irgalmas, nehéz mindig kedvében járni. neked is jó dolgod lesz Uljána napamasszony; anyja leszel fiaimnak, akiknek parancsuk lesz, hogy tiszteljenek.
Bajmakov némán hallgatta: a sarokba nézett, a szentképekre és sírt; Uljána szintén fel-felzokogott, míg Artamónov bosszúsan folytatta:
- Eh, Mitrics Jevszéj, korán mégy el tőlünk, nem vigyáztál magadra. Pedig hát - hej, de nagy szükségem lenne rád!
Kezével keresztben végigszántott szakállán és hangosan felsóhajtott.
- Ismerem minden munkádat: becsületes és okos ember vagy; élnénk csak öt évig együtt, megmutatnók a világnak! De hát ez Isten akarata!
Uljána fájdalmasan felkiáltott:
- Mit károgsz, holló; miért rémítesz bennünket? Talán még...
De Artamónov felállt és derékban meghajolt Bajmakov előtt, mintha halott feküdne az ágyon:
- Köszönöm a bizalmat. Isten veletek; ki kell mennem az Okához: megjött a bárka a holmimmal.
Mikor eltávozott - Bajmakóva sértett hangon nyögött fel:
- Falusi fajankó, egyetlen gyengéd sem volt fia jegyeséhez!
Férje félbeszakította:
- Ne siránkozz, ne nyugtalaníts.
És hozzátette rövid gondolkozás után:
- Te csak kapaszkodj bele; derekabb ember, kétségtelenül, a mi fajtánknál.
Bajmakovot nagy tisztességgel temette el az egész város, mind az öt templom papsága. Az Artamónovok a koporsó után mentek, az elhunyt felesége és leánya nyomában, ami nem tetszett a polgároknak; a púpos Nyikita, aki övéi mögött lépdelt, hallotta, amint a tömegben mormogták:
- Nem tudni, kicsoda és egyszerre az első helyre tolakodik.
Pomjalov, körbe járatva kerek, makkszínű szemeit, maga elé dünnyögte:
- Az elhunyt Jevszéj is, Uljána is - óvatos emberek; ok nélkül semmit sem tette; következésképp itt valami titok lappang, következésképp valamivel megszédítette őket ez a keselyű; másként talán rokonságra léptek volna vele?
- Igen, igen, homályos ügy.
- Én is azt mondom - homályos. Bizonyára - hamis pénz. Pedig milyen becsületes embernek tette magát Bajmakov, mi?
Nyikita lehajtott fejjel hallgatott, kigörbítve púpját, mintha ütést várt volna. Szeles nap volt; a szél a tömeg hátába fújt és a por, amelyet a lábak százai felvertek, füstfelhőként húzódott az emberek nyomában, sűrű rétegben lepve el a kalaptalan fejek bezsírozott haját. Valaki megjegyezte:
- Nézd csak, hogyan beborsozta porunk Artamónovot, - egész szürke lett a cigány...
Tíz napra férje halála után Bajmakóva Uljána kolostorba ment leányával, míg házát Artamónovnak adta ki. Mintha forgószél ragadta volna azt és fiait magával: reggeltől-estig sürögtek-forogtak mindenfelé, gyorsan sietve végig az utcákon, sebtében keresztet vetve magukra a templomok előtt; az apa zajos volt és dühöngő; a legidősebb fiú komor, szótlan és, nyílván, félénk vagy szégyenlős; a szép Aljóska - a legényekkel kötekedett és merészen kacsingatott a leányokra, míg Nyikita napkeltekor a folyó túlsó partjára, a "Tehénnyelv"-re vitte hegyes púpját, ahová varjúkként sereglettek össze az ácsok, kőművesek, hogy hosszú tégla-kaszárnyát és valamivel távolabb, a az Oka mellett, kétemeletes nagy, börtönre hasonló házat építsenek tizenkét versokos gerendákból. Esténként Drjómov lakói összegyűltek a Vataraksa partján, tök- és napraforgómagot ropogtattak, hallgatták a fűrészek horkanását és sivítását, a gyaluk horzsolását, az éles balták tompa csapásait és gúnyosan emlegették a bábeli torony felépítésének céltalanságát, míg Pomjalov, vigasztalásképp, mindenféle szerencsétlenséget jósolt az idegen embereknek:
- Tavasszal elönti a víz ezeket az ocsmány épületeket. És - tűzvész is kitörhet: az ácsok pipálnak, pedig forgács hever mindenfelé.
