Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Paul Claudel: Violaine

Paul Claudel: Violaine
IV. Felvonás

(Az első felvonás színhelye. Éjszaka. A konyha üres. Az asztalon egy szál gyertya. A külső ajtó félig nyitva.

Mara lép be s bezárja az ajtót. Megáll a konyha közepén s feszülten figyel kifelé. Messziről kocsi zörej hallatszik.)

Mara: Semmit se hallok. Csillag se látszik.

(A kezét az orrához tartja s megszagolja, rémülettel.)

Most is! érzem a haja szagát! Pedig jól megmosakodtam.

(Kezét a szoknyájához dörgöli.)

No de jó lesz lefeküdni. - nem tehetem másképpen. Kellett. Az uram csak nem hagyott békén és azt mondta: "Látnom kell." Már nem gondol Violaine-re, a férfiakkal elhitetünk mindent. Violaine megmondta azt is, hogyan adják neki jelt és én megkértem, hogy jöjjön, hadd beszéljek vele titkon, de még nem tudtam, mit teszek. De mikor láttam egymagában, abban a félreeső zugban, egyszerre rávetettem magam és csak fogtam némán, a térdem alatt, és csak néztem maga köré és ő se szólt semmit sem. Még csak harapni se próbált: mert a kezem a száján volt és az egyik behajtott ujjam az ajkai közé szorult, s úgy tartotta közöttük, mint a fogatlan kis macska. És láttam egy nagy követ s elvonszoltam odáig. És a fejét megragadtam, két kézzel, a hajánál fogva, s egy erővel vertem a kőhöz és akkor se kiáltott.

És egy árokba cipeltem s elrejtettem a levelek alá. A hangyák megeszik az arcát, nem ismeri fel senki sem. - Azt hiszem, hogy ráismert. - Már akkor se kellett volna kieresztenem a házból.

(A körmeit harapdálja, s közben egyre az ajtót nézi.)

Tegnap! És még ma éjjel is, álmomban, kiáltást hallottam! És úgy rémlett, anyám volt az, ajtóba szorult ősz hajával, pár maradék hajszálával! És kiáltott és hallottam a szavát, egy halott szavát! másodszor is. Fölébredtem; a kakas szólt az ólban; és mellettem volt az uram, ott kinn meg zuhogott az eső.

(hallgatózik.)

- Nosza rajta! menjünk már innen.

(Eltávozik a gyertyával.)

(Hosszú szünet. A színen teljes homály. A kocsi zörej egyre erősebb. Már az ajtó előtt hangzik. Egy percnyi csend. Majd kopogás, három ízben, az ablaktáblán. Odafenn az emeleten megzörren egy nyíló ablak.)

Jacques Hury hangja: Ki az?

Egy hang (odalenn): Nyissák ki!

Jacques Hury hangja: Mit akarnak?

A hang (odalenn): Nyissák ki!

Jacques Hury hangja: Kik vagytok?

A hang (odalenn): Nyissák ki, ha mondom.

(Szünet)

(Jacques Hury, egy szál gyertyával, belép a konyhába és ajtót nyit. Egy perc múlva jön Craon-i Péter, karjaiban hozva Violaine-t. Kiteríti az asztalra s egy kocsipárnát tesz a feje alá. Aztán kiegyenesedik, a keze tele van vérrel. A két férfi szembenéz most egymással, a gyertyalángnál.)

Craon-i Péter. Nem ismersz meg, Jacques Hury?

Jacques Hury. Nem én.

Craon-i Péter: Craon-i Péter.

Jacques Hury: Sose kívántalak látni.

Craon-i Péter. Tudok mindent s te is megtudsz mindent. Én ragadtam el a mátkád, mikor megcsókoltam a száját, azon az áprilisi reggelen. Minden csillag kihunyt akkor, egy tündökölt csak tisztább tűzben. Tudod-e, ki vére ez, itt a két kezemen? tudod-e, ki ez az asszony, akit itt látsz. Ebédlő asztalodon kiterítve?

Jacques Hury. Csak vért és csak sarat látok.

Craon-i Péter: Hozz csak vizet és mosd meg az arcát.

(Jacques vízért megy, és míg Craon-i Péter Violaine fejét támogatja, Jacques az arcát mossa le, egy vízbemártott kendővel.)

(Szünet)

Voilaine: (felébred.): Ah!

Jacques Hury (gyöngén): Már ébred.

Violaine: (halkan): Jacques.

Jacques Hury (megismeri): Ó!

Craon-i Péter: Fölismerted hát végtére? Egyedül hagylak benneteket. Ő majd megmagyaráz mindent. Én meg addig kinézek. Az én bajomnak ez az éj se sötét.

(Eltávozik.)

(Jacques leül és nem mozdul; a szemét a földre szegzi.)

Violaine: Jacques, én most meghalok. Semmit se szólsz, Semmit se kérdezel?

Jacques Hury: Mindek? nem én. Semmit sem. Minden úgy van, ahogy van.

Violaine: Meg se bocsátottál nekem?

(Jacques a fejét rázza.)

Violaine:(mosolyogva): Látod! így van! nézzed hát meg ezt a szegény micsodát, akinek nem tudsz megbocsátani!

Jacques Hury: (ráemeli a szemét és hosszan nézi): Ma már felém fordítod az arcod.

Violaine: Ma már nyitva tartom a szemem, nem töröm meg a fogadalmam, amit akkor tettem volt, mikor hozzád nem mehetvén, arra szántam magamat, hogy nem látlak az életben többé.

Jacques Hury. Emlékszem arra a napra.

Violaine: Én is jól emlékszem rá. De mostan már vak vagyok.

Jacques Hury. Vak? Vak?

(Közelről nézi.)

Violaine: Bizony, Jacques, egy cseppet sem látlak.

Jacques Hury (tikkadt hangon): A mi kicsinyünk is vak volt, így született, és egy asszony meggyógyította! - És nem tudom, ki volt az, s meg se köszönhettem neki.

Violaine: (mosolyogva): Látod, szegény asszonyok, ugye csak jók valamire. Nem mind olyan rossz ám, mint én.

(Jacques leül és megint a földet nézi.)

Most, hogy szegény fiatal lány nincs többé, most hogy vén és rút vagyok, most, közel a halálhoz, most, hogy nem szeretsz már többé...

Jacques Hury (halkan és erőtlenül): Violaine.

Violaine:...Most beszélhetek. Ó Jacques! igaz; az az egy csók tette, az a csók ejtett meg engem.

Jacques Hury: Miért mondod ezt?

Violaine: Barátom, hadd mondjak el mindent, mivelhogy elhagy az erőm. És hidd el azt, amit mondok, mert az igazságot mondom és halálom perce ez. Sose szerettem azt az embert, Craon-i Pétert, úgy ahogy te hitted, és sohase láttam én, elválásunk órája óta, egészen ma éjjelig, mikor az erdőn rátalált, félhalottam, és idehozott engem hozzád. Barátom, hogy hihettél ilyen csúfságot énfelőlem? Ám nem kaptam el az arcom, mikor ez az idegen megérintette ajkával, s olyan volt ez, mint a Halálangyal csókja, amitől elsorvad az Életfonál, jel, intelem, sugallat, üzenet.

