Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Dánielné Lengyel Laura: Madeleine
A kamarás az ablakhoz lépett és szórakozottan, unottan bámulta a kis Trianon fáit, mikor halk köszönést hallott a háta mögött:
Hirtelen megfordult és udvarias mosollyal meghajtotta magát:
- Ah, Feningan, a kis Trianon felügyelője, olyan hangon kérdezett, mint aki biztos a megnyugtató feleletről:
- Laborde úr, remélem, nincs semmi baj?
- Ez lehetetlen, ahol Ön rendelkezik, Fenigan úr. Egyébként a kislány mindjárt itt lesz. Addig talán -
Udvariasan helyet mutatott a felügyelőnek s ő maga is leült.
Feningan halkan, óvatosan kezdte, mint aki tudni akarja, hogy helyes hangot ütött-e meg?
- Ez a ma este nagyon örvendetes esemény. A király őfelsége már egy félév óta olyan kedvetlen. Mindig kedvetlen.
Laborde mosolygott:
- Igen, kedvetlen. Aztán véletlenül meglát egy szőke, kis, borzas gyermeket s megint a régi Lajos úr lesz, aki sohasem ment el egy jó paripa mellett, hogy meg ne nyergeltesse és sohasem láthatott rózsát a tövén, hogy le ne szakítsa.
Fenigan megnyugodva látta, hogy helyes húrokon játszik.
- Istenem, Laborde úr. A király őfelsége 63 esztendős.
A kamarás vállat vont.
- Fenigan úr, maga nem emlegetné ezt a 63 évet, ha úgy ismerné a királyt, mint én. Mondok magának egy titkot, barátom. A király húsz esztendős!...Érti? Ma is húszesztendős. Ha Ön egyszer felöltöztetné, maga is rájönne, hogy valami csodás, földöntúli hatalomról van szó. Hiszen látta, hogy a király a múlt héten mint fékezte meg paripáját, azt a makacskodó vad Szelimet.
Fenigan bólintott.
- Azt mondják, hogy Szelim le akarta dobni.
- Igen, a ló két lábra állt, toporzékolt, mindenáron le akarta vetni őfelségét. Az egyik lovász - még csak most került az udvarhoz és nem ismerte az itteni szokásokat - a paripához rohant, hogy a király segítségére lehessen, de a király úgy nézett végig rajta, hogy a szegény fiú reszketni kezdett egész testében. Ott állt az egész udvar, mindenki remegett, de senki sem mert mozdulni. A király keze vas, hiszen kisgyermekkora óta fejlesztették rettenetes, ember feletti testi erejét. Hanem ez a paripa, ez a Szelim...ez borzasztó állat, ha egyszer megbolondul és makrancoskodni kezd. Őfelsége halvány arca lassanként bíborpiros lett, a szeme csillogott, láttuk, hogy minden erejéből küzd az állattal...Dubarry grófnő félájultan omlott hátra kocsijában. D`Aguillon herceg összeszorított ajakkal nézte a küzdelmet, aztán elszántan megindult. Ha kegyvesztett is lesz, nem tűri, hogy Franciaország királya tovább az életét kockáztassa. A király azonban már legyűrte a paripát. Szelim remegő térdekkel, csapzott szőrrel, gőzölgő verejtékkel állt helyén. Lehajtotta fejét, mint aki a bűntető ostort várja. A király azonban mosolygott, megveregette az állat nyakát, cukrot vett ki a zsebéből és Szelimnek adta. Szemmel láthatólag hálás volt a makrancos paripának, hogy testi erejét, - melyre mindennél büszkébb a világon, - ott az összegyűlt udvari népség előtt megmutathatta. A király leugrott lováról, Dubarry asszony kocsijához lépett és kalapját kezében tartva, mély meghajlással mondta: "Madame, bocsásson meg nekem. Szívemből szánom-bánom, hogy ügyetlenségemmel megijesztettem."
- Igen, erről az erőgyakorlatról sokat beszéltek, - felelt Fenigan... - De hát akkor...ez az örökös unalom és kedvetlenség, Laborde úr...
- Ej uram, mi beszélhetünk őszintén egymással. Régi jó barátok vagyunk. A király?...A királynak nagy baja van.
Fenigan tüntető bámulattal nézett a kamarásra.
- Nagy baja? Hiszen Ön mondta az imént, hogy a király milyen fiatal.
