Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti Figyelő
- Amicus-kiadás
Boldogabb korokban nem írtak annyit művészekről, mint manapság. Úgylátszik, ma szükség van a betűre; a képek maguk nem világítanak eléggé, hogy megláthassuk őket.
Izgatott várakozással fogadtuk Kállai könyvét. Végre valaki elvállalta a feladatot, hogy összefoglaló méltatás tárgyává tegye a magyar művészet utolsó zavaros huszonöt esztendejét. Eseményterhes huszonöt év volt. Tanúi voltunk több-kevesebb lelki közönséggel, mindannyian végigéltük lélegzetfojtó iramát. Most mintha egy kis csönd lenne. Egy kis meglassúdás, egy kis alkalom hátrapillantani, előretekinteni. Nem kis munka a látni akaró szemnek. Hátha Kállay könyve a maga területén elvégezte ezt a munkát?
Eredetileg németek számára íródott a Klinkhardt és Bierman kiadásában megjelenő "Junge Kunst in Eruópa," sorozat egyik kötetének és egész konstrukciójában nyilvánvaló a szándék, hogy idegeneknek csiszolt reprezentatív tükör kívánt lenni. Hogy azt akarta megmutatni, mi az új magyar piktúrában sajátosan magyar, mi az benne, ami művészeinek és műveinek a fajilag meghatározott egyéniség erejét és zamatát adja.
Kállai végzetesen meghatározott fiziognómiának rajzolja meg könyvében a magyar fajta arcát. És szerinte ez a végzetszerűen határozott faji struktúra, ugyanilyen kérlelhetetlenséggel határozza meg a magyar művész formát képző akaratának útját és mozgásterületét is. És hiába minden munka, minden erőfeszítés, mely tágítani akarna ezeken a végzetszabta határokon. Aki munkával lesorvasztja magáról a fajtához kötöttség bilincseit, vagy akinek sikerült akármi módon ezeken a határokon kívülre menekülnie, annak a művész legdrágább értékeivel kell megfizetnie szabadulását: munkájának erejével és zamatával.
Furcsa és elgondolkoztató ellentmondás a fajtához kötöttség mindent legázoló animális erejének a gondolata, az ízig-vérig intellektuális és a nemzetköziség felé orientálódott Kállaiban. Ha kérdőre vonnánk, nem jönne zavarba. Két hosszú mondatot mondana csak és mi máris visszavonulót fújhatnának a saját együgyűségünk fölötti szégyenpírral az arcunkon. De addig is szabadjon elmondanunk a magunk kis mondókáját.
Szóval Kállai szerint magyarnak lenni körülbelül annyit jelent, mint nyomorék testtel születni e világra. A sánta ne táncoljon. A sánta iparkodjon graciózusan sántítani. Fogyatkozásunkból erényt csinálni: ez az egyetlen utunk, szegény magyaroknak.
Kállai a karikaturista fölényes distanciáltságából néz bennünket. Kívülről, idegen vagy idegenné vált szemmel. A kép, amit rólunk rajzol, gazdagságban és élethűségben nem sokkal múlja felül, azokat a közhasználatú sablonokból összerakott illusztráció kísérletek, amelyek rossz külföldi könyvekben fel-felbukkannak, valahányszor a fabulának magyar kulisszákra van szüksége.
De nem akarunk igazságtalanok lenni. Akik írunk, mindnyájan tudjuk, milyen bűnös kísértések rejtőzködnek a szóban és milyen nehéz írónak becsületesnek maradnia. Kállait elcsábította a szó. Mi vagyunk az utolsók, akik törvényt akarunk ülni egy elcsábított fölött. Kállai a saját szavának hideg hipnózisában írta meg a könyvét. Nem hamisság ez, nem tudatos megtévesztés. Formulát keresett, amivel rendbe foghatja a feldolgozandó anyag roppant káoszát. A fajiság gondolata a valóság széles, szinte parttalan medrében felfogva: nem könnyen kezelhető rendező princípium. Meg kellett szűkítenie, az élet nehezét ki kellett facsarnia belőle. Könnyű, kecses kis szerszám lett így és a könyv elkészülhetett.