Vaszílij, a tüdővészes pópa, kontrázott neki:
- Homokon építenek.
- Gyári munkások sereglenek ide, - kezdetét veszi a részegeskedés, tolvajlás, kicsapongás.
A hatalmas testű, elhájasodott, kerekre felfúvódott molnár és kocsmáros, Barszkij Luka rekedt basszusán vigasztalt:
- Ahol több ember van, könnyebb megélni. Sebaj, csak dolgozzanak.
Nagyon nevettek a polgárok Artamónov Nyikítán, aki egy nagy négyszögben rekettye-bokrokat vágott ki gyökerestől, egész napokon keresztül zsíros iszapot merített a Vataraksából és a mocsarasban vágott turfát, ég felé emelt púppal, taligában szállította helybe és fekete halmokban rakta szét a homokon.
- Konyhakertet tervez, - találták el a polgárok. -Micsoda bolond! Teremhet talán valami homokban?
Napnyugtakor, amikor az Artamónovok libasorban, az apa legelöl, átgázoltak a folyón és annak zöldes vízére ráfeküdtek árnyékaik, Pomjalov odamutatott:
- Nézzétek, nézzétek, - milyen árnyéka van a púposnak!
És mindnyájan látták, hogy Nyikíta árnyéka, aki harmadiknak ment, szokatlanul reszkető és mintegy nehezebb fivérei hosszú árnyékainál. Egyszer, bőséges eső után, a folyó vize megáradt, és a púpos, aki hínárba akadt vagy egy gödörbe lépett, eltűnt a víz alatt. A parton álló nézők mind vidáman felkacagtak, csak Orlóva Olguska, a részeges órásmester tizenhároméves leánya kiáltott szánakozón:
- Jaj, jaj - befullad!
Valaki tarkón ütötte:
- Ne ordíts hiába.
Alekszéj, aki utolsónak ment, a víz alá bukott, megragadta fivérét, lábára állította és amikor nedvesen, iszappal borítva kimásztak a partra, fenyegetően fordult szembe a lakókkal, úgyhogy azok kitértek előle és valaki félénken meg is jegyezte:
- Nézd csak a kis vadállatot...
- Nem szeretnek bennünket, - mondta Pjótr és atyja, menetközben arcába tekintve, ezt felelte:
- Adj nekik időt - megszeretnek.
Nyikítát pedig leszidta:
- Te madárijesztő! Lábaid elé nézz, ne nevettesd meg az embereket. Nem azért jöttünk ide, hogy nevessenek rajtunk, tökfilkó!
Az Artamónovok senkivel sem barátkoztak. Háztartásukat egy tetőtől-talpig feketébe öltözött kövér öregasszony vezette, akinek feje úgy volt egy fekete kendővel bekötve, hogy annak csücskei szarvakként meredtek előre; keveset beszélt, nehezen forgó nyelvvel és érthetetlenül, mintha nem is orosz lenne, - tőle semmit sem tudhattak meg az Artamónovokról.
- Szerzetesnek tettetik magukat a rablók...
Arra rájöttek, hogy az apa és a legidősebb fiú gyakran keresik fel a környékbeli falvakat és rábeszélik a parasztokat, hogy lent ültessenek. Az egyik ilyen utazás alkalmával szökött katonák támadtak Artamónov Iljára, - egyet közülük az irha-szíjára akasztott kétfontos vasgolyóval megölt, a másodiknak betörte a fejét, a harmadik elmenekült. A járási rendőrfőnök megdicsérte tettéért, míg a szegény Ilja-parókia fiatal papja azt a büntetést szabta rá a gyilkosságért, hogy negyven éjjelen keresztül imádkozzék a templomban.
Őszi estéken Nyikíta a szentek életéből, az egyházatyák tanításaiból olvasott fel atyjának és fivéreinek, de az apa gyakran szakította félbe:
- Mély értelmű ez a bölcsesség; a mi eszünk nem foghatja fel. Testi munkások vagyunk, nem nekünk kell elmélkednünk ilyesmiről; mi az egyszerű dologra születtünk. A megboldogult Jurij herceg hétezer könyvet olvasott el, és annyira belemélyedt ezekbe a gondolatokba, hogy az Istenben való hitet is elvesztette. Minden földet beutazott, megfordult mindegyik királynál, - híres ember volt! De amikor szövőgyárat alapított - kudarcot vallott vele. És bármibe fogott is, - nem fizette ki magát. Így egész életében csak jobbágyai adóját ette fel.
