Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Figyelő · / · Zenei Figyelő · / · Szabolcsi Bence: "Pelléas és Mélisande" az Operaházban
1902-ben, negyven éves korában, több éves tervezgetés és aprólékos munka után létrejön a "Pelléas," mely programját megkoronázni készül. Két nagy terv tölti el: új nyelvet adni a francia operának és visszaszerezni, feltámasztani azt a szellemet, mely a régi, az Európa élén járó Franciaország zenéjében élt; egyúttal a zenés színpad drámai újjáteremtése: az új opera. "Pelléas" valóban az új francia zenedráma manifesztuma és megvalósulása egyidőben; de nem lehetett az új operává. Miért nem? Sokféle okát lehetne adni. A szellem, vagy inkább a két szellem, mely ezt az operát létrehozta, nem született arra, hogy nagyobb embertömeget áthasson, megmozgasson és vezessen, mélységes néperőket testesítsen meg, jelszóvá és lobogóvá legyen sok ember szemében, - hogy messzire ágazó aktív mozgalmak élén járjon. A Maeterlinck-dráma elgondolása, a keret, melyben Debussy zenéje drámai valósággá nőtt, azt a passzív, pesszimista, lemondó világnézetet tükrözi, mely talán ennek a generációnak általános hangulata és életnézése volt a nyugaton. Az emberek egész élete, sorsa: velük történik, ők maguk béna játékszerek könyörtelen erők kezében. A két halálrászánt szerelmes, kiket egymáshoz sodor, meggyötör s aztán eltapos a végzet, mintha fel sem venné a harcot, egy pillanatra sem. "Trisztán" is végzet dráma, a "Walkür" is két ember halálos szerelmének története; de mennyivel több ott a tiltakozás, az erőfeszítés, a lázadás a sors ellen. Itt az elhagyatottság, a körül fojtogató öregség, a nyomasztó környezet és a baljós atmoszféra: mindez Pelléas és Mélisande ellenére határoz, mindez ellenükre kergeti őket egymás közelébe - hiszen először menekülni akarnak egymástól - s végül a maga kérlelhetetlen erejével szólítja őket ki az életből. Az élet és az életen túli ismeretlen régió nem egyetlen "emberi mindenség" részei; az egyik nem adja kezünkbe a másiknak kulcsát (a nagy német muzsikusok világában a kettő "egymásba nyílik",) egymás határán állnak, de ezen a határon az extázis nem hatol át. Az embernek ez a végtelen elhagyatottsága, ez a végső "kozmikus disszonancia" mintha közös gyökérből eredne a latin szkepszis és a racionalista világnézés állásfoglalásával. A zeneszerző, - aki itt, a dráma minden előnye mellett, nagyobb költő szövegírójánál, - nem teheti aktívabbá és tiltakozóbbá ezt az életet; csak annyit tehet, hogy körös-körül az élet s belül az emberi lélek gazdagabbá és mélyebbé legyen .Magán a drámán, melyet elfogadott külső keretnek, nem változtat. A Maeterlinck-szöveg, bár nem operának készült, sokszor s idején adja át a szót egy láthatatlan zenekarnak, a félig kimondott szó másik felét a muzsikusnak szinte akaratlanul is át kell vennie tőle; de a dráma "szövetébe" még a zenének sem enged beleszólást. Úgy rémlik, mintha a dráma hősei és egész történetük óriási árnyékot vetnének s ez az árnyék volna Debussy zenéje. Nem az ő sorsuk, nem harcolhat értük, csak végtelenné növeli alakjukat és végzetüket.