Jacques Hury: Miért hitetted velem, hogy szerettél?

Violaine: Barátom, jó barátom, én valóban szerettelek! Nem nevetni való-e, hogy most arra kényszeríted ezt a szegény micsodát, ezt a szegény, vén, rút ember-romot, hogy vallomást tegyen neked? De igen, barátom, szerettelek! Nem vagyunk ura a szívünkbe, s az én szegény szívemet, Jacques, réges régen neked adtam. Igaz, zárkózott vagyok és titkos, de szerelmem, te irántad olyan volt, mint egy érzékeny és hallgatag gyermeké.

Jacques Hury. Mit beszélsz? igazán szerettél? és igaz, hogy most is szeretsz?

Violaine: Ó Jacques, de szép volt az a május reggel! Míg fejemre szitkokat szórtál, én csak arra gondoltam: "Többé már én nem látom. Többé már nem emelem rá a szemem."

Jacques Hury: Így hát igaz, hogy szerettél! Miért tetted ezt? miért csaltál meg ilyen könyörtelenül?

Violaine: Tudtam, hogy húgom is szeret. S mivel tudtam, mi a szerelem, megszántam szegényt.

Jacques Hury. De engem, ugye, nem szántál meg?

Violaine: Jacques, kit tudja, te meg én, nagyon is szerettük talán egymást, nem lett volna rendjén való, hogy mi egymáséi legyünk, nekünk se lett volna jó, ha egymásé lehetünk. S hogy áldozatot kellett hoznom, ki tudja, talán már azt szeretted bennem. Van akinek a szenvedés jót tesz, míg másnak méreg és ártalom.

Jacques Hury: Ejh! mi közöm nekem máshoz, s mit bánom a más baját? S mit bántam én ezt a Marát, akit feleségül vettem?

Violaine: Ne hidd, hogy közte és közötted nincs erősebb kötelék, mint amilyen a mi kezünké volt: A szentséges kapcsolat, kettőtök megosztott ágya. És mondd, ha mi egybekelünk, ez a gyerek, akit tőle kaptál, hogy tudott volna megszületni? Nem tőle és tőled kellett-e, hogy életet nyerjen?

Jacques Hury: Ó! Ó! ha igazán szeretsz, nem így cselekedtél volna!

Violaine (mosolyogva): Meg kell, meg kell, hogy bocsáss nekem. Akkor már tudtam valamit, amit te, lásd, nem tudhatsz még. Igaz! ez az áldozat olyan kegyetlennek látszott, és olyan jónak, hogy nem tudtam meg nem tenni.

Jacques Hury. Ó Violaine! megtalállak, de csak hogy elveszítselek: nyomorúan, vakon, félhalottam!

Violaine: (mosolyogva): Most, mikor tudod, hogy szeretlek, most veszed csak észre, hogy nyomorult s vak vagyok, s nemsokára már halott!

Jacques Hury. Ó Violaine, mátkám, csak te vagy az!

Violaine (egyre mosolyogva): Békesség! csönd!

Jacques Hury: Hol voltál eddig?

Violaine: Elmondok mindent. Ne legyen titok az asszony és az ő ura között. Ígérd, hogy végig hallgatsz csöndben és hogy nem leszel heves.

Jacques Hury. Beszélj.

Violaine: Itthon hogy maradhattam volna? Nem ő, a ház űzött el engem és akkor megvakultam.

Jacques Hury: Mara űzött el a háztól?

Violaine: Értsd meg, ne volt maradásom. Sokáig éltem máshol, egymagamban, megvolt mindenem. És amikor visszatértem, valaki az út közepén rávetette magát sebtében, és akkor a hajamnál fogva egy nagy kőhöz verte a fejem.

Jacques Hury: Mara, ugye? ezt is Mara tette?

Violaine: Igen, de nem kell haragudnod. Ő volt. fölismertem, bár nem szólt egy szót sem. Fölismertem a kezéről, kicsi, kemény kezéről.

(Jacques Hury fölkel, hogy kimenjen, de Violaine a ruhájánál fogva visszatartja.)

Jacques, mit akarsz? hová mégy?

Jacques Hury: Meg kell ölnöm, hogy szabaduljak tőle! Ó! hogy körém tekeredett, le se tudom rázni rólam, mint a gyilkos vipera, aki a térd erére tapad, mint a fekély az eleven fán! De megölöm! Agyonütöm! széttaposom, mint egy vidrát!

Violaine: Jacques! Ülj le hát! hallgass rám! Ó istenem! Istenem!

(Kimerülten hanyatlik hátra. Jacques odaül mellé.)

Nincs benned egy csepp irgalom se? nem látod, hogy meghalok? Még mindig a régi vadság! Így rántottad meg a hajam, így húztad hátra a fejem. Eredj gonosz!

Jacques Hury: Igen gyűlölhetett téged!

Violaine: Nem igaz! nincs igazad! nem azt kellene mondanod, önző, gonosz férfi, e! hanem hogy "Engem szerethetett!" De nem ismered az asszonyt. Ti férfiak! Mondd neki, hogy megbocsátok! mondd neki, hogy szeretem! a maga módján jól cselekedett. Adja az Úr, hogy megbánhassa. - Nem igaz, ha azt mondják, hogy természettől jó az ember, amíg tanulatlan gyermek; tudják ezt az asszonyok meg a dajkák.

(Szünet.)

(Megérinti az ujjával Jacques arcát és szemeit, s érezve, hogy a férfi sír, kezét a fejére helyezi.)

Ne sírj, mert ma Vasárnap van. S itt az éjnek az a része, ami nem a régi nap vége, hanem az új nap kezdete.

Jacques Hury: Ó én mátkám a virágos ágak alatt!

Violaine: Nincsen már, nem látod többé! ó te eszes, tapasztalt férfi! hogy is engedhetted így megcsalni magad, oktalan asszonyoktól? És azonnal, egy-kettőre! milyen könnyen elhitted, hogy ledér és becstelen vagyok!

Jacques Hury. Könnyebb volt, mint a boldogságban hinnem.

Violaine: Ó barátom! az öröm! Az örömre éhes szívet ki fosztja meg az örömtől? Nincsen az a jó öröm, ami még jobbat ne ígérne! A virágot követi az ízes gyümölcs s a gyümölcsöt megint csak az új virág! és ha eljött a tavasz, nem követi-e a nyár, mikor a piros barackfák között fehérben áll az almafa?

Jacques Hury. Tudod, hogy én szeretlek.

Violaine: Akkor, ugye, meg is bocsátottál?

Jacques Hury. Bizony anyád lánya vagy. Ugye? Nem magadért kérsz te bocsánatot.

(Csönd.)

Violaine: És aztán?

Jacques Hury: És aztán?