Kállai az ujjongó életigenlés és a letargikus reményvesztettség ellentétes pólusain látja lejátszódni a magyar fajta érzelmi életét. Ami e két pólus közé esik, az nem számít, mert a féktelen, érzéki mohóságában kielégíthetetlen magyar temperamentum minden mozdulásunkat ezekre a végletekre korbácsolja. Ebben az ellentétes, végletek közötti örökös hányattatásban minden lélekké tisztult, testi ösztönök háborgásaiból kimenekedett, lélekkel világító forma lehetetlenséggé és utópisztikus ábránddá válik a magyar művész számára. Kállai a sírba-vigadás formulájába börtönözte könyvében a magyar fajta lelkét és ki se engedte onnét, míg csak az utolsó pont ki nem pöttyent a tollából. Igaz: dús, gonddal rajzolt szó-ornamentikával igyekszik takargatni, gazdagítani, elkendőzni ennek a formulának az eredendő szegénységét. És mi már-már engednénk is a szavának, hiszen a formula beválik kalauznak és bengáli tüzének fényében látni vélünk ott, ahol az imént még sötétség volt. És olyan jó vezetőre találni, ahol magunk nem találjuk az utat. De aztán mégis feleszmélünk a káprázatból és felébred bennünk a tiltakozás. A valóság gazdagabb, több lehetőségű, semhogy egyetlen, akármilyen tetszetős és akármilyen biztonsággal kezelhető formulába is beszorítható lenne.
A magyar úri fajta gőgős, excentrikus és feloldhatatlan a dualizmus közte és a kívüle fekvő világ között; bővérű, nyughatatlan, izgága, minden rostjában emésztő érzékiséggel telített. Hiába imádkozik, Isten nem költözik a szívébe. Vallásossága lázongó eget-ostromlás. Megfárad és akkor kétségbeesik. Nekilendül és akkor boldog: ez a magyar Kállai szerint.
Pittoreszk, romantikusan érdekes kép ez. Alkalmas arra, hogy ámbár idegenekben felkeltse irántunk az érdeklődést. Azt se mondhatjuk, hogy nincs benne egy szikrányi igazság. Talán több is egy szikránál. De menten hazugsággá válik, mihelyt mechanikus formulává merevítjük. Kállai könyvében ez történik. Ez a formula tereli, fejleszti a mondanivalót, ez görgeti alanytól a kissé túlságos távolságba helyezett állítmányig a mondatokat. És elsősorban ez a formula ítélkezik. Hirtelenül, huszárosan, megdöbbentő biztonsággal. Igazságosan, de még többször igazságtalanul.
Ez a formula a legnagyobb erénye és egyben a legnagyobb fogyatkozása is ennek a könyvnek. Erénye, mert világos, áttekinthető szerkezetet és a végső konzekvenciákig való eljutás lehetőségét köszönheti neki. Fogyatkozása: mert éppen ebben a világos szerkezetben és ezekben a végső konzekvenciákban válik egészen nyilvánvalóvá, hogy hamis útra kerültünk.
Ha Kállai idegeneknek írott könyve első fejeztében a magyar fajta testi és lelki habitusának lehetőleg színes és megkapó rajzát adta volna, úgy, ahogy ő látja: ezt csak helyeselhetnénk. Mert olvasóinak megkönnyítette volna a számukra eddig ismeretlen világba való behatolást. És azt se bánnánk, ha ez a kép hangulatkeltő és szuggesztíven összefogó háttérnek a továbbiak folyamán is fel-felbukkannék. De Kállainál ez a jellemrajz, minél előbbre jutunk a könyvében ,annál többet veszít népszerű gazdagságágból, hogy lassanként egészében másíthatatlan, szigorú ítélet szöveggé keményedjék. A magyar ilyen - mondja Kállai - és ha ilyen, akkor így és így lehet csak festenie. Az egész művészet csak annyiban egzisztens Kállai számára, amennyiben a kiindulási formulának illusztrálását elvállalja. Ami nem fér a formulába, az tévedés. A sánta ne táncoljon!