Mi az ember állásfoglalása ezzel a könyörtelen mindenséggel szemben? itt teljes hatalma lehet a zenének, itt a dráma belső értelme tisztán a muzsikus kezében van. Ez a művészet a pillanattal kapcsolódik az örökkévalóságba. A pillanat értelme mély; az ember elszédülése a mindenségben, az ihlet, az iszonyat, a hirtelen elszomorodás és váratlan gyönyörűség: csupa olyan megvilágosodás, melyet a pillanat hordoz, mely a pillanattal köti az embert az élet lényegéhez. Ilyenkor sok minden kitárul, ami az élet összefüggő, egyetemes folyamában örökre titok maradna. Aki a pillanattal hatol a dolgokba, kívülről érkező vendég szemével lát, de talán épp ezért többet láthat, mint aki örökké közöttük él. Az ilyen pillanat mikrokozmosz, benne tükröződik az egész élet. Ami ezen a tükrön megtörik, a mindenség visszfénye: totalitás, de nem szembefordulás az élettel olyan értelemben, mint ahogyan a nagy német zene szembefordul. Maga az élet, az élet arca más a német gondolat számára. Erre az életre a "Pelléas" hőse, a szenvedésre és egyedül valóságra kiválasztottak, nem gesztikulálva és kiáltozva, hanem halk, töredezett szóval vagy hallgatással felelnek. a kevés szavú élet és a szótlan halál nemessége ez; az ő sorsukra a csend is felelet és ebben a világban több, mélyebb bármilyen nagy gesztusnál. (Az elgyötört Mélisande megjelenése és a szerelmi vallomás jelenete a 4. felvonásban - milyen ellentéte "Trisztán"-nak: ott a zenekar extázisa kíséri a találkozást, itt a hirtelen beálló csend.) Igaz, ilyen választ csak a kevesek adnak; amint hogy ez az egész világnézet mindig a keveseké marad. Ezt a művészetet nem érdekli, hogy a sors, melyet visszavetít, nem tömegek vagy generációk sorsa; számára épp a kevesek tragédiája az igazi tragédiák és az élet igazi értelme épp a kevesek sorsában valósul meg. Az "ember sorsá"-hoz a kiválasztottak sorsán keresztül érkezik. Ez az arisztokratikus, visszavonuló, "őszi" kultúrák sajátsága. Debussy ezen a ponton nem a tömegeket mozgató francia szellembe kapcsolódik, hanem a francia kultúrának abba a rétegébe, amely épp hanyatló korszakokban tudott Európa irányítója lenni; mikor az élet teljessége keveseké volt s ezek a kevesek visszavonultan önmagukba merültek. itt valóban több köti a régi századok Franciországához, mint bármihez, ami a forradalom óta történt: "reakciós." Debussy sohasem írt nem írhatott volna "Meistersinger"-t, sem "Godunov Boris"-t sem "francia zsoltár"-t a "Psalmus Hungaricus" értelmében; benne a kevesek kultúrájának öntudata él. Ne feledjük el, hogy a francia gondolat harcosainak is az egész emberiség sebei fájnak, az ő tiltakozásuk még véresebb, mint bárki másé; de nagy zenéjük legtöbbször visszavonul ezektől a problémáktól, vagy szédülten viaskodik egy "messzebbre néző" élet fantomjaival (Berlioz.) A keveseknek ez a léte sűrített, mélységes értelmű létté lett az ilyen kultúrák költészetében, éppen mert reprezentánsaik nem szerettek mások helyett is sokak szemével nézni; nem néznek messzire, de mélyen néznek befelé és fájdalmuk mélyről jövő fájdalom.
Így lesz érhetővé, miért nem hitetlen, miért nem földönjáró ez a művészet. Egész lényegét áthatja az emberi sorson való nagy elszomorodás és az élet alázatos, sokszor gyermeki csodálata. Milyen végtelen nagy és gazdag a világ és milyen szerencsétlen benne az ember! ki mondja meg, miért is viseljük ezt a sorsot? talán mert meg kell próbálunk újra meg újra: hátha, ki tudja, hátha sikerül egyszer ledönteni a korlátokat és erősebbnek lenni a végzetnél. S a világon való nagy elámulás vzeeti vissza a természethez, ahonnan lobogó ifjúságában érkezett. Soha még ilyen érzékenyen a föld és a levegő szavát meg nem fogták előtte; ott az erdei jelent, ott a tengeri szél himnusza, mikor Pelléas és Golo kijönnek a föld alól és arcukba csap a friss elvegő; a szökőkút, ahol a déli csendben "az ember hallja, hogyan álmodik a víz" és a barlang, melyben a hold és a tenger mágikus hálót szőnek a két szerelmes köré, hogy megfélemlítsék őket. A természet minden jelenése szövetséges vagy ellenség: az egész világ tele van ismeretlen és csodálatos erőkkel s az ember úgy jár közöttük, mint süket és vak testvér, elveszett, kitagadott, tévelygő gyermek, aki nem érti többé családjának szavát, csak gyanítja, hogy őt szólítják és beszélnek hozzá.