Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám
Szeptember 8.
Óriási úszó hotelünk, a "Majestic" déli tizenkét órakor köt ki s amint Amerika földjére tesszük a lábunkat, nem egy más világrészbe, hanem egy más csillagzatra, egy más bolygóra jutottunk. Én a Broadway-n állandóan csodálkozom, hogy magunkfajta - emberfajta - lényekkel van tele. Ide, e különös épülettömbök, e kápráztató fényözön, e testileg megérezhetően más atmoszférájú sajátságos helyre másfajta élőlények kívánkoznak, akiknek nem kerek, hanem talán ötszögletű fejük lenne, minden szögletben külön szemekkel, tíz karjuk és húsz lábuk, - szóval olyanfélék, amilyenekül a fantázia a Mars-lakókat képzeli. E tökéletes új világban az egyetlen anachronizmus: az ember, mely megjelenési formájában - bármi különös - megtévesztően hasonlít az európai példányokhoz.
Nézd ezt az őrült pazar várost, melynek olyan bősége van, hogy már déli tizenkét órakor elkezdi villamos-reklámjait. Nem tudja visszatartani magát attól, hogy fényben, munkában, rohanásban, dobogásban, sűrített, robbanó életben ne legalább a tízszeresét adja annak, amire normális életéhez szüksége lenne. Jó helyre került, mondhatom, aki európai tempóval, lassú munkára és mozgásra beidegzetten esik ebbe a szédületbe, rövid idő múlva félöntudatlanul bámulhatja a szobája plafonját, mint akit a forgó korong meghengergetett s aztán kidobott. És ezért van az a reménytelen érzésünk, hogy csak az bírja itt az életet, aki itt nőtt fel, vagy ide egész fiatalon került. A későbbi jövevénynek értelme hiába mondja, hogy itt jobb, szebb, biztosabb, eseményesebb s fantasztikusabb, - izmai, idegei, gyomra, fülei nem fogják bírni, vagy csak nagyon keserves asszimilációs idők után. Amerika boldogtalanná teszi az embert, mondja K. festő barátom, aki öt esztendeje forgatja itt a tomahvkot s harcol hősiesen a rézbőrűek ellen (mert itt még a puszta létért, a megmaradásért ugyanaz a harc folyik, mint az indián-időkben) s azért teszi Amerika boldogtalanná az idevándoroltakat, mert ha itt vannak, haza szeretnének menni, s ha otthon vannak, újból visszavágynak. Birokra kel az ész az ösztönökkel s egy életen keresztül nincs vége a belső dulakodásnak. De aki gyerekeit Amerikában nevelteti, az a legszebb ajándékot adja nekik az életre. (És sok szegény szülőt ez nyugtat, ez békít ki végül.)
És mégis, az öt év előtti New-Yorkhoz hasonlítva, ez a mostani New-York kisebbnek hat. Hogy lehet az, hiszen valóságban nőtt, épült, fejlődött, sokkal nagyobb lett...Ez igaz, de mégsem tartott lépést a fantáziámmal. Egy példátlan, lenyűgöző nagyságú város képe maradt meg bennem, amikor öt év előtt elhagytam New-Yorkot, s azóta ez a kép tovább fejlődött, nőtt, épült, tornyosult a fantáziámban, úgy, hogy mire most szembe találkozom a valósággal, csalódott vagyok, - New-York kisebb lett. És később úgy látom, hogy első amerikai látogatásomról írt könyvem megállapításai is revízióra szorulnak.
Talán mert akkor igazán csak mint szemlélő néztem Amerikát, Közép-Európa poklából kiszabadulva (1919-20-ban!), most pedig megint a hazulról jövök s ami az élet apró körülményeire vonatkozik, ez a folytonos, sokszor nem is tudatos összehasonlítás nem mindig Amerika javára dől el. Sőt. Ha ugyan e rettenetes dübörgésben egyáltalán rá bírok eszmélni az élet céljának és értelmének kutatására (mellyel otthon olyan sok magányos időt töltök) akkor itt mint látható és megfogható célt csak egyet találok: a pénzkeresést, a még több pénzkeresést. Ezt nem becsülöm le s elismerem szivesen, hogy a pénz nemcsak áru, hanem ember értékmérő is, és valakinek ügyességét, tehetségét, kitartását, szerencséjét, kiválóságát is akár, valóban az határozza meg, hogy "mennyi dollárt csinált," és ez a passzionátus sportszerű rohanás a dollár után, óriási munkát, soha nem álmodott produktivitást s filozófiai gondoktól való felszabadulást jelent (nem utolsó előny), de akinek még ezen túl is van valami kutatni valója, aki a pénz kézzelfogható valóságával nem éri el a teljesülés egész örömét, annak Amerika még kevesebb megoldást s életnyugvást ad, mint bármely tájas világnak. Mert ha feleszmél a pénzkeresés kábulatából, vagy ha azt mondja egy elért határnál. ez nekem most már elég, vagy ha elmúlik a nagy szomjúsága a pénz után s a koncentrált élet élvezetek után, - amit a pénz jelent, - akkor mit érez? ...A sivatagot érzi.