Violaine. Gondold csak meg, szegény asszony itt jár-kel most fölöttünk, tűnődve, figyelve, lesben: mikor jössz már?

(Csönd)

Jacques Hury. Ha te megbocsátasz neki, én már mitévő legyek?

Violaine: Akkor jól van. Jól van így minden.

Jacques Hury: És most meghalsz és magamra hagysz?

Violaine: Vége, Jacques! Mit is tehetnék? Nincs arra mód, hogy meg ne haljak. Ma éjjel, az árok mélyén, nővéreim voltak velem és sokáig társalogtunk, és én nemcsak hogy hallottam, hanem láttam is mindannyit. Ne nevess. Hogy hitessem el, hogy valóban láttam őket, mert az a látás más volt, mint a régi, és olyan a régihez képest, mint, mondjuk, a szem az ujjhoz képest. Látomás ésszel fogható! Másféle a látás rendje, s más a belső kapcsolat; amikor, mondjuk, egy pont köré több dolog sorakozik körbe, mi meg oldalt nézünk rájuk, egyik a másikat eltakarja, de hogyha a középre állok, mind jól látszik, külön-külön. És én láttam nővéreim, Praxedist és Felicitást, láttam nővérem Cecíliát, félig levágott fejével e sok titkos gyermeket és vigyázó hajadont, glóriásan és híven. És úgy támogattak engem, mint értelmes fiatal nők, nővérüket, a nehéz pillanatban. És sokáig gyöngéd szókkal vigasztaltak és oktattak és megmondták, hogy mit kell tennem és mit kell tudnom nemsokára.

Jacques Hury: És én, velem, erre nem gondolsz!

Violaine: Békesség, békesség, barátom! igen szeretlek.

(Felé nyújtja a kezét. Jacques a magáéba zárja.)

És most, ugye, elviszel innen.

Jacques Hury. Mit mondasz? Hogy elvigyelek?

Violaine: Nem vagyok itthon. Ez nem az én házam. Elűztek innen. Nincs nekem itt helyem. Nincsen apám, sem anyám. nincsen nekem családom. Nincsenek gyermekek köröttem. Nincs tűzhelyem. Vezess a jó nővérekhez, az árvák, a szegények és az aggok közé. Ott akarok meghalni, ha majd a pap egybefogta kezemet és lábamat.

Jacques Hury: Még a halál el se választ s máris el akarnál hagyni?

Violaine: Gondolj arra, hogy nemsokára semmit se kérhetek már tőled. Jacques, soha mást nem kértem tőled, nem teszed-e meg énértem?

Jacques Hury. Jó. Egy percre kimegy, aztán visszatér.)

Már szóltam.

Violaine: Köszönöm.

(Jacques megint a kezébe fogja a kezét.)

Jó volt-e az esztendő? Hogyan fizetett a termés? Lesz-e ára a gabonának?

Jacques Hury: Miért kérded ezt tőlem?

Violaine: Jacques! aki semminek sincs hijján, mi kell annak a boldogsághoz?

Jacques Hury. Ki nincs hijján semminek, Violaine?

Violaine: Ha példának okáért igen-igen gazdag volna? vagy még inkább hogyha, mondjuk, vagyonát maga szerezte volna, látva, hogy szorgos munkája gyümölcsözik a kezei között? asszonya volna, ki szereti és szép, derék gyermekei? És ha egészséges volna? Ugyan milye hiányozna?

Jacques Hury: Bizonyosan semmi sem.

Violaine: És ha baja történne, ámde mindig vele volna az értelem, a türelem és az erő, hogy helyrehozza velük a kárát, nem mondhatnánk-e, hogy boldog?

Jacques Hury: De az.

Violaine: Nem jó-e, vajon, a halál is? amikor mindennek vége s fölénk borul a homály, mint egy igen sötét árnyék.

Jacques Hury: Igen, az is nagyon jó. igen, az még a legjobb.

Violaine: Bizony, bizony.

(Mosolyog és elhallgat. Hosszú szünet.)

Jacques Hury: (magában): Már nem szól egy szót sem.

(Letakarja Violaine arcát. Emberek jönnek saraglyával. Violaine-t elviszik. Jacques elkíséri. Az ajtó tárva-nyitva marad. Hosszú szünet. Lassanként feltűnik a hajnal. És az ajtó küszöbén megjelenik.)

Anne Vercors: (úti ruhában, kezében bottal): Tárva-nyitva? üres a ház, az ajtaja is nyitva? ilyen korán? ki jött hát be? vagy ki mehetett el innen?

(Sokáig néz maga köré.)

Fölismerem a hajlékot, még minden a régi rendben. Itt a tűzhely, itt az asztal! És a tető szilárd gerendái. Én vagyok a szagláló vad, ki fölismeri vackát és rejtekét. üdvözlégy házam! gazdád visszatért, és senki se fogadja benn, csak a rézinga lendül a szemem elé. üdvözlégy falum! Tegnap már az útról fölismertem a domb taréján a házakat, a sövények között, és a felhőkbe fúródva, amelyek mint egy fehér ország, hegyekkel s szakadékkal voltak tele, a vén templomot, görnyedő tornyával. Üdvözlégy földem! a rög túrása nehéz, de semmi se fizethet annyi elégedettséggel. és emlékeztem egyre a szélre, mert szüntelen fújdogál a nyílt rónaság felől, s meg-megrázza a sötét diófákat, mígnem október havában, akár egy őrült kéz markolta seprű, csak úgy söpri a házakat és a fákat, hogy aztán belefullassza mind a kútvíznél hidegebb és féktelenebb zivatarba. És láttam földjeimet és azt is, hogy jókarban vannak s ennek igen örvendeztem. Jacques jól végzi munkáját.

(Szünet.)

Nem akartam hazatérni tegnap este. S az éjt egy kazal mellett, tuskón ülve töltöttem, tűnődőn és szunnyadozva, fel-felnézőn s emlékezve. És amikor felébredtem, látom, hogy világos az éj, és hogy messze, az erdőnek sötét sűrűsége fölött, tisztán és szikrázó fényben, csak száll, száll a hajnali csillag, a mennyei magányban, mint egy üdvösséges angyal. És akkor útra keltem házam felé.

(Botjával az asztalra üt.)

- Hahó! van-e itt valaki?

*

(A kert mélyén. Délután. Nyár utolja. A gyümölcsfák roskadoznak terhük alatt. Némelyiknek az ágai egész földig hajolnak, s karókkal kell őket támogatni. A lomb színe már-már fakó s tele piros és sárga almával: az egész olyan, mint egy hímzés. A háttérben roppant síkság, aratás után, csupa fényében. tarlók és újraszántott földek. Itt-ott utak és falvak látszanak. néhol kazlak, szép sorjában, messziről kicsinek tűnnek, s hébe-hóba egy magányos nyárfa. egészen a messzeségben s más-másfelől juhnyájak. Olykor hatalmas felhő-árnyak futnak el a sík fölött. középen és ott, ahol a szín a háttérnek ereszkedik és ahol egy kisebb erdő koronái kúposodnak, félkörű kőpad, háromlépcsős, oroszlánfejes ékítménnyel. Anne Vercors ott ül a padon, jobbfelén Jacques Hury-val.)