A plasztikus modellé, mely a clairobscur "fojtó és lázító" ölelésébe burkolódzik, a tágas, nagymélységű terek, az "oldott" festőiség, az érzékien virító, súlyos testiséggel telített faktúra. Ezek azok a magyar fajta lelki alkatából folyó végzetszerűen meghatározott keretek, melyek között a magyar kép stílusproblémájának meg kell oldódnia. Így parancsolja Kállai. És jaj annak, aki mással próbálkozik! Jaj annak, aki például a síknak és a vonalnak, mint formát építő elemeknek a problémájával foglalkozik! Jaj annak, aki elmélyülni akar, aki tisztult harmóniákra, csendre, az érvényes forma fenséges nyugalmára áhítozik! Jaj minden magyarnak, aki nem lázong, nem jajgat, nem paráználkodik és nem káromolja az Istent! A sánta ne táncoljon! Magyar vagy: káromkodás legyen a beszéded.
A kép élményéhez elsősorban tágra nyílott, szomjas elevenségű szemek kellenek. Kállainak egész művészet szemlélete egy formulából indult és egy formulába torkollik. Csak egy lépés innét, hogy nyíltan és büszkén, mint modern vívmányt hirdessük a szemek feleslegességét!
Hihetetlenül, sokszor elképesztően primitív formaszimbolika épül meg Kállai könyvében. Nála minden az intellektus szféráiban történik és soha egy pillanatra se tud szabadulni onnét a tiszta szemlélet mezejére. A nyugalomnak és a nyugtalanságnak, az érzékiségnek és a spirituális megtisztultságnak az intellektus határozza meg a művészetben való formai megfelelőjét. Mereven, külsőségesen, dogmatikusan. Ha aztán ezeket a tételes fogalom-forma párosításokat a valósággal szembesítjük, ki kell derülnie, hogy az intellektus hiábavaló munkát végzett. Se a nyugalomnak, se a nyugtalanságnak, se semminek a világon nincs a priori tételesen megállapítható formai vagy tárgyi megfelelője a művészetben. A forma csodáját, az a transzszubsztanciáló folyamat, mely mindent átlényegít, ami a művészet területére került: nyilván nem ismeri Kállai. Kispolgár. hangzik el szájáról gyanakvást ébresztő gyakorisággal az ítélet. Egry kispolgár, Czóbel Béla kispolgár és még sokan és még sokan. Az egész magyar piktúra kispolgári. Miért? Mit jelent az, hogy kispolgár, ha egy képről beszélünk?
Kállai könyvének előszavában önérzettel ismeri be, hogy ő a művészet problémáit határozott programmal, politikusan nézi. Ez legalább megóvja őt attól, hogy saját szavai szerint "esztétikai fetisizmus"-t űzzön. Mi ez? Mi a művészet? kérdezzük tőle most, mert könyvétől hiába kérdeztük.
Egyhelyütt mégis mintha erre a kérdésre válaszolt volna: "amíg élettöbbletünk van, mely a civilizáció összes hasznos követelményeinek elintézése után objektiválásra vár még, addig egyre hajt bennünket az ösztön, hogy sportot űzzünk és hogy örömeinket, földi győzelmi tudatunkat szabad formákban eregessük a magasba." A konstruktivizmusról mondja ezeket Kállai, de éppen mert a könyve végén, egy általa is hangsúlyozott fontosságú fejezetben és arról a művészeti irányról mondja, mely az esztézis új területeit akarja kiharcolni az emberiségnek, éppen ezért kínálkozik a félreértés, hogy irányoktól független érvényességgel a művészet lényegét akarta megfogalmazni ebben a mondatban. Magunk se hisszük, hogy végleges és következéseiben végiggondolt ítélet lenne ez. Már csak azért se, mert könyvének rezignált alaphangú zárószavában maga is azt mondja, hogy - "nem tett le arról a hitről, hogy az esztézis új területét előkészítő kísérletek a reális, társadalmi élet jövő alakulása szempontjából is értéket jelentenek" De nem ellentmondás-e ez?
