Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
A Fővárosi Operett Színházban
Leopoldine Konstantin Stuart Máriája olyan, amilyent a mai közönség megérdemel.
Ez az érdekes színész-asszony sohasem tudott kultuszt teremteni a maga ideg élete körül, mint azok akik a színjátszás mai, mély okokból táplálkozó stílustalanságát a saját stílusukkal helyettesítik. A hangjában van valami édesen megejtő turbékolás, amely sokszor fátyolos szájpadlás-hangokkal vegyül. Tisztán és nemesen pergeti a német szót, de belelopakodik beszédébe egy-egy tájszólásos árnyalat is. Láttam egyszer Osztrigás Miciben; ez az alakítása sajátságos keveréke volt igazi komédiás-jókedvnek és otromba küzdelemnek a francia mesterbohózat művészeten kívülálló művészetéért. Leopoldine Konstantin sohasem volt maradéktalanul az, amit a mai közönség - argot színész egyéniségnek nevez; sajátosan méla visszanézései vannak a konvenció partja felé, - talán azért, mert a konvenció a mai színház egyetlen összefogó-ereje.
Stuart Mária alakítása mintha elfojtott szerelmet árulna el a nagy stílus iránt és talán ez akadályozza abban, hogy eljusson addig a mesterségbeli destrukcióig, amelyből az egyéni varázs szivárványa ível fel az igazi komédia romjain.
A királynővel való nagy összecsapása fölemeli őt a tragédiáig, amely mai színész számára majdnem teljesen elveszett. (Hogyan is juthasson el a mi színészünk addig az absztrakt szavalóstílusig, amelynek egy-egy naturalisztikus hanggal való megtörése már leszállást jelent a tragikum szintjéről? Hiszen a Comédie Francaise játékstílusát mai néző majdnem nevetségesnek érzi; és a Comédie volt utolsó vára a nagy drámának.) Itt minden szava s gesztusa sorsmomentum. A többi jeleneten már végigsuhannak azok a lidércfények, amelyek ezt a Máriát "Modernné" teszik. A királyi szerető sziluettje kísért előttünk, az, aki Riccionak, az udvari dalárnak karjaiban vonaglott, akiért ifjú férfiaknak vére folyt, - az, aki Schillernek nem kellett, mert sora a tragédiaírót nem érdekelheti. Ez a Stuart Mária hisztérikus sikolyokkal menekül Mortimer eszeveszettsége elől, az a Mária szerelmes rezignációval hatja Leicester vállára a csókos élettől búcsúzó fejecskéjét.
Úgy játssza meg Stuart Máriát, ahogyan azt mai író, - ha egyáltalán hozzá merne nyúlni ehhez az anyaghoz, - megírná. Nem a hőst, hanem a figurát.
De még így is megbizonyosodott: a naturalista színjátszás nem végezhetett akkora pusztítást, hogy az igazi Schiller szívverését teljesen elnyomja. Mint egy kísérteties uszályt hordozza magával ez a modern Mária a királyi tragikum sötét pompáját.