Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám · / · Figyelő · / · Zenei Figyelő
Amikor jó huszonöt éve Kiss József a Hét-ben közölte a Bob herceg című verses elbeszélést, senki sem álmodta, hogy a Makai Emil elegáns technikájával megrímelt, vidáman érzelmes, romantikus história egy eljövendő nagy operett sikermagvát rejti s hogy a költemény alá írt név mögül a magyar operett új érájának vezéregyénisége fog kimagasodni.
A Bob herceg feszes trikójában aztán Fedák Sári, a zseniális nyírségi dzsentrilány lázba hozta az országot, a "Londonban hej!" keringő dallamával egy eddig ismeretlen magyar zeneszerző, Huszka Jenő lopta be magát a szívekbe s a szöveg poétája, Martos Ferenc azóta is hű maradt az operett múzsájához.
Nálunk, a szervezetlen tehetségek és a szervezett dilettantizmus hazájában, nem mindennapi tünet az az okos fegyelmezettség és tervszerűség, amellyel ez az elsőrendű kvalitásokkal megáldott író egy nem is nagyon hálás műfajra specializálta magát. Ma büszkén hivatkozhat egész sor magyar operettre, amely az ő szövegével aratott komoly sikert. Komponistáink sokat köszönhetnek Martos Ferencnek. Hiszen Huszkán és Szirmain kívül, többek között a korán elhunyt Jacobi Viktort is ő látta el kitűnő szövegkönyvekkel. Martos nagy termékenysége mellett is nem librettógyáros bécsi értelemben, hanem bőleleményű vígjáték-író, aki komolyan és idealisztikusan fogja föl operettszerzői hivatását. Legújabb művével, az Alexandrával is megmutatta, hogy különb legény az összes bécsi társas és nem társas cégeknél.
Érdekes alapötletből kiinduló, nagyvonalúan fölépített, fordulatokban gazdag, drámai feszültséget és vidámságot helyes ökonómiával tarkázó darab ez, amely itt-ott még a pajkos offenbachi szatírára is nyújt alkalmat a komponistának s a színészeknek. Megformálásában "merészen" újító, amennyiben, az operett négyes szabályának megtörésével, két teljesen egyenrangú bonvivánt-szerepet kreál. A zene alkalmakat logikusabban és érdekesebben emeli ki, mint a legtöbb mai librettista; érzik ezeken, hogy Martos a műfaj, régi, jó iskolájának neveltje.
Kitűnő, megértő és talentumban, okosságban alatta nem maradó társa a zeneszerző Szirmai Albert, aki invenciójának és tudásának teljességével alkotta meg az Alexandra partitúráját. Dallamaiból keresetlen közvetlenség, erőltetés nélküli könnyedség árad s az a finom, világfias esprit, amelyet fiatalkori chansonjaiból ismerünk és kedvelünk. A zene drámai kifejező eszközeivel nem űz operás l`art pour l`art nagyképű játékot, hanem roppant intelligensen annyit használ föl belőlük, amennyit az adott helyzet a szöveg stílusa, levegője megenged és megkövetel. Formái ötletesen rövidre fogottak. A két nagy finálé mellett, a felvonásokon belül is dolgozik szélesebb evolúciókkal, amelyek sohasem terjengősek. A második felvonásban például a király entrée-dala előtt a zenekar igen szellemes párbeszédet folytat a bonvivánt prózájával. Hangszerelésben ha nem is éri el egynémelyik bécsi komponista kábító raffinement-ját, de a korral lépést tart. Egészben véve az Alexandra muzsikája méltó emelkedési pont annak a művésznek pályáján, akinek a Mágnás Miska, a Gróf Rinaldó, a Mézeskalács zenéjét köszönheti a magyar operett literatúra.
A Király-színház lelkes előadása szereposztásban, rendezésben, kiállításban körülbelül a legjobb produkció, amit ma magyar operett együttes nyújthat. Péchy Erzsi átszellemült, szépsége, zengő, meleg, kultúrált éneke és folyton fejlődő játéka a címszerepben, Kertész Dezső könnyed eleganciája, Nádor Jenő csengő orgánuma, Rátkai originális, szokott operett alakításaitól újszerűen elütő figurája, Somogyi Nusi, Latabár és Szirmai egészséges komikuma mint együttesen lendítenek a színház döntő szezonsikerén, amely egyben örvendetes diadala a külföldi importtól s a hazai kontárságtól már-már veszélyeztetett magyar operett-művészetnek.