Amikor beszélt, tisztán ejtett ki minden szótagot, el-elgondolkodott utánuk, mintha maga is figyelt volna rájuk, majd újból oktatni kezdte gyermekeit:
- A ti életetek nehéz lesz; ti magatok vagytok a magatok törvénye és védelme. Én nem a magam akarata szerint éltem, hanem - amint parancsolták. és ha látom is: nem ezt kellene tenni: a dolgon nem változtathatok; nem rám tartozik, csak az uraságra. Nemcsak hogy cselekedni féltem saját felfogásom szerint, de még gondolkodni sem mertem, nehogy valahogy összezavarjam a magam észjárását az uraságéval. Hallod, Pjótr?
- Hallom.
- Figyelj is és értsd meg, amit mondok. Az ember él és mintha nem is léteznék. Természetes, hogy a felelősség is kevesebb: nem a magad lábán jársz, kormányoznak. Felelősség nélkül élni könnyebb, de - nincs sok értelme.
Néha két órát is beszélt, állandóan kérdezgetve: hallgatják-e a gyerekek. A kemencén ül, lelógatja lábait s miközben ujjaival szakálla gyűrűit simogatja, meggondoltan kovácsolja ki a szavak egyik láncszemét a másik után. A nagy, tiszta konyhára meleg sötétség borul; künn hóvihar tombol, a fagy selymesen simogatja az ablakot, vagy ropog a kék hidegben. Pjótr az asztalnál ül egy faggyúgyertya előtt, papírokban lapozgat, halkan csattogtatja a számológép csontjait; Alekszéj segít neki, míg Nyikíta művészies kosarakat fon vesszőből.
- Az Uralkodó-Cár most szabadságot adott nekünk. Meg kell érteni: mi a célja a felszabadításnak? Cél nélkül még a juhot sem engedik ki az istállóból; itt pedig - egy egész népet, ezrek ezreit kiengedték. Ez annyit tesz: az Uralkodó megértette - az uraktól keveset lehet elvenni, maguk élnek fel mindent. Georgij herceg még a felszabadítás előtt magától is rájött ugyanerre és többször mondotta nekem: a kényszerített munkában - nincsen köszönet. Most aztán megbíznak bennünk, hogy szabadon dolgozhassunk. Most a katona sem fogja huszonöt évig csupán a fegyvert hordani, hanem - menj csak, dolgozz! Most mindenkinek meg kell mutatnia, hogy mire képes. A nemességnek - végórája ütött, most ti magatok vagytok nemesek, - halljátok?
Bajmakóva Uljána majdnem három hónapot töltött a kolostorban s mihelyt hazaérkezett, Artamónov már másnap megkérdezte:
- Hamarosan megtartjuk az esküvőt?
Az asszony felháborodott és szemei haragtól szikráztak.
- Hova beszélsz: térj eszedre! Még félév sem múlt el az apja halála óta, te pedig... Vagy bűnt nem ismersz?
Artamónov azonban szigorúan szakította félbe:
- Ebben semmi bűnt nem látok, napamasszony. Az uraságok különbet is csinálnak, és Isten mégis eltűri. A szükség kívánja így; Pjótrnak asszony kell a házhoz.
Aztán megkérdezte: mennyi pénze van a leánynak?
Az asszony ezt felelte:
- Ötszáz rubelnél több hozományt nem adok!
- Többet is fogsz adni, - mondta meggyőződéssel és hidegvérrel a hatalmas paraszt, farkasszemet nézve az asszonnyal. Az asztalnál ültek, egymással szemben; Artamónov - könyökeire támaszkodva és mindkét keze ujjaival szakálla sűrű gyapjában játszadozva; az asszony - összevont szemöldökökkel és félénken kiegyenesedve. Jóval túl volt a harmincon, de sokkal fiatalabbnak látszott; jóllakott, piros-pozsgás arcában szigorúan világítottak szürkés, okos szemei. Artamónov felállt, kinyújtózott.
- Szép vagy, Ivánovna Uljána.