Anne Vercors: Az aranyszín nyárutó most, fosztja le majd végképp a gyümölcsfát és a szőlőtőkét. És reggel a kelő nap, mint a vas a kohóban, olyan fehér a dérlepte föld felett; s aki este ott jár a nyárfák alatt, hallja, hogyan rezeg ott fenn az utolsó falevél. Most pedig a napokat egyformára téve az éjszakákkal, s latra véve, áradó jelével, a sok fáradalmas munkát, - a Mennyei Kapun át feltűnik a királyi Mérleg!

Jacques Hury. Mióta elmentél apám, mindent tudsz, ezt a siralmas históriát és az asszonyok hazugságát, és elmondtam neked mást is, füledhez hajolva ajkammal. Hol van a te feleséged? hol van Violaine leányod? és te még a szárról beszélsz, amit a tövén kell megcsavarni és a sötét, súlyos fürtről, ami bele se fér, mondod, a vincellér kezébe, mikor a venyigéről leszakasztja! Immár a ferde Skorpió, meg a hátráló Nyilas megjelent az éjjeli órasíkon.

Anne Vercors: Engedd meg az aggastyánnak, hadd élvezze a hév nyarat! Az országút szekerei sorra szalmával terítik a gyümölcsös ágak alját.

Jacques Hury: Ó Violaine! rossz Violaine! csúful elárultál engem! Ó megvetett, hiú szerelmem! Ó kegyetlen Violaine! Ó te álnok Violaine! Ó asszonyi csalfaság! Egészen elmentél hát, lelkem? megtévesztett, aztán itt hagy: és amikor felébreszt, szelíd és elviselhetetlen szókkal, meghal s nekem e mérges nyíllal élnem kell és folytatnom! akárcsak az ökörnek, mikor szarvon ragadják s elvonják a jászolától, mint mikor az eke elől este kifogják a lovat, nagyot csapva a farára! Ó én ökröm, mi ketten már egy járomba vagyunk fogva és te vezetsz kettőnk közül. Csak a szántás legyen készen, egyebet nem kívánnak tőlünk. Mindent, ami munkámhoz nem kell, mindent elvettek már tőlem, s amikorra vége szakad a hosszú nap robotjának, az enyém is készen.

Anne Vercors. Szóltak-e a harangozónak? Szalma is kell. Van zabszalma, odafenn a padláson.

Jacques Hury: Öreg! a te lányodat fektetik a sírgödörbe, és te semmi mást nem mondasz? Nem is szeretted ám soha! De az öreg, mint a fösvény, a kezét is a leveses bögréjénél melegíti, mivel, egyes-egyedül, még magát is sokallja.

Anne Vercors. Mindennek meg kell lennie! Mindennek meg kell lennie rendben. - Erzsébet, jó feleségem! szelíd és lágyabb mint az olaj!

(Craon-i Péter lép közéjük.)

Anne Vercors: Készen van-e minden?

Craon-i Péter: Most ácsolják a koporsót. Már ássák a vermet is, oda, ahova parancsoltad, tövébe a templom falnak, testvéred sírjához közel, aki a falu papja volt. És egy nagy fekete repkény hajtott ki a papi sírból, s áttörve az ódon falon, egészen a szentélyig hatol. - Holnap lesz hát, hajnalban.

(Jacques Hury sír, egyik öklét a szájára szorítva. A fasorban egy apáca - virágot kereső asszony - látszik)

Anne Vercors. Mit keres ott, kedves nővér?

Az apáca( tompa, fojtott hangon): virágot a két kezébe, a szíve fölé.

Anne Vercors: Nincs már virág, csak gyümölcs van.

Jacques Hury: (sírva): Hajtsák félre a levelét, ott az utolsó ibolya! és még csak most bimbózik a hervadatlan szalmavirág, s nem marad más, mint dália meg mákfej.

(Az apáca nincs már közöttük.)

Craon-i Péter: A két nővér, egyik öreg, a másik meg fiatal, felékesítette szépen, Mara meg elküldte a nászruháját, csak a lába meztelen, mert szegény volt teljes életében. Láttam, hogy koporsóba tették. A teste hajlékony maradt. Az arca üde és színes. Mélységes álomban szunnyad. Mint aki tudja, magát kire bízta. Ó, míg öltöztette a nővér, átfogva a derekát, hogy megüljön egy helyen, a feje hátracsuklott gyöngén, akár a fogolymadáré, mikor azon melegen kezébe kapja a vadász!

Anne Vercors: Én gyermek, kicsi lányom, akit karomon hordoztam! Ah! ah! Ó istenem! jaj!

Craon-i Péter: Nem akarnád-e még látni, mielőtt rászegzik a fedelet?

Anne Vercors. Nem, a megtagadott gyermek, titkon távozik.

(Craon-i Péter Anne baljára ül. Hosszú szünet. Csöndben hallgatóznak.)

Craon-i Péter: Mindennek vége.

Anne Vercors: Gyerek, hol van az anyád?

Aubin: Jön már.

(Oldalvást látszik már Mara, lassan közeleg a háttér felől és megáll a paddal szemben, ahol a három férfi ül. Mindnyájunk szeme Marán van, kivéve Jacques Hury-ét, aki egyre a földre néz.)

Mara: (lehajtott fejjel): Köszöntelek édesapám! Köszöntelek benneteket. Rászegezitek a szemetek és tudom, hogy mit gondoltok: "Violaine meghalt. "A szépséges érett gyümölcs, a jóízű aranygyümölcs "Leszakadt az ágáról, és egyedül, keserű héjjal, belül keményen, mint a kő, nincs más, csak a téli dió." Ki szeret engem? szeretett-e bárki?

(Vadul fölveti a fejét.)

Hát itt vagyok! szóljatok mi kell! meséljetek! mivel vádoltok? Miért néztek rám olyan szemmel, mint aki azt mondja: Te vagy az! - igenis, én vagyok az! Én vagyok a gyilkosa, igen! Én csaltam el az uramat tőle, akit szeretett! S én űztem el a házunkból. És amikor visszajött, én öltem meg, igen, én, egy nagy kőhöz verdestem, ezzel a két kezemmel! És azután? mi van hátra? mit kell tennem, ennél is többet, azért, hogy akit szeretek, azért, hogy aki az enyém, az enyém is legyen végre, de igazán, egészen, csak az enyém és senki másé? Ilyen az én szerelmem. és ti, rajtatok a sor, feleljetek! A ti kedves Violaine-tek, akit annyira szerettek, hadd halljam, hogyan szerettétek, s mit gondoltok, mi ér többet, a ti szerelmetek-e ,avagy az én gyűlölségem? Mindannyian szerettétek! és lám apja elhagyja, anyja pedig kiszolgáltatja, és jegyese, hogy hitt benne! Igen, hogyne, szerettétek, mint a nap fényét a falon, mint egy jószagú virágot, és ez volt, csak ennyi volt a ti szerelmes ragaszkodástok! Az én szerelmem más természetű; vak, zsákmányát el nem ejtő, süket és hozzáférhetetlen! ha én egészen adtam magam, őt is egészen akartam. Mi mást tettem, minthogy védekeztem? ki volt hozzá a hívebb, én-e avagy Violaine, Violaine, aki elhagyta, engedve isten sugallatának? Miért nem marad isten otthon és miért gyötör minket itt lenn? nyomorult életünk olyan rövid! legalább itt hagyna békén! Mi mást tehettem, védekeztem, nem vagyok szép, se kellemes, én nyomorult asszony-állat, aki csak fájdalmat adhatok? Ezért öltem meg, keservemben! Ó én szegény, balga bűnöm! Ó balsorsú teremtés én, akit senki sem szeret és akinek semmi se kedvez! Hogy tehettem volna másképp, hiszen szerettem és ő nem szeretett?