- A király teste húsz esztendős. Ám a lelke halálosan elfáradt és megvénült. A lelke, az kétezer éves...azt semmi sem érdekli. A szegény Dubarry grófnő néha majd megőrül, hogy mit eszeljen ki a mulattatására. A király állandóan unatkozik...Ez a leküzdhetetlen, halálos unalom különben is régi, talán eredendő bűne a Borubon dinasztiának. Ezen bajos segíteni. Így volt ez a napkirálynál is. Maintenon asszony vallásos gyakorlatokat tartott és fiatal arisztokrata hölgyekkel klasszikus szavalásokat rögtönzött XIV. Lajos előtt. Dubarry asszony a kapus kis 15 éves leányát rendeli be búfelejtőnek...Kiki a maga módszere szerint... No de majd meglátjuk. De hát hol késik az a kislány?...
- Mindjárt itt lesz, Laborde úr. Most öltöztetik. - Egy kis habozás után halkan mondotta: - Laborde úr, hallotta?
Laborde fölnézett a felügyelőre. Fenigan bizonytalan hangon beszélt.
- Mi jó barátunk vagyunk...Ön előtt bátran beszélhetek.
A kamarás kemény hangon közbevágott:
- Fenigan úr, ha mondanivalója van, beszéljen. Ez a habozás, kitérés, megállás...tudja, amilyen értelmetlen, egyben éppen olyan sértő is.
A felügyelő ijedten védekezett:
- Laborde úr, bocsásson meg, Ön teljesen félreértett...Én csak azt akartam megmondani, hogy Párizsban különös, izgató hírek keringenek. Erőszakkal elrabolt fiatal leányokról beszélnek, akiket ide hoznak és...
Laborde hangosan jókedvűen felkacagott:
- Erőszakkal elrabolt fiatal leányok?...Hiszen Ön tudja legjobban, hogy nem bírunk a tolakodókkal...Hogy a szülők és rokonok erőszakkal, kéréssel, sírással ostromolnak bennünket, hogy leányukat a király elé juttassák. Erőszak? Butaság!...A király soha, sohasem tűrne el ilyesmit. Inkább - pedig ez Lajos úrnál nagy szó - rá sem nézne többet asszony személyre soha. Erőszak? Asszonyi teremtéssel szemben? Maguk nem ismerik a királyt!
Fenigan felállt.
- Természetesen én tudom, mit tartsak a dologról...Csakhogy pamfletek jelentek meg, amelyek -
Laborde közömbösen, szárazon mondta:
- Zsarolásra valók. Lehet, hogy írójuk csakugyan kap is valami kis pénzt. De sokkal valószínűbb, hogy a Bastilleba kerül. Fenigan úr, ez mind nem komoly dolog.
Ebben a pillanatban Jean kinyitotta az ajtót és egy fehér batiszt ruhába öltözött kisleány lépett be a szobába. A kisleány nem viselt parókát. Hullámos, sűrű szőke haja egyszerűen, gyermekesen hátra volt fésülve. Az arca sápadt, de különben nyugodt elhatározottság látszik rajta, míg a betanított bókot félszegen, ügyetlenül, de egy gyermek graciozitásával csinálta meg.
A kamarás a leány elébe sietett és nagyon barátságos hangon üdvözölte:
- Jó estét, szép kis Madeleine, örülök, hogy látom.
Várt egy percig, de mert a kisleány nem felelt, Laborde úr gyors, bocsánatkérő pillantást vetett a felügyelőre. Fenigan elértette az intést, mosolygott, aztán egyedül hagyta a király kamarását a gyermekkel.
Laborde úr udvariasan hellyel kínálta meg a kisleányt.
- Madeleine kisasszony, magát ma nagy megtiszteltetés éri. Őfelségével a királlyal fog vacsorázni.
Madeleine bólintott. A hangja biztos, elfogulatlan volt:
- Tudom. A grófnő mondotta.
- Dubarry asszony? - kérdezte a kamarás.
Madeleine újra lehajtotta fejét.
Laborde figyelmesen nézte a gyermek arcát.
- Dubarry asszony bizonyára kegyeskedett Önnek megmagyarázni azt is, hogy az ilyen vacsoráknál hogyan kell a királyi keggyel kitüntetett hölgyeknek magukat viselniük.
Madeleine hangja változatlanul biztos és nyugodt volt:
- A grófnő ökegyelmessége azt mondotta, hogy legyek okos és jó és egész családomat örökre boldoggá tehetem.
- Úgy van. A király Őfelsége jóságos kegye boldoggá tesz mindnyájunkat. De egy pár apró körülményre bátorkodom a figyelmét felhívni. Először is a királyt mulattatni kell.
Madeleine a kamarásra bámult:
- Mivel?