- Van még valami mondanivalód? - kérdezte az asszony haragosan és gúnyosan.
- Egyéb semmi.
Nem szívesen távozott és nehézkesen húzta maga után lábait; míg Bajmakóva, aki szemeivel követte és véletlenül a tükör jegét súrolta tekintetével, bosszúsan dünnyögte:
- Szakállas ördög. Belénk csimpaszkodott...
Minthogy veszedelemben érezte magát az előtt az ember előtt, felment leányához, de Natálja nem volt szobájában. Amint az ablakon kinézett, meglátta az udvaron, a kapunál, Pjótrral: Bajmakóva gyorsan leszaladt s a küszöbön megállva, a leányra kiáltott:
- Natálja - haza!
Pjótr üdvözölte.
- Nincs rendjén, fiatalember, anyja nélkül beszélgetni egy leánnyal. A jövőben ez elő ne forduljon.
- Jegyesek vagyunk - emlékeztette Pjótr.
- Egyre megy; nekünk megvannak a magunk szokásai, - felelt Bajmakóva, de magában megkérdezte:
- Miért haragudtam meg? Hogyne szerelmeskednének a fiatalok! Rosszul cselekedtem. Mintha irigykednék a leányomra.
A szobában erősen megcibálta Natálja haját és mégis megtiltotta neki, hogy négyszem között beszéljen vőlegényével.
- Ha jegyesed is, azért még - vagy eső, vagy hó, vagy - lesz, vagy - nem lesz, -mondta mogorván.
Sötét nyugtalanság zavarta gondolatait és néhány nap múlva elment Jerdánszkajához, hogy megkérdezze tőle a jövőt; - a golyvás, kövér, haranghoz hasonló javasasszonyhoz a város minden asszonya elhordta bűneit, félelmeit és keserűségeit.
- Nincs miről kártyát vetni, - mondta Jerdánszkaja, - megmondom egyenesen, lelkem: kapaszkodj ebbe az emberbe. Szemeim nem hiába ülnek ki homlokomra, - ismerem az embereket, átlátok rajtuk, mint kártyáimon. Figyeld csak meg, milyen szerencsés keze van; minden dolga úgy forog, mint a megolajozott kerék, míg a mi parasztjainknak csak dühös nyála csurog az irigységtől. Nem, lelkem, ne félj tőle; nem róka, hanem medve-életet él.
- Éppen az a baj, hogy medve-életet, - hagyja helyben az özvegy és felsóhajtva elmondta a javasasszonynak:
- Félek; már az első pillanatban, amikor megkérte leányomat, - megijedtem tőle. Egyszerre, mintha a felhőkből pottyant volna le ez a mindenkinek ismeretlen ember és betolakodott családomba. Elő szokott fordulni ilyesmi? Emlékszem, mondja, - én pedig szemtelen bikaszemeit nézem és minden szavára igennel felelek, mindenbe beleegyezem, mintha torkon ragadott volna.
- Ez azt jelenti: hisz erejében, - magyarázta az okos ostyaárusító asszony.
Mindez azonban nem nyugtatta meg Bajmakóvát, bár a jósnő, amikor kikísérte gyógyfüvek fojtó szagával telített sötét szobájából, búcsúzásul még hozzátette:
- Ne feledd: a butáknak csak a mesékben van szerencséjük.
Gyanús-hangosan dicsérte Artamónovot; oly hangosan és buzgón, hogy megvesztegetettnek látszott. Mennyire másként beszélt a magas, ráncos és száraz Barszkaja Matrjóna:
- Az egész város sóhajtva sóhajtozik miattad, Uljána; hogy nem félsz ezektől a jött-mentektől! Jaj, vigyázz! Nem hiába púpos az egyik fiú; nem kis bűnéért a szülőknek jött törzszülöttként a világra.
Nehéz volt elhatároznia magát Bajmakov özvegyének, és mind gyakrabban verte meg leányát, miközben maga is érezte, hogy ok nélkül haragszik reá. Igyekezett lehetőleg minél ritkábban látni lakóit; ezek az emberek pedig mind gyakrabban toppantak útjába, aggodalommal sötétítve el életét.