(Férje felé fordul)

És te, Jacques, miért nem szólsz semmit? Miért fordítod el az arcod, a föld felé, szótlan, mint Violaine, amikor igaztalanul vádoltad? nem ismersz rám? asszonyod vagyok. Jól tudom én, nem vagyok szép, se kellemes a szemednek, de lásd, a te kedvedért fölékesítettem magam, tetéztem a fájdalmat, amit neked adhatok! azt a külön fájdalmat, amit csak én adhatok neked. Fájdalomból születik! Ez a szerelem nem örömből, fájdalomból születik, abból a nagy fájdalomból, ami egy a mi életünkkel! Nem örömködik benn senki, nem virág az, java nyílásában, hanem ami alatta van a hervatag virágnak, maga a föld, a fösvény föld, idelenn a gyep alatt! Ismerj hát rám! én vagyok a te asszonyod és hiába minden-minden, ezt már meg nem másíthatod! Egy-test, el nem választható, kettőnk szoros egybeforrása, s ez a titkos rokonságunk, mindennek a megerősítése, hogy gyermekem lett tőled. Nagy bűnt követtem el, tudom, megöltem a nővérem, de ellened nem vétkeztem. És azt mondom, hogy te, engem, nem vádolhatsz semmivel. S mit bánom a többieket? Ezt kellett csak elmondanom és most tégy, amit akarsz.

(Szünet.)

Anne Vercors. Amit mond, igaz. Bocsáss meg neki, Jacques.

(Szünet.)

Jacques Hury: (szembenéz Marával): Megbocsátok neked, Mara. De hallgasd csak, milyen a bocsánatom.

Mara: Mondd.

Jacques Hury: Vilolaine bocsát meg neked. Violaine szól az én számmal. Érte, mert így kívánta., bocsátok meg neked. Bűnös asszony, tudd meg hát, ő az, aki együtt tart bennünket.

Mara: Ó jaj! halott és hulló szavak! Ó Jacques, én már nem vagyok a régi! valaminek vége van! Énnekem már ez is mindegy. Valami megszakadt bennem és én olyan erőtlen lettem, mint egy özvegy és magtalan asszony.

(A kis Aubin nagy üggyel-bajjal fölvergődik a lépcsőre s odasiklik Anne térdei közé.)

Anne Vercors (simogatja): Szegény Violaine! S itt vagy te is, kicsi gyermek!

Mara (könnyekben tör ki): Apám, apám! Ez a...ez a... Ez a gyerek vak volt és lásd, egy asszony meggyógyította.

(odább megy s leül egy szögletbe. A nap lenyugszik. Itt-ott a rónán, hosszú szálakban esik az eső; látszik, amint az eső fonalak keresztezik a napsugarakat. Az égbolton roppant szivárvány terül széjjel.)

Gyermek hang: Ni ni! nézd a szép szivárványt!

(Tévedt hangok. Hellyel-közzel galambok röpködnek, csapatostul; előbb csak ide-oda keringenek, majd egyszerre szétszóródnak s lecsapnak a tarlóra.)

Anne Vercors: A tér üres. A föld felszabadult. Behordták már az egész termést és az égi madarak csipegetik az elszóródott magvat.

Craon-i Péter: A nyáridőnek immár vége, az új évszak jelei némák és a lombok egyeteme meg-megrezzen Szeptember szelétől. Az ég újra tiszta kék, s míg a foglyok a csalitban hívják egymást, az ölyvmadár fenn úszik, a folyékony levegőben. (Vercors-nak) Visszatértél hát a házadba.

(Szünet.)

Anne Vercors: (halkan): Azt mondják, hogy Laon tornyai idáig látszanak, jó időben.

Craon-i Péter: Hát megjártad Amerikát?

Anne Vercors: Átkeltem a tengeren; és még messzebb is elmentem. A földjük jó; nem tudják megművelni. Nem szeretem az odavaló népet.

Craon-i Péter: Én se szenvedhetem őket.

Anne Vercors: Hogy jó-e? Hát jó-e a föld, ha gyümölcsét munka nélkül hozza? masinákkal dolgoznak! Olyan laza az a föld, mint egy lógómellű asszony. - Nem győzték le végképpen azt a régi sivatagot, poloska-szaga van a földnek. Aztán nem szeretik a munkát. A gyümölcsük víz-ízű; gyanús még a bőségük is. S mivel nem tudnak dolgozni, élvezni se tudják a jómódjukat. Semmi se érik annak rendje szerint. Akár a megrokkant aggok ,szereti a torkosságot; cukrot esznek és citromlét szürcsölnek. Mindent gépek szolgáltatnak, azt is, ami a testnek kell, azt is, ami a léleké. - S megnéztem a rokonságot, öcsém fiát is, lányát is.

Craon-i Péter. Mi lett a feleségével?

Anne Vercors. Megszökött egy színésszel, elvitte a zongorát is. S a gyerekeit ott találtam a törvénytudók karmai között. Öt évig verekedten, férfi-módra. S egybegyűjtöttem a vagyont, kereken, egy fillérig, aztán kezükbe adtam mindent.

Craon-i Péter: S mifélék a gyermekek?

Anne Vercors: Mihasznák, semmire se jók. Azt állítják, magukról, hogy "művészi hajlamaik vannak." A lány, az énekesnő valamerre, de a fiú mestersége még annál is gyalázatosabb. Újságokba firkálgat a nép mulatságára, mint mikor a kötéltáncos fejjel elfelé fuvolázik. S mikor nagykorúak leettek, mindet a kezükbe adtam, én meg szépen hazajöttem., mint aki jól végezte a dolgát.

Jacques Hury: És ez az út eredménye? Ezért hagytad itt a családod? és ennek a népségnek áldoztad föl a magadét?

Anne Vercors: Mindennek meg kell lennie. Odaát, ezt az egy dolgot, én tehettem meg egyedül. Megtettem. Mással nem törődöm. Nem a magvető hibája, hogyha a mag megrohad. - Észrevétlen eljött az óra. Jól volt elmennem kis időre, hogy ne zavarjam őket halálukban. - És a puszta mezők között puszta ház fogad, ünnepélyesen.

