Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Ifj. Lovászy Márton: Írisz
Amikor föleszméltem, a hold mintha fátyolosan és elborulva világított volna. A tó vize halvány zöldesbe játszott és mintha megenyhült volna a levegő forrósága is. Föltérdeltem és ránéztem, aki arcra borult és mámoros ájulatban maradt ott. Gyönyörű testét reszkető kézzel mégegyszer végigsimítottam, aztán támolyogva felálltam.
Körülnéztem és magam is megijedtem attól, amit tettem. A nevén szólítottam, de ő meg se mozdult. Tanácstalanul és lassanként józanodva megindultam hát visszafelé. Úgy éreztem, hogy sietve menekülnöm kell innen. De elgyöngült lábaim bukdácsoltak és olyan nehezen vitték a testemet, mintha mérhetetlen terhet cipeltek volna. A kert falának ötször is neki lendültem, amíg át tudtam jutni rajta, holott minden erőmet összeszedtem.
Hajnal volt, mire hazaértem. A földmunkások már szállingóztak a mezőre és a gazdasági udvar is mozgolódott. de nagybátyámék még aludtak. A szobám ajtaját magamra zártam, rádőltem az ágyamra és valami rózsaszínű részegségben rögtön elaludtam és aludtam mélyen, egyhuzamban egészen délig.
Ebéd tájban, álmomból fölébredve, nem tudtam, vajon egy órahosszat aludtam-e, vagy napokon keresztül? Felültem az ágyamban és gondolkoztam. Most úgy rémlett, hogy csak álmodtam azt, ami történt. De a riadt és siető hazatérés, a hajnal, a földmunkások, akik megemelték a kalapjukat előttem reggel a mezőn, - ez mégsem volt álom. Öltözködni kezdtem. A fejem zavaros volt. Megkíséreltem, hogy visszaidézzem az egész éjszakát. De valami bizonytalanság volt benne, valami fátyol, mint a hold hulló ezüstje. Nem, nem, annyi meseszerűség volt itt, a holdfény, a park, a tó, a csodálatos összetalálkozás, mintha egy bővérű diákos fantázia találta volna ki. Boldognak kellett volna lennem és az tett kétségbeesetté, hogy annyira szép és hihetetlen volt. Elszoruló szívvel gondoltam arra, hogy semmi sem volt igaz. De rögtön után rémülten ugrottam föl arra a gondolatra, hogy mégis igaz volt. Íriszt ájultan, mozdulatlanul hagytam ott a pázsiton, vajon mi történt aztán? Mit gondol most felőlem, erről az éjszakai rohamról, amely olyan vad, esztelen és brutális volt, mint egy gyilkosság?
Kimentem a ház elé, a nap melegen, változatlanul sütött, mintha nem történt volna semmi. Ebéd után a mezőre mentem és hosszan néztem abba az irányba, amerre R...-ék laktak. Ha az országúton valaki abból az irányból közeledett, szerettem volna odamenni hozzá és megkérdezni tőle, hogy nem tud-e valamit R...-ékről.
Aztán napokon át azon törtem a fejemet, hogy milyen ürüggyel lehetne meglátogatni őket, miképpen vegyem rá nagybátyámat egy újabb látogatásra? Minden vágyam ez a találkozás volt, pedig reszketve féltem is egyben ettől a találkozástól. Mégis, hamarabb megláthattam őket, mint gondoltam.
Egyet-mást be kellett vásárolnunk s ezért nagybátyámmal kocsin bementünk S. városkába, amely körülbelül egyórai kocsi járásnyira volt. Amikor az üzletben éppen készen voltunk a vásárlással, az üzlet előtt az utcán pompás hintó állt meg, amelyben szívdobogva ismertem meg R...-ék hintóját.