A tél észrevétlenül lopózott be: hirtelen zúdult rá a városra, süvítő szélviharokkal, erős fagyokkal, cukorszerű hóhegyeket ontva az utcákra és házakra, vattázott sapkákat borítva a seregély-ducokra és templomtornyokra, fehér vaspáncéllal húzva be a folyókat és a mocsarak rozsdás vizét; s az Oka jegén megkezdődtek a polgárok ökölharcai a környékbeli falvak parasztjaival. Alekszéj minden ünnepnap kiment a viaskodásra és minden alkalommal elkeseredetten és összeverve tért vissza.
- Mi az Aljósa? - kérdezte Artamónov. - Az itteni falusi ökölvívók nyilván ügyesebbek a mieinknél?
Alekszéj, akinek ölyv-szemei szikráztak, sötéten hallgatott, miközben egy rézpénzzel vagy jégdarabokkal dörzsölte szét véraláfutásait; de Pjótr egyszer elárulta:
- Alekszéj ügyesen viaskodik; a sajátjai, a városiak verik meg.
Artamónov Ilja öklével az asztalra nehezedve kérdezte:
- Miért?
- Nem szeretik.
- Őt?
- Egyikünket sem.
Az apa olyat küldött öklével az asztalra, hogy a gyertya kiugrott tartójából és elaludt; a sötétben üvöltés hangzott fel:
- Mit beszélsz nekem, mint valami lány, folyton szeretetről? Ezt a szót ne halljam többé!
Nyikíta meggyújtotta a gyertyát és halkan megszólalt:
- Aljósának nem kellene az ökölviadalokra járnia.
- Hogy az emberek nevessenek: Artamónov megijedt! Te csak hallgass, halálmadár! Taknyos!
Miután mindnyájukat lehordta, Ilja néhány nap múlva, a vacsoránál, így szólt szerető dohogással:
- Medvevadászatra kellene mennetek, gyereket; jó mulatság! Georgij herceggel gyakran jártam a rajzani erdőkbe és dárdákkal fogadtuk gazdáit. Érdekes!
Lelkesen beszélt el néhány sikerült vadászesetet és egy hét múlva kiment Pjótrral és Alekszéjjel az erdőbe, ahol egy hatalmas, öreg medvét terített le. Azután a fivérek egyedül indultak útnak és egy anyaállatot vertek fel, amely Alekszéjről letépte bekecsét, felszakította combját, de mégis legyűrték és két bocsot hoztak magukkal a városba, míg a megölt medvét farkasok étkéül kinnhagyták az erdőben.
- Nos, hogy élnek Artamónovjaid? - kérdezték Bajmakóvát a polgárok.
- Jól vannak.
- Télen a disznó békében marad, - jegyezte meg Pomjalov.
Az özvegy szinte hinni sem akart magának, amikor az az érzése támadt, hogy egy idő óta az Artamóvonokkal szemben való ellenségeskedés őt is sérti, hogy lenézésük megbántja őt magát is. Látta, hogy ezek az Artamónovok józanul élnek, vállvetve és makacs kitartással végzik munkájukat és semmi rosszat sem lehet terhükre felróni. Gondosan szemmel-tartotta leányát és Pjótrt és meggyőződött róla, hogy ez a szűkszavú, jól megtermett legény korához képest szokatlan komolysággal viseli magát, nem igyekszik valamilyen sötét sarokban Natálját megcsipkedni, megcsiklandozni és illetlen szavakat sugdosni fülében, mint ezt a városi vőlegények teszik. Még kissé nyugtalanította is Pjótrnak érthetetlen, száraz, de kíméletes, sőt talán féltékeny viselkedése leánya iránt.
- Nem lesz gyengéd az újdonsült férj.
Egyszer azonban, mikor lejött az emeltről, lent, a pitvarban, meghallotta leánya hangját:
- Megint medvevadászatra megy?
- Készülünk. Miért kérdi?
- Veszélyes; Aljósát is megsebezte a vadállat.
- Őmaga volt az oka, - túlságosan heveskedett. Szóval - gondol rám?
- Magáról semmit sem mondtam.
- Nézd csak a selymát, - gondolta magában az anya, miközben elmosolyodott és felsóhajtott. A legény pedig - nem zavar sok vizet.
Artamónov Ilja mind makacsabbul ismételte:
- Siess a lakodalommal, különben maguk fognak előre sietni.