Látjuk: az alap határtalan és ingadozó. Kállai világszemléletében nincsen határozott helye és szerepe a művészeten kívüli program, mellyel saját beismerése szerint is nézi a művészetet, már sokkal határozottabb és tisztultabb körvonalakban bontakozik ki mondanivalója során. Ez a program az eljövendő békét és testvéresülést tűzte ki zászlajára. Ez a program nem csak az övé, a minénk is és még nagyon sokaké rajtunk kívül. Ez a program az emberiség gondolatán alapszik, ezen a gondolaton, mely magyart és franciát, zsidót és keresztényt és minden teremtett lelket fajtán és felekezeten és minden elválasztó korláton túl egy magasabbrendű, élőbb és tartalmasabb egységbe fog össze. Ez a gondolat a felismerhető politikai háttere Kállai művészetről írott könyvének. Mi azt tartjuk, hogy - mégha politikai lendíti is az ecsetet, a kép mindig mentes minden politikától. És éppen ezért, noha a "reális" élettel való vonatkozásaiban nagyobb szerepét és lényegbevágóbb jelentőségét látjuk is a művészetnek Kállainál, mégse szégyellnénk "esztétikai fétisizmus"-t űzni vele. De ne erről pöröljünk most, hanem kérdezzük meg még egyszer: nem ellenkezik-e az ember gondolatával a fajtához kötöttségnek az a kérlelhetetlen animális erejével minden ellenállást lebunkózó koncepciója, mely Kállai könyvének vezérfonalául szolágált?
Ha elfogadnánk Kállai vezetését, vele együtt nekünk is minden érdekessége és egyéni zamata mellett is szubaltern valaminek kellene értékelnünk az itthoni magyar művészetet. "Kispolgári"-nak, "pongyolának, "zsíros érzékiség"-be fulladtnak. És bele kellene nyugodnunk, hogy a művészetért Európa szerte vívott mai harcnak és a jövő küzdelmeinek mi nem igen szállítunk majd katonákat. Erre pedig nem vagyunk hajlandók.
De arra se, hogy higgyünk a "Tafelbild"-nek és vele az egész piktúrának az alkonyában, ami Kállai könyvének végső konklúziója. Mi a "Tafelbild"-et az emberiség egy olyan nagy felfedezésének tartjuk, mely sohasem kerülhet feledésbe, egy olyan szemléleti módnak, amelyről nem lehet lemondani, egy olyan örök formának, mely kifogyhatatlan lehetőségű, mely - míg világ a világ - örökké új és új és spekulatív előre meg nem állapítható tartalmakat fog láthatóvá tenni; örök formának, mely érvényes lesz akkor is, ha az "esztézisnek új területei" nyílnak is meg mellette az emberiségnek. És arra se vagyunk hajlandóak hogy a konstruktivizmust bajnokaiban, ezekben az idegenbe szakadt magyarokban lássuk az új magyar piktúra egyetlen európai érétkeit. Pedig Kállai könyvének ez a logikus következése, hiszen ők az egyetlenek, akiket a konstruktivizmus minden tradicionális formaproblematikát lerázó kísérletei deus ex machina-szerűen kimentettek a fajtához kötöttség bilincsen közül. És végül nem vagyunk hajlandóak "kispolgári idill"-nek tartani csupán azoknak a művészeknek a munkáját, akik újra fel akarják építeni a felégetett hidat, a natúrra és az ember között. Szükség van erre a hídra, higgye el ezt nekünk Kállai Ernő!
Könyvének részleteiben sok az érték és talán igazságtalanság, hogy nem foglalkozunk itt ezekkel a részletekkel. De erre a munkára olyasvalaki kellene, akit elvi ellentétek nem idegenítettek el ennyire a könyvtől.
A magyar piktúra utolsó huszonöt esztendeje a mi ítéletünk szerint új krónikásra vár!