Az arcom a halott halványságtól a tűzvörösig válthatott színt, amikor belépett az üzletbe Írisz és nyomában az édesapja. Egy pillanatig szerettem volna elfutni, elsüllyedni vagy mit tudom én, - amint háttal álltak a világosságnak, úgy rémlett, hogy Írisz elsápadva mered rám, - de aztán megembereltem magam és bátran szembenéztem velük. Bizonyára káprázott az előbb a szemem: Írisz máris nyájasan bólintott felénk. Előbb nagybátyámat üdvözölték, R...barátságosan nyújtott neki kezet, Írisz mosolyogva mondott valamit, aztán R...kedvesen megveregette a vállamat és Írisz, - nos, Írisz mosolya szokásos köszönő-mosolyra változott és olyan hűvösen adta a kezét a kezembe, mint ahogy futólagos és jelentéktelen ismerősöknek szokás. Ki akartam nyögni valamit, valami köszönést vagy megszokott udvariasságot, de egyetlen hangot sem bírtam kiszorítani a torkomból.
Megállapították ezután, hogy mindannyian hazafelé igyekszünk és mert a mi birtokunkig együtt vezetett az utunk, elhatározták, hogy R...és nagybátyám az egyik kocsin mennek, Írisz és én a másikon. Csakhamar be is szálltunk és el is indultunk.
Én, Írisz közvetlen közelében, fáztam és verítékeztem. A legkülönbözőbb érzések viharzottak végig rajtam percek alatt. amint néztem Írisz közömbös, elfogulatlanul szemlélődő arcát, szinte bizonyosnak kellett lennem, hogy az egész éjszakai kaland csak álom volt, aztán amint megéreztem a melegségét, szerettem volna neki szenvedélyesen azt mondani. te édes, te gyönyörű, mit játszol, mit alakoskodsz, te voltál az, akit a karomban tartottam, akinek a forróságát éreztem, akit csókoltam és akinek az arcát egy percig egészen másként is láttam, átszellemülve és fájdalmas gyönyörűségben! Vagy szerettem volna megragadni a kezét és elé borulni: bocsásson meg a vad támadásomért, a durvaságomért, de imádom!
De, ahogy szembefordultam vele és belenéztem az arcába, egy hidegen világító, idegen arcba, megint az a gondolat döbbentett meg. nem volt igaz.
Azonban ekkor mondani kellett valamit, mert ahogy feléje fordultam, várakozóan nézett rám. Kiértünk a városból és napsugaras mezők haladtak el kétoldalt mellettünk és a mezőkön boldog, gondtalan emberek munkálkodtak. Ekkor olyan kicsinek és szánalmasnak éreztem magamat, mint egy rongy. Összeszedtem lélekjelenlétemet és - ennek a beszélgetésnek minden szavára tisztán emlékszem - azt mondtam neki:
- Én azt hiszem...bocsánatot kell kérnem magától.
- Tőlem? Miért? - kérdezte olyan hangon, amely minden emlékezést a legridegebben visszautasított.
Mosolyogni próbáltam.
- Mert... mert tudja-e, hogy nemrégen még gyűlöltem magát?
Fölkacagott, a legezüstösebb kacagással, amely azonban - úgy véltem - nem volt híjával az elfogultságnak.
- Hát ez igazán csúnya dolog volt! És miért gyűlölt?
Komolyan ránéztem és azt feleltem:
- Ha akkor ilyen kedvesen kérdezett volna valamit, nem gyűlöltem volna.
- Nem voltam kedves magához? Hát ez már csak azért sem lehetett szép, mert amikor nálunk voltak, én voltam a házi kisasszony és maga a vendég. De bizonyosan maga volt az oka. Talán kiállhatatlan volt, nem gondolja?
- Lehet, hogy kiállhatatlan voltam, - feleltem egy kis gondolkozás után, - de ez nem csoda. Nem vette észre, hogy magához vagy nagyon kedvesek, vagy nagyon kiállhatatlanok az emberek?
- Többnyire kedvesek. És miért van így?