Igen, a sivatagot érzi. New-York a sivatagtól felkáprázott óriási város, a modern világ minden fényével, szépségével, élvezetével - de olyan is, mint egy délibáb város a pusztában, az égignyúló épületeivel - s e káprázat mögött néha ijesztően érződik a sivatag, a "nincs tovább", a gondolkodásban...és a valóságban is. New-Yorktól kétnapi távolságban Arizon és Texas alig lakott, sivár, elhagyatott mezői hallgatnak. A sivatag.
Milyen jó volna tűnődve, lassan járni az utcán, észrevenni a millió mozzanatot, amiből ez a hatalmas élet itt össze van rakva, vagy kinézni a hotel húszadik emeletének ablakán a Central parkra és szemben az east oldal fantasztikus épület körvonalaira, elgondolkozni egy kicsit, de nem lehet. Nem enged a város. Most is mit csinálnak velem? Tizenkettőkor érkeztem s egy órakor már munkában vagyok, színházi próbán este hétig. Akkor diner-e hívnak, ahol szintén a színházról, részletekről, lehetőségekről, szóval businessről folyik a beszéd s utána okvetlen színházba kell mennem, mert meg kell néznem Andersen kisasszonyt, akinek nagy sikere van a "Dove"-ban s azonfelül a darabot Belasco rendezte, ezt csak látni kell. Megérkezésem első estéjén? Hát persze, miért ne, hiszen a többi esték már be vannak osztva.
Tehát fél kilenckor, halálos kimerülten, leülök az Empire-színház egy remek zsöllyéjébe s természetesen rögtön elalszom.
Nem tudom, meddig alhattam, de egyszerre csak rettenetes lövöldözésre riadtok - mi történt? Matrózlázadás a Majesticon? vagy süllyed a hajó és a tisztek revolverrel tartják vissza a tolongó utasokat? Pár pillanatig tart, míg felismerem a helyzetet. A színpadon vagy húsz revolveres ember áll s ropog a sortűz. Persze, mexikói millieu, mostmár értem, a második felvonás vége felé járunk s ilyenkor egy tucat revolverlövés jól élénkíti a hangulatot. És ott áll a színpadon az ilyen spanyol-mexikói alakok páratlan személyesítője: Holbroch Blin, jó színész, a valóságba gyökerezve izmos lábaival, mint egy amerikai népszínmű-figura.
Ebből elég volt, ki a Broadwayra. Vörös és lila sugárzásban az utca, rakétás reklámok az égig, nappali fény, emberáradat s a középen autók ezrei végérhetetlen colonnádokban, majdnem lépésben menve. Ha a levegőt hamarosan birtokba nem veszik, a newyorki közlekedés csődöt mond, ekkora embertömeget nem bírnak már szállítani, autóval legkevésbé, mely a forgalmas útvonalon minden percben megállásra kényszerül. A földalattin pedig, a Times Squearon délután 5-6 között egymillió ember száll be a kocsiba. Képzelhető, milyen a tolongás. Legjobb gyalog menni, ha a cél nem túl távoli.
Hát menjünk, a csodálatos éjszaka tűztengerében, amihez képest minden európai város - még Párizs is - süket és vak. New-York szívében van a színház- és mozi negyed, ahol minden este körülbelül nyolcvan színház tart előadást, azt a megtévesztő látszatot keltve, hogy a város a színházaiért van, azokban csúcsosodik ki az élete. Szórakozás, e felé sodródik a tömeg s a szórakozás, mulatság főcentruma itt még mindig a színház és a mozi. New-York nemcsak azért a világ első színházi városa, mert ennyi színház érdekes produkciói s tehetség tömegei dolgoznak benne, hanem mert ez az egyetlen város talán a világon, ahol a színháznak még - közönségük van. Európában a közönségnek nemcsak a pénze fogyott el végképp, hanem az idegei is csődöt mondtak. Nagyon különös, nagyon érdekes előadásnak s ritka sikernek kell annak lenni, amelyik heteken keresztül telt színházakat lát, - New-Yorkban egész közepes dolgokra néha egy esztendeig van közönség s legalább 8-10 olyan "hit" van, mely kitűnően jövedelmez s 15-20 darab, amely megél. Persze, a bemutatók sortűzként ropognak, van hét, amelyiken tíz-tizenöt premiert tartanak s darab-hullahegyek jelzik a nagy támadás útját. De ez nem baj, minden színház mégis minden este játszik s új vállalkozók vonulnak fel új produkciókkal, a városon kívül pedig széles körzetben, Philadelphiában, Bostonban, Baltimoreban, Washingtonban, Rochesterben, Atlantic-Cityben, sőt Brooklynban a már késszé érett előadások várják, mikor szabadul fel egy-egy new-yorki színház s mikor foglalhatják el a helyet. De erről az óriási organizációról s a színházak business-világáról, mely még talán érdekesebb, mint a művészi, majd később.