Craon-i Péter: Az aratás bevégződött; a maga elvált a szalmától.

Anne Vercors: És te, vajon, Craon-i Péter, mit műveltél azóta? Gondoltam rád, hogy átszeltem a felhőkövezte nagy tengert .hanem a víz, milyen folyékony, s milyen hasonló az éghez! De hallom, nem vagy már kertésze annak a titokzatos fának, amiben mind egyek vagyunk, mivel abból merítünk, mint a falevél a nedvet, valami titkos osztás szerint.

Craon-i Péter: Ó apám, van más víz is, mint amiknek átszelted medencéit! Az a titkos nedvesség, amiben úgy árad egybe minden lélek, hogy egy szélre rendül mind, akár a tovaterjedő hullám; s ilyen ez a másik elem, ez az új víz. fölé hajoltam. Amint a víz, akár ha tenger, akár ha alkotó cseppje az embertestnek vagy a szőlő-bogyónak, nem változik mivoltában, s mindig a naphoz igazodik, éppúgy, minden emberi lélek, bár szabad mind s mindegyik más, abból a közös forrásból, minek létét köszönheti, szívja az ő éltető nedvét. Sose hagyjuk el a dajkánk. Mert ez a mi belső szánk örökösen inni kér. És ez a víz, mint az a másik, megtartja változatlan természetét.

Anne Vercors. S te fedezted fel, azt hiszed?

Craon-i Péter: Nem, de szemmel tarthattam útját, megéreztem lüktetését. Tudd meg, hogy a földi víz ennek csak csurgó verejtéke. Ugyanaz az egy folyóvíz buzog mindig és mindenütt; lefelé száll, mert forrása vonzza. Amint a vér bennünk kering, azonképp a lüktető víz megtölti a természet roppant testét. Mivel egy a rendeltetése.

Anne Vercors: És mi az?

Craon-i Péter: Közvetítés, alkotás. Nézd csak, milyen palotákat emel előttünk, az égen!

(Este van: a sok bolygó város összeszalad és megáll, a nappal sorompóinál.)

- Ez az élet munkása, testünk szorgos kőművese.

Anne Vercors. Hallom, mérnökből építő lettél.

Craon-i Péter: Úgy is van.

Anne Vercors. S ki tanított erre a mesterségre?

Craon-i Péter: A természet igen jó mester, hogyha megértjük sugallatát. Tanultam, amit formáltam a kőtől.

Anne Vercors. A városon átmenet láttam a templomot, amit építesz.

Craon-i Péter: Tetszik-e vajon?

Anne Vercors: Biztos, hogy más, mint a többi.

Craon-i Péter: Azért, mert nem úgy formáltam magamban, mint egy üresen kongó hajót, és mint egy haszontalan kőrakást. Hanem mint egy eleven szerve és mint egy bonyolult szerkezetet.

Anne Vercors: Nem egy-e a rendeltetésük?

Craon-i Péter: Ez a szó, hogy szentegyház, azt jelenti, gyülekezet, az a hely, ahol együtt van minden igaz keresztény, egybeforrva egymással, egyazon titkos test egységében. Ezért van az, amint látod, hogy a régi szentegyház olyan volt, mint az üres ember, a sokaság formája szerint; a mindig jelenvaló fejhez illeszkedtek a tagok, hűségesen. Nem volt ez holmi lakóház, hanem a szentség őrzőhelye, valóságos zárt keresztút. A hajóban egy síkon folytatódott tovább az utca, s az oltár parancsolt megállást. Valamivel, ennélfogva, kellőképp igazolni kellett a hívást, valamilyen cselekménnyel, szent drámával, a misével; és az Úr egész nap rejtve maradt. És amíg a papi rend a szentségtartó körül székelt, a nép úgy állt ott, mint egy ember, akit útjában feltartanak és most nem mehet tovább.

Anne Vercors: És milyen a te terved?

Craon-i Péter: Kitágítom a templomi kórust, s beültetem az egész népet.

Anne Vercors. Micsoda népet? Ki gondol rá, hogy templomba járjon és ki gondol olyasmire, hogy ott még le is üljön?

Craon-i Péter: Ne beszélj úgy, mint azok, akik hijján vannak a hitnek. Minden bizonnyal tudjuk, hogy van Isten, s vallja-e az ember vagy nem szája hiú leheletével, a szíve, mert régibb benne, nem hagyja magát megcsalatni. Igen, lelke hijján a húsa s csontjainak talapköve tesz tanúbizonyságot. Ha az asszony, aki a férfiből lett, vele maradt továbbra is, szoros hozzátartozásban, vajon mennyivel mélységesebb a Teremtő és a teremtmény kapcsolata? amint a víz figyel a napra, amint a nap heve alatt a növény se tehet máskép, minthogy rügyét megérlelve kifakassza virágát, azonképp a teremtés is, az istenkép sarjadása, örökké folytatódik bennünk, valami benső örömért, mint két hang egybeolvadása, a legtisztább harmóniában. S maga a vágy nem egyéb, mint e titkos akarás, az emberfa munkája. Az, hogy a gyümölcs érni akar, az, hogy valami halni akar, egész valónk adománnyá mélyül, s kitárul a megismerésben. Hiúságos dolog tehát, ha az ember ide-oda bámul: Az Úron kívül nincs megelégedés. S ezért tartja elibénk ez a templom, amit építettem, az életnek szentségét, örök felmutatásban. Ennek a népnek nincs feje, s ezrét kell neki szívet adni.

Anne Vercors. Csakugyan; szinte azt mondhatnám, hogy ez a te templomod valóságos szív-formájú.

Craon-i Péter: Nem nyilatkoztatta-e ki, hogy megáld majd minden helyet, ahol Szíve mására lel?

Anne Vercors: Azt hittem, hogy a hajó hármas tagolása az isteni szervezet csodájának hódol.

Craon-i Péter: A hajdani szentegyház csupán a misére szolgált; egyedül a kápolnákban imádkoztak csendesen. Kelet felé fordulva, ez volt a reggel temploma. De nekünk, kik gyöngébbek vagyunk apáinknál, állandóbb segedelmet kell kérnünk, s mi azt mondjuk Urunknak, hogy maradjon mivelünk, mivelhogy közeleg az este. S ezért a reggel templomához két másik templomot forrasztottam, az estéét és az éjszakáét. S középütt áll a főoltár, a szentséggel, ami éjjel-nappal, mint a mennyei tűzoszlop Izrael serege szívében, elől marad örökös szemléletre.