- Ha Őfelsége kegyesen megengedi, akkor a kisasszony majd énekelni fog neki. Hallom, hogy Önnek, Madeleine kisasszony, szép hangja van. A grófnő énekmestere, Beaumarchais úr betanította egy szép dalra. Tudja jól az éneket?
Madeleine mosolyogva felelt. A hangjában nem volt semmi naivság, mert a kisleány minden vonatkozásban és teljesen értette azt ,amit mondott:
- Hogyne, olyan mulatságos, egy fecske asszonyról szól, aki a szomszéd kakukk úrral megcsalja a férjét. Aztán mikor a tojásokat kikölti, az egyik fióka egészen más, mint a többi. Nem is fecskefiók. A fecske férj nagyon haragszik, de a fecske asszonyság sírva esküdözik, hogy a szomszéd kakukkné belopta a tojását az ő fészkébe. A fecskeférj ki akarja lökni az idegen fiókát, de a felesége ráripakodik: azt hiszed, hogy nem tudom, hogy viszonyod volt a szomszéd kakukknéval? Másképpen nem is merte volna az az arcátlan, szemét teremtés ide belopni fiókáját. De lásd, hogy milyen az igazlelkű, becsületes, szemérmes asszony: nem tűröm, hogy bántsd a fiókát, sőt kétszeres gonddal fogom óvni, ápolni, gondozni szegénykét. És most lódulj előre, egy-kettő! Amit enni hazahoztál, az a kakukkfióknak a fél fogára is kevés. És azóta a fecske asszonyság űzi, hajtja, kínozza a férjét, kakukkfiók pedig felfal a többi elől mindent, mindent.
És Madeleine vékony, gyermekes hangon énekelte:
"Minden szerelemes fecskepárnál
Akad egy-két kakukkfiók
Tralala, tralala..."
Laborde nevetve tapsolt:
- Pompás! Nem énekelné el az egészet?
- Hogyne - és a kisleány azonnal elővette gitárját.
"A kakukk úr körülnéz s a kis fecske nőcske
Trallala, tralala
A kis fecske nőcske..."
Hanem tovább nem ment az ének, Madeleine ijedten felkiáltott:
- Jaj, nem szabad...A kegyelmes grófnő megparancsolta, hogy csak a király úr Őfelsége előtt szabad ezt a dalt énekelni.
- Kár. No de egyebet nem mondott a grófnő asszony?
Madeleine fejét rázta:
- Nem.
- Vidámnak kell lenni, kisasszonykám...Akármi történik, vidámnak kell lenni és aztán, ami a legfontosabb, sírni nem szabad...Érti, sírni semmi körülmények között nem szabad...
Óh, ezt mondta a kegyelmes grófnő is...A király Őfelsége nem szereti a könnyeket.
- Egyszerűen nem tűri a sírást. A síró-zokogó embert azonnal kiutasítja. Nem szabad sírni előtte. Soha senkinek. ezt még a tulajdon gyermekeitől, a fenséges hercegektől és hercegnőktől sem tűri el.
Madeleine erős hangon biztatta a kamarást:
- Óh ne tessék félni, én nem fogok sírni...A király Őfelsége meglesz velem elégedve. Én már nem vagyok kis gyermek. Én már akkor sem sírok, ha az apám szíjjal ver. Eleinte sírtam, sikoltoztam, ez még rosszabb, olyankor a szíj még jobban sújt. Összeszorítom a számat és mire egy-két miatyánkot elmondok, hát vége is van a dolognak.
Laborde mosolyogva nézte a gyermeket.
- A király nem fogja magát megverni, szép kisleány.
Madeleline nagyon komolyan, olyan hangon, melyből látszott, hogy tudja, mi vár reá, csak ennyit felelt.
- Tudom.
- A király Őfelsége jó ember. És ha maga okos, bátor és vidám lesz...
Madeleine komoly elszántsággal felelt:
- Az leszek.
- Akkor megalapítja mindnyájuk szerencséjét. A magáért, az egész családjáét.
Madeleine most előrehajolt székén és úgy kérdezte:
- Az apám is a családhoz tartozik?
- Természetesen.
Madeleine a kezével legyintett:
- Az ő szerencséje? Tudja, én azzal nem sokat törődöm. De azért mégis szeretném, ha annyi pénzt adnának neki, hogy mindig vehetne pálinkát magának, akármikor. Az igaz, hogy ahhoz sok pénz kell. Nem is tudom, van-e a király úrnak annyi pénze? Mert az én apám mindig inni akar és minnél több pálinkát ivott, annál szomjasabb.
Megállt s egy percnyi tűnődés után folytatta:
- Nem is tudom, van-e a király úrnak annyi pénze?