Sétálunk a Broadway-n s unott frázis, hogy az amerikai nők szépek, az ellenben meglepő, hogy kivétel nélkül mindenki - férfi és nő - milyen kitűnően van öltözve. Hogy az ízlésük egy kicsit a rikító színek felé hajlik s nincs talán meg az az összeválogatottság, ami az igazi európai eleganciát jellemzi, az lehet, - de Istenem, ez nem a Waldorff Astoria bálterme itt, hanem a Broadway tömege, - a kis emberek, kis exisztenciák találkozóhelye s milyen jó anyagú, új, szép ruha, kalap, fehérnemű, cipő mindenkin. Különösen a nőkön, akik akár rögtön bálterembe léphetnének. Mert Amerika az az ország, ahol nem ismerik az ócska ruha intézményét, itt nem tesznek félre viselt ruhákat, melyek búsan lógnak a szekrényekben évekig s avas cipőket, itt nincs megfestés, átalakítás, kiforgatás, itt minden évszakban, mindenki megveszi a maga új ruháját, cipőjét, a szalmakalapjaikat, pedig az emberek milliói szinte egy vezényszóra dobják el ősszel s veszik meg az újat. Mert itt egy pár cipő vagy egy ruha vétele nem gond, nem probléma, olcsó, de ízléses tömegcikkekkel árasztják el Amerikát s a nagy áruházak lépten-nyomon kiadós kiárusításokat rendeznek, arra nevelve az embereket, hogy vegyenek, fogyasszanak. Amerika nem azért gazdag, mert sokat termel, hanem azért, mert rengeteget fogyaszt, a fogyasztás diktálja a termelés tempóját s innen az az állandó erős áramú egészséges gazdasági élet, mely eleven vérkeringésében rettentő gazdagságot halmoz fel - amíg a bőség tart. Mert bekövetkeznek aztán a szűk esztendők is, a túltermelés krízisei.
De most erről még szó sincs. A konjunktúra magas hullámai elöntik a várost. A tőzsdén egy év óta hausse van s a produktivitás óriási. Most éppen az ötvennegyedik utcához értünk, ahol az autócégek birodalma kezdődik. Itt üzlet üzlet mellett, fel egészen a hetvenedik utcáig autó-kirakat, egész éjjel nyitva s a pompás gépek kirohanásra készen várják a vevőt. Nagyon sok üzlet csak használt, vagy alig használt kocsival kereskedik s e teljesen új állapotot mutató gépek árai meglepően olcsók. De mit mondjunk egy országról, ahol az új típusú Ford-kocsi, mely nem is hasonlít a régi, szétálló fülű, csúnya kocsikhoz, hanem kellemes külsejű, ragyogóan felszerelt fedett kocsi - négyszáz dollárba, vagyis huszonnyolc millió koronába kerül. Persze, Amerika gazdag, megengedheti magának azt a luxust, hogy olcsó autóval lássa el a lakosságát s igazi közlekedési eszközzé, mindenki számára hozzáférhetővé tegye az autót, ezzel szemben a mi barbár vámpolitikánk olyan elérhetetlen magasra teszi az árakat, hogy csak a kivételes gazdagok, vagy a kivételes könnyelműek jutnak el hozzá.
Megyünk tovább a Broadway, már éjfél felé jár az idő, de lépten-nyomon nyitott üzletek, melyekben ingujjra vetkőzött elszánt kereskedők állnak, készen arra, hogy minden áron eladjanak. Fantasztikus ez a fáradságot nem kímélő üzletcsinálási düh, mely onnan ered, hogy itt mindennap, mindenki előtt meglobog a boldogulás reménye. Igen, Amerika előre rohanásának másik titka, hogy itt néha talán nincsen meg a mindennapi kenyér, de a mindennapi remény megvan s ez hajtja előre az embereket. Ezzel szemben milyen reménytelenek az európai exisztenciák! Mit érhetnek el, mi változás adódhat az életükben?!
Egy kirakat elé érünk, amelyben réz gyertyatartók s más réztárgyak vannak, mindnek az ára egy dollár. Sz. barátom, akivel sétálok, elbeszéli az üzlet keletkezésének történetét. Ezt a kis boltot két pesti fiú nyitotta ki a múlt évben s eredetileg kotta- és zenemű kereskedés volt, ez a fiúk tanult mestersége, a szüleik is evvel foglalkoznak odahaza. Hát telerakják a kirakatot mindenféle kottával s várják a vevőt. Nem jön be senki. Törik a fejüket, mi lehet a hiba s azt hiszik, a kirakat nem elég díszes. Betesznek a kirakatba két réz gyertyatartót. Harmadnap négy gyertyatartót tesznek a kirakatba, az is rögtön elkel. Egy hét múlva eltűnnek a kirakatból az összes kották s csupa réz gyertyatartó s más apróság van int s az üzlet megy, mint a karikacsapás, ma már az ötödik fiókot nyitják meg a város különböző pontjain s a meggazdagodás biztos útján vannak. Itt a véletlen és az ötlet igazán egy életre való szerencsét jelenthet.
Késő van, menjünk haza.