Anne Vercors: Mikor a Városon áthaladtam, még csak egyetlen hajónak takarították el állványait. S szinte azt hittem, barlangban vagyok, valami elhagyott vízmederben, amit egy nagy folyó vájt a mi meszes talajunkba. Belső alakját száz mesterség rejti. A pillérek például nem az alapzatból nőnek, hanem, mint hosszú fonalak, a boltozatról kúsznak szerteszéjjel, s a követ a kőhöz kötik. Olyan ez az egész hajó, mint egy telep csupa oltárból s a kápolnák szétszórva százfelé, némelyik a falba vájva, különböző magasságban, némelyik meg a hajó-vázban, mélyebben a föld színénél vagy alacsony halmokon. Mert még azt hinné az ember, úgy képzelted e szent teret, mint egy tájat vagy kertet, de kőből, úgy, hogy minden egyes pontból, egyre változó keretben, a szentély közepét lássuk mindig, lángok között.

Craon-i Péter: A másik hajó teljesen üres és nem látsz benne pillért, sem oszlopívet. Mert ez nem más, mint Istennek emberrel való hajléka, ahova azért jön az egyik, hogy lássa a másikat szemtől-szembe, s hogy magát is mutassa neki. Idejön állhatatos óráiban, visszatérve ölébe. A mi urunk itt olyan csöndben van, hogy ez ékesebb minden földi szónál, mint az, aki meghallgat és meg is ért bennünket, s már szólt is, ha meghallgatjuk. S az ünnepi hódolatra, valamint a tanulságra, a szertartásra és a megigazulásra, az ömlő nép feltódulhat a legbelső cellába, egymásra halmozott járatokban. S feje fölött égboltot lát; Mert, mint zivataros napon, amikor a lenyugvó nap szinte a föld színén lángol, és az égi magasságot teljesen feketébe mártja, a felfordult felhő-hegyek és vad völgyek hemzsegése, maguk után vonszolva, mint száz felfüggesztett horgony, a csigák és vízi-daruk zűrzavaros bonyodalmát, - éppúgy e nép, feje fölött, boltív helyett roppant üreget lát, faragott képekkel borítva, az alsó világítás visszfényében, sötéten és színfoltosan s itt-ott rézzel meg ezüsttel verve, akár a látomás hasadékai, - látja az utolsó ítéletet, a világnak története és a teremtése között. S erre szolgált énnekem az emberek termelte erdő, az acél-erdő új energiája. És a Jelenés viharából, itt-ott, élő zsilipek tűnnek elénk, mint az esőt árasztó emlők. Éppígy, lenn a medence mélyén, ember-csoportok tükrözik a magasságban végbemenőket: zuhanó démonok, egy girbancban, széjjel lapulón, mint a mészcsepp, hemzsegő szörnyek négylábú állatokkal, Nimród felmagasztalása, a Hét Lovak elsőjének földre ereszkedése, egy angyal, mint kormorán-madár, egy ember-testre veti magát, amit vonagló kezek bokáinál rántanak vissza, míg fenn valami furcsa féreg, úgy várja, mint egy tátogó száj. S mint este a kemence-tűz felgyújtja az éjszakai kormot, éppígy, ahol e sok-alakos égbolt a kórusnak ereszkedik és körülfogja nyílását, olyan, mint egy áttört sátor, virágából és levélből szőve, mikor kigyullad tűzében a lángoló Csipkebokornak!

Anne Vercors: És most beszélj a harmadik szentegyházról.

Craon-i Péter: Ez a Vezeklés tömlöce, mint az Olajfák Hegyének, mint Ádámnak barlangja, ahol bűnét siratta. Itt minden tépett szív, s akiket gyötör az eszme. A síréhoz hasonló éjszakára lelhetnek, olyanra, mint a termőföldé, ahol a mélyre temetett mag újabb csírázásra vár. és itt is egy lámpa ég, egyik szentségtartó előtt és egyfelől sápadt fény dereng a Szűz képe felett, míg a keresztelő-kút a homályból szökell elő. A sötétség és a fényes oltár között, ahol az áldozat beteljesül, az Úr felmutatásának tündökletes titkában.

Anne Vercors: És ez minden?

Craon-i Péter: Ez a rendje a három belső szentegyháznak. S a körmenet számára korlátok s emelvények sorakoznak. És míg belül a kettős templom, mint két száj a szertartásra és az ájtatos imára, a fő-oltár fölé hajol. Éppígy a külső épület is, az áldásra és magasba-mutatásra, tornyában lesz teljessé. (És még tető sincs sehol, mert mintha csak hegyet látnánk, az egész olyan, mint egy tömb s olyan, mint egy szent edény, aminek csak a levegő s a szentély körvonala szab határt.) És így, mint a mély kőzet kihajtása az emberi hajlékok között, úgy lendül a város fölé, mint egy trón és mint egy menedék.

(Csönd.)

Anne Vercors: Nekem is el kell érnem a menedéket! Itt van már a nappal vége és az évé és az életé. Hat óra van. A Szikla-kút árnya eléri már a patakot. Jön a tél, jön az éjszaka. Magam vagyok. Egész életemen át a nap mellett dolgoztam, most pedig egyedül kell kezdenem az éjszakát, a tűzmelegnél, a lámpavilágnál.

Craon-i Péter: Ó földműves, a te munkád készen. Lásd, üres az egész tájék, lásd a mezők learatva, s az eke már belevág a tarlóba! A szántásból csirázott a test és lélek kenyere, az Életé és az örökkévalóságé. És amint a kőműves építi az ő magtárát, úgy raktam én, csupa kőből, a kifogyhatatlan hajlékot! Ámde még jobb az a ház, amit maga a kenyér épít, az ember teste, vére lüktetésében. És mostan már ugye érted, mit akartam mondani. Valamint a munkához anyagra van szükségünk és arra, hogy mindenki egyen, éppen úgy e közös vízhez, ehhez az életadó nedvhez táplálékot kell szerezni, hogy mindenki együtt egyen, azért hogy az emberfa kiterítse minden ágát s szövevényes lombozatát, s hogy a király és uralma ne fölöttünk, hanem bennünk legyen.

(Csönd.)

Anne Vercors: Craon-i Péter, nem egyképp gondolkodunk. Tudom, vannak emberek, akiket, mint régen a lant, úgy megrészegít a rög, a két tenyerük között, akár egy titkos kéz-szorítás, és akár egy felsíró hang. Éppúgy te is, új képfaragó, ujjaid között úgy érzed, az emberi sokaságot, mint az eleven agyagot, és alkotó-buzgalmadban, szeretnék mindjárt neki adni szerelmednek formáját. De én, akárcsak az ökrök, a föld mezőin munkálkodom, lépést tartva a csillagokkal. Az én egész életem a csillagokhoz igazodott, s végeztem munkám, mint a nap. A föld adja a gyümölcsöt, a víz s a nap növekszik naggyá, és én a munkám adtam hozzá, lovaim mellett bandukolva. Így érleli meg az ég sorjában az emberi termést. Isten kegyelmével sarjad, s úgy is sárgul, a maga idejében. Összefogtam a muszállyal s most szeretnék feloldódni benne. A békében, ha megismerjük, annyi az öröm, mint a fájdalom. Feleségem is halott, Violaine lányom is halott. Belenyugszom. Nem kívánom már megfogni e törékeny, ráncos, vén kezet. S Violainek, hogy nyolc éves volt ,s a lábam között fickándozott, hogy szerettem azt a csöppöt! És lassanként a víg kópé heveskedő-pajkossága, fölenged a fiatal lány ellágyuló érzésében, a szerelem súlya alatt és hallgatag bánatában, és amikor eltávoztam. A tavaszi virágok között láttam már nyílni a szemében, a halálra-hivatást, mint egy ünnepi liliomot!