Az asszony belátta, hogy tényleg sietni kell: a leány éjszakánként rosszul aludt és nem tudta titkolni, hogy testi vágyak kínozzák. Húsvétra újból elvitte a kolostorba; egy hónap múlva pedig, amikor visszatért, látta, hogy elhanyagolt kertjét rendbehozták, az utakat kigyomlálták, a zuzmókat a fákról leszedték, a bogyós bokrokat megnyesték és felkötötték, - és mindezt szakavatott kéz végezte. Amint egy ösvényen lement a folyóhoz, észrevette Nyikítát; a púpos a fonott kerítést javította, melyet a tavaszi áradás alámosott. A térden alul érő, hosszú vászoningből szánalmasan bökődtek ki a púp csontjai, csaknem elfödve a sima szőkehajú, ormótlan fejet; hogy a haj arcába ne hulljon, Nyikíta egy nyírfa-ággal kötötte fel. Mint valami szürke folt a nedvtől duzzadó zöld lombok között, öreg, magáról nem tudó, munkájába elmerült remetéhez hasonlított; meg-meglendítve a napfényben ezüstként csillogó baltáját, ügyesen faragott ki egy cölöpöt és halkan, vékony leányhangon, valami templomi éneket dúdolt. A fonott kerítés mögött zöldesen csillogott a selymes víz; a nap aranyszínű reflexei kárászokként játszottak benne.
- Isten segítségével, - mondta az asszony s magának is váratlan volt ez a kedvessége. Nyikíta felnézett rá kék szemei puha fényével és szelíden viszonozta:
- Isten őrizzen.
- Te hoztad rendbe a kertet?
- Én.
- Szépen megcsináltad. Szereted a kertet?
Térdein állva röviden elmondta a fiú, hogy kilencéves korában a herceg inasnak adta egy kertészhez, most pedig tizenkilencéves.
- Púpos, de úgy látszik, nem gonosz, - gondolta az asszony.
Este, amikor emeleti szobájában leányával teázott, Nyikíta jelent meg az ajtóban, egy csokor virággal kezében és mosollyal sárgás, csúnya és szomorú arcán.
- Fogadja el a csokrot.
- Ez mit jelent? - csodálkozott Bajmakóva, miközben gyanakodva nézte az ízlésesen összeválogatott virágokat és füveket; Nyikíta pedig megmagyarázta, hogy uraságainál minden reggel virágokat kellett vinnie a hercegnőnek.
- Ezért hát, - mondta Bajmakóva és büszkén felvetette fejét, miközben kissé elpirult: - Talán csak nem hasonlítok hercegnőre? A hercegnők nagyon szép asszonyok.
- Hiszen maga is az.
Bajmakóva még jobban elpirult és azt gondolta:
- Nem atyja tanította-e be?
- Nos, köszönöm a megtiszteltetést, - mondta, de teára nem hívta meg Nyikítát; mikor pedig elment, fennhangon folytatta gondolatait:
- Szépek a szemei; nem hasonlók apjáéihoz, következésképp anyjáéi.
És felsóhajtott.
- Nyilván, - az a végzet, hogy velük éljünk.
Nem nagyon igyekezett rávenni Artamónovot, hogy várjanak a lakodalommal őszig, amikor egy éve lesz férje halálának, de határozottan kijelentette neki:
- Te csak, uram, Vasziljevics Ilja, ne avatkozz be a dologba; hadd rendezzek el mindent a magunk módján, jó, régi szokás szerint. Neked is csak hasznodra lesz: egyszerre belekerülsz legtekintélyesebb embereink közé, meg fognak ismerni.
- Na, - bődült el Artamónov dölyfösen, - anélkül is meglátnak már messziről.
Az asszony, akit sértett ez a beképzeltség, megjegyezte:
- Téged itt nem szeretnek.
- Úgy hát félni fognak tőlem.
És elmosolyodva vonogatta vállait:
- Pjótr is mindig szeretetről énekel. Különösek vagytok...
- De rám is kijut ebből a nem-szeretésből.
- Ne nyugtalankodj, napamasszony!
Artamónov felemelte hosszú kezét, vérvörösre ökölbe szorítva ujjait.
- Értek hozzá, hogy megtörjem az embereket; körülöttem nem ficánkolhatnak sokáig... Megvagyok szeretet nélkül is...
Az asszony hallgatott és félő nyugtalansággal gondolta magában:
- Micsoda vadállat.
(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)
(Folyt. köv.)