- Lehet, hogy van - felelt a kamarás. - Kérdés azonban, hogy óhajtja-e Őfelsége minden vagyonát erre a szent célra feláldozni?
Madeleine a legnagyobb komolysággal folytatta:
- És ha feláldozná, tulajdonképpen az sem érne semmit. Az apám, ha nincs pénze, akkor azért hajkurász bennünket, hogy nem ihat: ha pénzt hoztam haza a gitározásból, akkor meg rögtön leitta magát és dühében vert össze mindnyájunkat. Őrajta igazán nehéz segíteni, hanem itt vannak a testvéreim, a kicsik. Itt van Catherine 12 éves, Pierre 10 éves és Vilmoska 8 éves. És én szeretném, ha -
Laborde nagyon komolyan, föltétlen jóakarattal fordult a gyermekhez.
- Madeleine kisasszony, most hallgasson reám. ha maga okosan és jól viselte magát, a király Őfelsége, mikor reggel majd elereszti, meg fogja kérdezni, mi a kívánsága? Ez itt így szokás. Maga szépen térdre ereszkedik és azt mondja, hogy örökre boldog lett, mert Őfelsége figyelmére méltatta s a boldogsághoz immár semmi kívánni valója nem lehet. Őfelsége kegyes gráciájába ajánlja sorsát, életét, jövendőjét...És ha a király még egyszer kérdezné, akkor se kérjen semmit. Érti? Semmit. Mert akármennyit kér is maga, ha a király kegyére bízza a dolgot, biztosan sokkal többet fog kapni.
Madeleine engedelmesen felelt:
- Igenis uram.
Aztán félénken, kissé gyanakodva folytatta:
- De jó lesz így uram? Az apám egy kulcsári állást szeretne a grenoblei kastélyban. Oda szeretne menni.
A kamarás a gyermek fejletlen, vézna vállára tette kezét:
- Hallgasson reám, kis Madeleine. Hallgasson reám, szép kisleányom. Nem szabad semmit sem kérni, akkor biztosan megkap mindent.
Madeleine gyanakodva, bizonytalan hangon folytatta:
- Pedig a keresztanyám azt mondta, hogy a Szent Denis-templom előtt szent képeket szeretne árusítani...
Laborde mosolygott:
- Lehet, hogy a jó keresztmama kívánsága is teljesül, de nem szabad kimondani a király előtt.
- És az unokabátyám...Ha a lovász úr felvenné az istállóba?...
- Szép kisasszony, magának túlon-túl nagy a családja - felelt Laborde nevetve.
- Istenem, hátha még a nagyapám is élne!...Őt szerettem a legjobban a világon, az egész nagy világon. A nagyapámnak kérnék egy szép kis fehér házat, meg egy nagy karosszéket, meg egy pipát. Az öreg úr ott ülne a fehér házban a jó, kényelmes székben és egész nap pipázna, meg fokhagymás kenyeret enne.
- No de ha meghalt a szegény öreg úr!...Hát csak pihenjen békében, neki nem kell már sem ház, sem karosszék, sem fokhagymás kenyérre...Aztán a maga nagy családja!...Nagyon sok a jóból, Madeleine kisasszony. És tudja, hogy maga már mindenkire gondolt, csak saját magára nem?
- Magamra? Hiszen engem elvesz az unokabátyám...Vilmos...Azonnal elvesz feleségül, ha bekerül a királyi istállóba...
A kamarás megsimogatta a gyermek arcát.
- Szereti? Szereti maga ezt a Vilmost?
Madeleine hangosan felkacagott:
- Én!...
Aztán egyszerre nagyon komollyá, fontoskodóvá vált keskeny kis arca:
- De hát valakihez csak férjhez kell menni. Nem igaz?
Laborde már nem adhatott választ a kérdésre, mert egyszerre csak három gyors, éles csengetés hangzott. A kamarás még egyszer végignézett a gyermeken.
- A király Őfelsége mindjárt itt lesz. Értette, Madeleine kisasszony? A király itt lesz! Vigyázzon magára. Egész élete, jövendője, boldogsága a kezében van. Derülten, bátran, vidáman fogadni mindent kisleány...És ne felejtse el, hogy reggel majd semmit sem szabad kérnie...Semmit. Sem a jó pap, sem a gyöngéd keresztmama, sem a kedves vőlegénye számára. Még a saját maga számára sem. Térdre borulni s a király kegyelmétől várni mindent.
Udvariasan meghajtotta magát és még egyszer visszanézve mondotta:
- Isten vele, szép kisasszony! Jó éjszakát, kicsi Madeleine.