Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
Egy kérdőív, kék ceruzával...itt áll a kéziratkönyvemben a Hegyesi mari neve után. Az utóbbi időben gyakran hallottuk tőle, amint ölébe ejtette a két kezét, valami olyan csüggedt mozdulattal, amit csak ő tudott és azt mondta: " - Fáradt vagyok..." Egyszer ilyenkor mondtam neki: "-Na várjon méltóságos asszony, írok majd most magának egy olyan szerepet, ahol kipihenheti magát." És a Zenebohócok című darabomban tolószéket adtam Angyalné alá, ráfogtam, hogy súlyos reumája van és Hegyesi marinak az egész darab alatt nem kellett volna kiszállni a tolószékből. Rózsahegyi, Bajor Gizi és Kiss Irén tologatták volna ide-oda az egész felvonás alatt. Tréfának vette a dolgot ,de azért örült neki és készülődött rá. A darab olvasópróbájára felküldte a fiát, hogy ma nem jöhet, de szombaton már ott lesz. És szombaton este meghalt a klinikán, nyitott szemmel várva a halált, teozóf hitében megtisztulva.
A legszebb asszony volt. Arcára emlékezve a Duse arca jut eszembe és mindez nem csupa fantázia, hiszen testvére volt Dúsénak, olasz volt és Páduában született hatvanhárom esztendővel ezelőtt. Mély, nagy, gyönyörű szemében a Duse szemének, az olasz asszonyi léleknek sötét, bársonyos árnyékát hordta. Tizenöt éves korában már a színpadon volt és a csodálatos szépségű gyermeket tizenhét éves korában feleségül vette "az ünnepelt vidéki színész," akitől csakhamar el kellett válnia. Ez a rövid házasélet - a durva és könnyelmű vidéki színész-férj oldalán - csupa szenvedés volt számára.
A magyar vidéken. Kassán, Szegeden, Aradon bolyongott, aztán Pestre került, előbb Krecsányihoz Budára, onnan a Nemzeti Színházhoz, ahová Paulay vitte. Újra férjhez ment, - mostmár harminc éves asszony - és ekkor szeretett belé az akkori színész nemzedék legelső hős szerelmese. Ez a szerelem tragikus véget jelentett az országos hírű színész számára. De ez az öngyilkosság sohasem vetett árnyékot Hegyesi Marira. Nem tehetett róla, nem tehetett másként: megmaradt a férje oldalán.
Ettől az időtől kezdve rendkívül elvonult családi életet élt. És ez az elvonultság jellemzi művészi pályáját is. Sohasem robbbantak körülötte nagy sikerek, halk és tiszta színész volt, asszonyban talán ugyanaz a Nemzeti Színháznak, mint férfiban Pethes Imre, akivel különben színészi lénye igen sok tekintetben megegyezik. Egyik sem volt a nagyközönség kedvence soha, még beszédjük különös muzsikája is egyforma volt, nem a hanghordozásban, hanem az egyéni különállásban. És mindkettőjük eszköze a legnagyobb művészi eszköz: az egyszerűség. A Hegyesi Mari színészi lénye tele volt árnyékos szépséggel, sötét, bársonyos melegséggel és mindig és mindenütt az egyszerűség monumentalitásával. Skálája meglehetősen szűk határok között mozgott, de azt a távolságot, ami például a Tanner John és a Süt a nap között van, mégis könnyen átfogta. Számomra legtöbbet a Vadkacsában jelentett, de lehet talán csak azért, mert ebben a szerepében láttam először.
A magyar kamara-játékot Pethes Imre után ővele érte a legnagyobb veszteség. A fájdalom és hervadás őszi fuvolája némult el benne a színpadon, a Szépség és Halál összefonódott árnyéka tűnt el vele a jóság és szelídség lebegett el egyszerű fekete ruhájában, amellyel az utolsó években már mindig gyászolt, a finomság és előkelőség hátrált meg benne az élet elől. Valaki, aki a kulisszák mögött is mindig méltóságos maradt. valaki, akit ebben a festett világban mindenki szinte dédelgetve szeretett. Azt mondják, az utóbbi időben előadás után már idegesen és türelmetlenül szaladt haza, hogy megspórolja a kétezer korona kapupénzt. De halála előtt pár héttel több milliót ajánlott fel egy bajbajutott szegény kollégájának. És halála előtt pár órával megfogta két teozófa testvérének kezét és azt mondta nekik: "- Énnekem negyven krajcáros temetést rendezzetek..."
Itt lakott az Öreghegyen, Budán. Órákon át járta egyedül az erdőt, egy elvont vallásba mélyedve és talán a magánytól kérdezgetve az emberi élet titkát. Nemrégen még sokat lovagolt. De ezt is csak egyedül, magányosan; lénye volt az asszonyi szépség és arisztokrácia. Akik ismertük és szerettük, úgy nézünk utána, mint egy isteni ecsettel festett képre és úgy hallgatózunk, mintha valami tiszta, édes, fátyolos muzsika némult volna el.