- Vannak lányok, akik sohasem panaszkodhatnak, hogy valaki föltűnően kiállhatatlan volt hozzájuk. Ezek jelentéktelenek. Maga azonban indulatokat kelt. Örüljön neki. Erről nem tehet, de én se tehetek, ha a kiállhatatlanságot kiváltotta belőlem. A kiállhatatlanság és a kedvesség jobb, mint ha valakit észre sem vesznek.
Ezeknél a szavaknál, minthogy láttam, hogy érdeklődve néz rám, kezdett belém az önbizalom visszatérni. Tehát mindig merészebben folytattam:
- Igaz, hogy az ember rendszerint uralkodni szokott magán és mást mutat, mint amit gondol. Ez sokszor szükséges is abban a társadalmi berendezkedésben, amelyben vagyunk. De ez a társadalmi berendezkedés rossz és képmutató. A legszebb mégis az, amikor az ember indulatai olyan erősek lesznek, hogy nem tud többé uralkodni rajtuk és az őserő kitör.
- Szóval, ha olyan lesz, mint az állat, - vetette közbe.
Összeráncoltam a szemöldökömet és így feleltem:
- Világért sem akarom azt mondani, hogy az állatok élete különb, mint az embereké. De az bizonyos, hogy az állatok életéből hiányzik a képmutatás és a hazugság és általában sok minden, amit bűnnek tartunk.
- És hiányzik a gondolkozás meg a tudás is, - mondotta.
- Hát mit tudunk mi? - kiáltottam majdnem hevesen. - Azt tudjuk, hogy nem lehet fölfogni azt a borzasztó tudatlanságot, amelyben élünk. Ha fogalmunk van a világegyetem rémítő nagyságáról, akkor gondolhatunk arra, hogy talán egy óriási állat hátán vagy fejében élünk és pár pillanatig tart, amit mi évezredeknek gondolunk. Boldoggá tesz valakit a tudatlanságnak ez a tudata? Azt hiszi, nagyon nagy különbség van egy ember tudatlansága és például egy okos kutya tudománya között?
Vállat vont.
- Aki ezeken sokat töri a fejét, az végül is belebolondul. Jobb, ha az ember megmarad a maga kis életének a keretei között.
- No látja. Ugyanerre a következtetésre akartam jutni én is. Csak annyit akartam megmagyarázni, hogy ne beszéljünk gondolkozásról, meg tudásról. Beszéljünk arról, ami közvetlenül érdekel minket és arról, ami mégis szépnek látszik a mi életünkben. Nem akartam többet mondani, csak annyit, hogy engem magával szemben szokatlanul heves indulatok fognak el és...és nem lett volna csoda az sem, ha - itt minden küzdelmem ellenére is rekedt lett a hangom - ...ha egy kicsit elvesztettem volna a fejemet.
Nem felelt. De nem nézett rám se és az ajka mintha reszketett volna. Én ujjongó szívvel néztem körül a mezőn. A két szürke lő egyhangú ügetéssel vitte a kocsit, mögöttünk R...szénfekete paripái poroszkáltak. Hátrapillantottam. R...és nagybátyám nagy beszélgetésben voltak elmerülve. Bizonyára jót nevettek volna, ha tudták volna, hogy előttük az a két fiatal filozófiai diskurzust folytat. De nem lett volna jó, ha ismerték volna ennek a filozófiai fejtegetésnek a súlyos hátterét...
Ezentúl már nem sokat beszélgettünk Írisszel. Hamarosan az útnak arra a pontjára értünk, ahol el kellett válnunk. Megálltunk hát, leszálltunk a kocsikról és én szívdobogva vártam, hogy Írisz mond valamit, hogy meghív minket magukhoz, vagy jelentősen annyit mond. A viszontlátásra! - de mindez nem történt meg. Csak gyorsan megszorította a kezemet és azt mondta:
- Isten vele.
Nagybátyámék szívélyesen elbúcsúztak egymástól, aztán mindenki felült a maga kocsijára és elindultunk kétfelé. Írisz - mint nagy fájdalommal megállapítottam - egyszer sem nézett hátra.