Craon-i Péter: Ó apám, ő bocsátott el és ő oldozott fel engem! Nem végeztem-e magam is? A földet, ami ekéddel fölszántasz, én annál is mélyebbe ástam. és hogyha te enni adtál, én meg inni adtam az embereknek. De az a csók szabaddá tett. S megtudtam az igazságot, hogy semmi sincs az emberért, hanem hogy az ember van azért, aki teremtette. Ne mondd, hogy kőműves vagyok, hanem magvető, mint te. A városnak közepébe, a nyüzsgő ember-földbe ültettem e templomot, mint egy magot, a veszetlen élet-csirát és a csira védőburkát.

(A nap az ég balfelén van, alig olyan magasan, mint egy nagy fa.)

Craon-i Péter: Nézzétek napot az égen, mint a régi képekben, mikor a gazda felébreszti a tizenegy órás munkást.

(a csűr-ajtó megcsikordul.)

Jacques Hury: Mi az ott?

Anne Vercors: Szalmát keresnek a csűrben.

(Csönd. Messziről a cséplő zaja. Kívülről meg gyermekhang.)

Röpülj, röpülj pille,
Eredj fel az égbe,
Fehér liliomszál
Paradicsomkertbe!

Jacques Hury: Nem a csűrnek ajtaja ez, hanem a megnyíló sír dübörgése! és ránézve vak szemével, akit szerettem, túlsó partra ér. És én is úgy néztem rá, akár csak egy világtalan, s bizonyság hijján se kétkedtem, nem kétkedtem a vádlójában. Választásom megejtettem s kit magamnak kiszemeltem, meg is adatott énnekem. Mit mondhatnék? jól van ez már. Jól van ez immár. Sose hittem a boldogságban, a kínálkozhatott akárhányszor, elfordultam tőle mindig, mint egy gyanús és rossz dologtól, mivel olyan mint a cukor, semmivé olvad a szájban. Ezért volt jobb, ó Violaine, hogy nem lettél a feleségem, megértetted, mert nagyon is szerettelek, s hogy e szerelem meg ne csalassák, azért csaltál meg engem. Elől haladva mutatod az ösvényt, ó vérző szép fejem, te! kitörtél a kalitkából, s erővel szabaddá tetted magad. De nekem, itt a munkám, hogy befejezzem, feladatom, hogy végrehajtsam, váltságdíja, hogy lerójam, minden egyes határnapon. És így életté téve mindent, akár csak egy növekvő fa, sehol sem az édességet, hanem a jót keresem, mert e tettben van az élet, s az élvezet rothadás.

(Csönd. A nap már a fák mögött van. Átragyog az ágak között. A lomb rajza befedi a földet, s azokat is, aki a padon ülnek. Itt-ott, a homály rései között, egy-egy aranyméh csillog.)

Anne Vercors: Itt ülök és a hagy magasáról látom a tájat, lábaimnál, s fölismerem az utakat, s megszámolom a falvakat és a majorokat is sorra, és ismerem mindannyit neve szerint és minden lakóját. Szép rónaság, ahogy innen nézem, ameddig csak ellátok, észak felé! És másfelől a lankás halmok, akár egy körszínház a falu körül. És mindenütt, minden percben, tavasszal zölden és rózsaszínben, szőkén és kéklőn egész nyáron, barnán vagy a hó alatt tiszta fehéren télidőben, előttem, oldalamon, körülöttem mindegyre látom a vén Földet, mint az álló égboltot, változó színekkel telefestve. Úgy érzem itt mellettem, mint aki mindig velem van. Mostmár vége. Hányszor keltem ki ágyamból, mikor munkára készülődtem! De most lám itt az este, s a nap hazatereli mind, egy kézzel, az embereket és a barmokat is.

(Lassan, nagy kínnal felemelkedik, kitárja mind a két karját, mialatt a sárguló nap teljesen beborítja fényével.)

Ó! Ó! Ím, kitárom mindkét karom a nyugvó nap sugarában, mint a szövetét mérő kalmár. Itt az este! Ó én uram, könyörülj minden emberen, most hogy munkája végeztével úgy járul eléd, mint egy gyermek, akinek megmotozzák kezeit. Az anyám tiszta! Napszámom elvégeztem! Elvetettem a gabonát, aztán le is arattam, s kenyeremből megáldozott minden egyes gyermeked. Most végeztem. Az imént még volt valaki körülöttem. De most, hogy itt hagyott mind az asszony, mid a gyermek, magam vagyok, hogy hálát mondjak a lerakott asztal előtt. Mindkettő meghalt, ám én élek, élek, a halál küszöbén! és valami mondhatatlan öröm ébred énbennem!

(Az Angelus megszólal. Első harangszó.)

Craon-i Péter: Isten angyala hirdeti a békét s a gyermek reszket anyja ölében.

(Második harangszó)

Jacques Hury: Az ember fölkel reggelenként és hazatér minden este és a föld ott terül el ajtajánál.

(Harmadik harangszó)

Anne Vercors: Harsanjon meg a trombita! és így minden bevégződik a végső teljesülésben.

(Mély csönd. Aztán teljes harangzúgás.)

Craon-i Péter: Ím így szól az Angelus, három hangon, ím így szól májusban, a "rózsa hangja," az ezüstös estben, mikor a még nem házas férfi anyja temetéséről hazatér. Ó Violaine! Ó kisértő asszony! - mert még nem tudva mit tegyek, odanéztem, ahova te szemed sötétjét szegezted. Bizonnyal mindig azt gondoltam, hogy az öröm üdvösséges. De most mar mindenem megvan! Mindenem megvan, két kezem között! s olyan vagyok, mint aki lát egy gyümölcstől roskadó fát, s fölkapaszkodik a létrán, s érzi, hogy teste súlya alatt mélyen meghajol az ág. Beszélnek kell a fa alatt, mint a se mély, se éles fuvolának! már mindjobban emel a víz! Az isteni kegyelem leoldja szívemről a követ. Hadd éljek így! Hadd növekedjek, egyesülve Istenemmel, mint a szőlő az olajfával.

(A nap lenyugszik, Mara férje felé fordul és hosszan nézi.)

Jacques Hury: Itt van megint és rátekint. Itt van és visszatér hozzám, az éjszakával!

Anne Vercors: A föld ereje itt alattunk először a füvet hozza, azután pedig a magvat, s a gyümölcsöt asztalunkra, s a jóízű gesztenyét és az áttetsző szőlőfürtöt, míg a részegítő bor csak a végén kerül sorra. Fordul az év s a fekete télből felkelve újra, bíborban, színaranyban, újra az új nap sziporkázik a befagyott folyókon!

Vége